VII.

A kis Bakonyvár régente nehéz és zivataros napokat élt; tornyában, ahonnan békés időben a háztetőtüzeket és a Csevice-patak rakoncátlankodásait figyelték, valaha ájtatos török katona énekelte vontatott hangon az esti imádságot. A vidéken sokáig a török volt az úr, s bár Bakonyvár tanácsurai hősiesen védelmezték városuk függetlenségét, nem egyszer haragos török pasa prezideált a bástyába vágott, régi városházon. A falak még most, a béke idejében is megőrizték e szomoru korszak emlékeit; a vár emeleti ablakai körül befalazott ágyúgolyók feketéllettek ki a Csevice-völgyére. A vár maga elég tisztességes állapotban maradt meg; de otromba bástyái mögött most már nem a katonák fegyvere zörgött, hanem a kanonokok tyúkjai kotkodácsoltak a meleg, nyári délutánokon.

A várban a püspökön, a kanonokokon és a piarista-atyákon kivül csak a városka néhány ős­régi, patricius családja lakott. A tűztorony alatt a káptalan direktora bibelődött naphosszat a jácintjaival, a püspöki palota átellenében az öreg Óhidy János fúrt-faragcsált a vaskosaras abla­kok mögött, a malomvölgybe vezető út sarkán pedig, a sárgára meszelt kuriában, amely­nek ablakai gömbölyü tornyocskákra voltak elhelyezve, emberemlékezet óta a Pethő-familia legidősebb férfitagja volt a házigazda.

Mikor építették a házat, senki sem tudta pontosan, de még Ács úr, a püspöki levéltáros is meg volt győződve felőle, hogy a Pethő-kuria közvetetlenül a török hódoltság után épült föl. A pallérok akkor mindenesetre megbízható emberek voltak; a sárga ház falai szilárdul dacoltak a hosszu századévek viharaival. A szobák, amelyekben valamikor a kicsike Pethők a napvilágot megpillantották, most se voltak rosszabb állapotban, mint Pethő István idejében, aki tudva­levőleg 1797-ben volt óbestere a franciák ellen induló vármegyei nemes hadnak. Az udvar, amelynek lejtős kert volt a folytatása, jóformán lenyúlt a vár aljáig, ahol már szorgalmas timárok dolgoztak kis házaikban, a patak partján. Az emeleti ablakokból a játszadozó Pethő-fiúcskák egész a Papod kék ormáig elláthattak, ahol gyerekes fantáziájuk szerint még mindig melegedő haramiák ülték körül a vígan lobogó, erdei tüzeket.

A kis város lármája a vár bástyáira csak alig hallatszott föl. Itt naphosszat csönd volt; csak néha baktatott végig egy öreg kanonok a hallgató házak mentén, hogy rendes, egészségi sétáját végezze, vagy egy-egy csinos cselédleány ment át az úton, zöld cserépkorsóval a kezében, hogy a püspöki kastély márványos kútjából vizet hozzon. Télen, amikor a körülfekvő hegye­ket hó borította, szinte középkoriasan misztikus volt ez a hófehérbe öltözött térség, amelyet ódon, hallgató meseházak vettek körül. Aki itt járt, ugyancsak nem hitte volna, hogy ötszáz lépésnyire innen csinos lányok pletykáznak a piacon, s anekdotázó férfiak enyelegnek a sör­csarnokban a felszolgáló kisasszonyokkal.

- Nos, hát hogy tetszik itt, szívem? - kérdezte Pethő Géza, amikor a feleségét a maga házában végigvezette. - Lásd, én azt hiszem, hogy meg se tudnék élni más fedél alatt; ebben a sarokszobában született az ükapám, meg a szépapám is, odalenn pedig, az udvaron, húsz évig ült minden este szegény apám a nagy diófa alatt, a latin könyveit olvasgatta, amíg a vacsora el nem készült. És emitt, az ebédlőben, láttam legelőször a doktor bácsit; egy januáriusi napon volt, hó esett, s nekem vastag törülközővel kötötte be szegény anyám a torkomat... Ki gondolta volna akkor, hogy a tréfás doktor bácsit valaha még apámnak fogom szólítani?...

Szeretettel és ragaszkodással nézett a fiatal asszony szemébe, aki boldogan odaborult az ura vállára. Oly szép, oly egyszerü, oly nyugalmas volt minden, ami ebben az öreg házban körül­vette! Úgy érezte, hogy a gyermekkori meséi elevenednek meg, s ő a lármás nagyvilágból egyszerre csak a szerelem és a boldogság tündérszigetére került. Az álombéli szigetre, amelyet beláthatatlan tenger választ el a földi emberek világától, az önző vásártól, ahol láthatatlan, gonosz szörnyetegek kuszálják össze kaján mosollyal a halandók életsorsát...

- Tekintetes asszony, kezét csókolom, friss salátát szedek, - szólott most hirtelen a kövér Zsuzsa, aki már harminc év óta viselte a szakácsnői méltóságot a Pethő-házban.

- Salátát? - kiáltott föl a ház ura ujjongva. - Eszerint, ha a sejtelmem nem csal, ma idei rántott csirke kerül az asztalunkra.

- Na hallja, még csak az kellene, hogy a konyhai dolgokba spicliskedjék... Azt fogja megenni, amit eