VI.

Az orgona mégegyszer megszólal, Remenyik Xav. Ferenc, a székesegyház regens chori-ja, még egy művészi cifraságot biggyeszt a gyönyörü nászinduló után, s a lakodalmas menet kikanyarodik az angolkisasszonyok kápolnájából, ahol ime: pironkodó, fiatal asszonnyá lett az egykori kolostor-növendék. A tömjénfüstös, virágillatos, parfümtől szinte kábító templomhajó lassanként egészen kiürül; a pálcás urak, a csipkeruhás, fiatal leányok, a nehéz selyembe burkolt mamák, rokonok között meghatva, földresütött szemmel halad kifelé az új házaspár, a gyertyák sorfalán át, a szentképek hallgatag üdvözlése mellett, a szelíd, az édes nyári alko­nyatba. Az ajtóban jókedvü sokaság várja őket: Juhász ezredes, a helyőrség parancsnoka, Bogdán, a polgármester, Szelestey, az öreg vicispán, körülöttük a honorációrok serege, a mosolygó asszonyok, a hangosan kacagó leányok, távolabb a határok előtt ficánkoló lovak szomszédságában, a kíváncsiak százai.

Az orgonaszó kiárad az akácfák közé, amelyek most csodamódra illatosak, amíg messziről, a grófi park fáiról, ujongó madarak éneke köszönti a szerelmeseket. A nehéz tölgyfakapuhoz támaszkodva egy fehérhaju pap áll, egy könnyesszemü, töpörödött szerzetes, aki remegő kezével megsímogatja Pethő Géza tüzelő arcát.

- Derék... nagyon derék... meg vagyok elégedve, fiacskám.

Ez Csépányi Alojzius, a helybeli főgimnázium vicerektora, aki a vőlegényt még abból az időből ismeri, amikor a ködös téli hajnalokon a piaristák templomában minisztrált. Pethő meg­­hatottan rebegi:

- Óh, főtisztelendő úr... milyen boldog vagyok...

Amíg Jablonszky doktor, nevetve is, sírva is egyszerre, a maga öreg karját odanyujtja a fele­ségének, amíg a hullámzó tömeg, a cerimónia végeztével, egyszerre csak összefoly, egymásba olvad, amíg a katonák szalutálnak, az urak a kalapjukat emelgetik, az asszonyok a csipke­felhőbe burkolt menyasszonyt kritizálják: az új férj fölsegíti a feleségét a selyembéléses batárra, a megyés püspök díszfogatára, amelyet a kegyelmes úr a háziorvosa örömünnepére átengedett. És amíg a meggyszínü huszár feszesen elhelyezkedik a bakon, a kocsis a lovak közé vág, a férfi könnyekig meghatva, suttogó hangon kérdezi:

- Boldog vagy?

Nem vár, nem is kap feleletet, hiszen a fiatal asszony pillantása sokkal többet mond, mint amit szavakban kifejezni lehet. Hogy boldog-e? Tíz év óta, amikor először tudta meg, hogy a majálisi táncosa szerelmes belé, jóformán egyébre sem gondolt, mint reá. A szülei csöndes, izgalmak nélkül való családi tűzhelye mellett, amíg az emeleti ablakokból a hópihékbe burkolózó piaci lámpát nézte, amikor lámpagyújtás után, a kézimunkáját a kezébe vette, mindig a csinos, kissé szomoru fiu járt az eszében, aki majdnem sírva kérte, hogy karoljon belé, amikor az erdei mulatságról hazafelé jöttek... Ha apa néha tréfálkozva ültette az ölébe, ha anyuska szigorúan állott a háta mögé, hogy a zongoratudományát ellenőrizze, az ő gondo­latai ott jártak a távol jövőben, amely majd az álmait valóságra váltja... Néha beszélgetés közben, hirtelen elpirult; ilyenkor az öreg doktor gyöngéden simogatta meg az arcocskáját.

- Mi bajod? Mi izgatott föl így egyszerre?

- Semmi, apa... Az imént lehajoltam a pamutomért, s a vér egy kissé a fejembe szállott...

Hogyan merte volna bevallani, hogy a pirulásában nem a pamut a hibás, hanem egy furcsa gondolat, amely minden előzmény nélkül az eszébe ötlött: az, hogy egyszer ő is mint szorgal­mas kis feleség fog ülni a családi lámpa alatt, amíg karosszékben majd Pethő Géza olvassa a házikabátjában az ujságot... Szinte félt, hogy aggódó apa a lelkébe láthat, s elrejtett álma vá­rat­lanul napvilágra kerül... Megkettőztetett buzgalommal folytatta ilyenkor a tálcakendője vagy az asztalfutója himzését, amíg a doktor elégedetlenül csóválta fehéredő fejét az ujság fölött.

Hány évig szőtte, színezgette ezt az édes álmot? A jó Isten tudja. Lehet, hogy talán belehalt volna, ha legelső szerelmében csalódik, de azért leányos félénkséggel titkolta még Pethő előtt is, hogy mi történik a szívében. Ez a kis kényeztetett hercegnő nem tartozott a banális, könnyen hevülő teremtések közé; a kacérságnak pedig még az árnyéka se volt meg benne. Mily művészettel tudta elrejteni hosszu éveken át, hogy a fiatal ügyvédet szereti! Hideg és közömbös volt hozzá, s némelykor valósággal kétségbeejtette a viselkedésével. Ha Pethő olykor önfeledten szorította meg a kezét, ha a hangja megremegett az érzéstől, ha a szemét majdnem elfutották a könnyek; az ő lelke mindig büszke és zárkózott maradt. Csak otthon, amikor a doktor, az esti séták után, a kaput becsukta, s halkan, szótlanul haladtak fölfelé a gyöngén kivilágított lépcsőházban, facsarodott el kissé a szíve a részvéttől, miközben bűn­bánólag gondolta:

- Talán fájdalmat is szereztem neki, hogy megint ilyen hideg voltam hozzá... Holnap este vissza fogom szorítani a kezét, ezért a jó Istenke bizonyára nem fog megharagudni reám...

Másnap este azonban megint csak elfeledkezett a fogadalmáról.

- Hát csakugyan nem volna szíve? - gondolta Pethő Géza az esti séták után, mialatt a füstös, cigányzenétől hangos kávéházba a rendes társasághoz benézett. A lány pedig, ugyanabban az időben, szeretettel ölelte át kicsike caprice-vánkosát, s amíg a szülei szabályos lélekzete be­hallatszott hozzá, a sötétségben, amely a szobára borult, végre meg merte vallani magának, hogy csakugyan szerelmes.

- Ha anyuska tudná, hogy mi jár az eszemben! - gondolta magában szégyenkezve.

De aztán fölnézett a sötét plafondra, a kezét összekulcsolta, mint kisleány korában szokta, és csöndesen áhítattal susogta:

- Jó Istenkém, aki mindig szerettél, mindig dédelgettél, ugy-e most se fogsz elhagyni? Hiszen ha te akarod, új világok keletkeznek, hogyne tehetnéd hát meg, hogy Pethő Géza örökre szeressen?

És e könyörgés után, megbékült szívvel elaludt. Vagy öt percnyi alvás után, - neki legalább annyinak tetszett, - fölébredt, s ime, a zöld zsalugátereken át már besütött a napvilág, s a feje fölött, a szentkép körül, világos aranysávok táncoltak. A szerelem tehát nem ártott meg az idegzetének; öt perc alatt az egész hosszu éjszakát végigaludta...

Három évig tartó, csöndes és hallgatag szerelem után ime, most ott ül a férje oldalán, a nagy, virágos batár mélyében, amely gyorsan robogott végig velük a kisváros utcáin. A gyalogjárón megállottak az emberek, a boltokból kifutottak a vevők, a kávéház terraszán székekre állottak a vendégek, csakhogy a nászmenetet megláthassák. Mily szép, mily csodamódon szelid, tavaszi alkonyat volt ez! Sárika úgy érezte, hogy az orgonaszó elkisérte az oltár mellől, s mindenünnen megragadó himnuszok hallatszanak. És a könnyezésig elérzékenyülve, túláradó szívvel, most végre megtette, amire annyi éven át nem volt képes: kis keze szorosan odakul­cso­lódott a férje kezére, s halkan, mintha álmodnék, így szólott:

- Hogy boldog vagy-e?... Ne kérdezd... Hiszen csak sírni tudok most, de a beszédhez nincs erőm...

Pethő behúnyta a szemét, s míg a keze megremegett a boldogságtól, halkan rebegte:

- Drága kis feleségem, ha tudnád, hogy mennyire imádlak! Emlékszel arra a majálisra, amelyikről először kisértelek haza benneteket? Akkor tudtam meg először, hogy szeretlek, azon a hajnalon, amikor nem akartál belém fogózni... Hogy el voltam keseredve, mennyire haragudtam rád... És később, a nyári napokon, amikor egész délután csak arra gondoltam, hogy vacsora után látni foglak... Hányszor korhelykedtem át az éjszakát, abbeli fájdalmamban, hogy olyan hidegen bántál velem!... Mondd, mint is lehetett szíved hozzá, hogy ilyen kegyetlen légy hozzám!?...

A fiatal asszony fölemelte a pillantását, és elpirulva gyöngéd mosollyal súgta:

- Csacsikám, hát igazán nem találod ki? Azért voltam olyan, mert épp úgy szerettelek, mint te engem...

A batár most befordult az Iskola-utcába, s Pethő szíve hangosan megdobbant: a Lénárt-féle üzlet előtt nagy társaság állott, amely kiváncsian várakozott az esküvőről visszatérő fogatokra. A trécselő, szivarozó férfiak között az új férj csakhamar fölfedezte Lénártnét, aki mosolyogva beszélgetett a barátaival, míg szemét a közeledő batárra függesztette. Jókedvünek látszott, de Pethő gyakorlott tekintetét ez a hazug póz nem tévesztette meg; sokkal jobban ösmerte kedv­esét, semhogy ez a látszólagos könnyedség tévútra vezethette volna... Amíg a kocsi az üzlet előtt elrobogott, s ő zavartan, a fölindulástól reszketve a cilinderét megemelte, az asszony izzó, szenvedélyes, gyűlölettel és elkeseredéstől égő pillantása egy másodpercre összetalál­ko­zott az övével... Ő volt az egyetlen, aki ezt a pillantást fölfogta; a többiek gyönyörködve nézték a fátyolfelhőbe burkolt menyasszonyt, lelkesen feléjök lengették a kalapjukat, Lénárt pedig hangosan, szinte mámoros éljent kiáltott... Amikor Pethő visszanézett, hogy az óvációt megköszönje, az asszony már eltünt a boltajtóból...

A Jablonszky-ház kapujában csak nagy üggyel-bajjal tudtak átvergődni az összegyült tömegen, amely lázas kiváncsisággal tolongott, hogy az új asszonyt közelebbről láthassa... A ház összes cselédei nekiálltak Sárikának, hogy a kezét és a ruháját összecsókolják, s Pethő csak a karjai ügyességével tudott valahogy utat törni a pálmafákkal földiszített lépcsőházig... Odafönn, a régimódi folyosón, egy öreg, falusi nagynéni, aki a lakodalmi ebéd gondjai miatt nem mehetett el az esküvőre, sírva borult a nyakába a tizenötperces menyecskének.

- Jaj, drágaságom, milyen ennivalóan bájos vagy!... Mintha az édesanyádat látnám, tizennyolc­éves korában... És a jövendőbelid, istenkém, milyen szép, csinos ember...

Talán ki se engedi a kezeiből a pironkodó Sárikát, ha e pillanatban a násznép is meg nem érkezik a lakodalmas házhoz... De a lépcsőház most egyszerre megtelt a selyemuszályos hölgyek, a frakkos urak sokaságával, s Juhász ezredes katonás nyerseséggel szabadította ki a sirdogáló Sárit a szentimentális, vén néni öleléseiből.

- Terringettét, hát hadd kívánunk mi is szerencsét a fiatal asszonykának... Maga Zsófi néni inkább arra ügyeljen, hogy éhen ne vesszünk valamennyien...

Nyájasan parolázott az új menyecskével, akit egyszerre körülfogott a gratulálók és kiváncsiak tömege... Pethő doktor, akit a sokaságban elszakítottak a feleségétől, az ebédlő ajtajában szembe találta magát Jablonszky doktorral, az apósával. Az öreg úr kimerülve támaszkodott a falnak s a kezeivel végigsimította verejtékes homlokát.

- Csak nem érzi talán rosszul magát? - kérdezte Pethő ijedten.

A doktor mosolyogva rázta a fejét, de a mosolya is kissé fájdalmas, kissé szomorú volt.

- Semmi bajom, - mondotta szeliden, - csak a régi asztmám fogott el egy pillanatra, mint mindig, ha túlságosan fölizgatom magamat. Ez azonban nem baj, az öreg ember hozzá van szokva ahhoz, hogy a halál ő felsége néha leadja nála a névjegyét... És abba, hogy egyszer meg kell halni, én már régen belenyugodtam, édes fiam... Minden bölcs ember belenyugszik, a doktor még inkább, mint más... Mi nem félünk a haláltól; hiszen jó ismerősök vagyunk vele... Ha nyughatatlanná tett a gondolat, hogy egyszer csak búcsut kell mondani mindennek, amit szerettem, hát ez nem magamért volt, hanem azokért, akik itt maradnak utánam... - Ezért gon­doltam mindeddig remegve a halálra; mert a drága, jó kisleányomat féltettem... Most már őt se féltem, édes fiam; hiszen itt vagy te, aki majd mindkettőnket pótolsz neki... Ugy-e szeretni fogod?... Ugy-e nem okozol neki fájdalmat... Ugy-e épp úgy ügyelsz, mint mi, hogy egy rossz pillanata se legyen az életben?... Most, ebben az ünnepies órában, igérd meg nekem, hogy sohase lesz más törekvésed, mint hogy boldog és elégedett asszonnyá tegyed...

Pethő odaborult az apósa keblére és a következő percben mindketten sírva fakadtak. E pilla­natban a fiatal férj szent esküvéssel fogadta meg, hogy jó és hűséges ura lesz a feleségének. És a boldogság első, édes mámorában hitte is, hogy meg fogja tartani a fogadalmát...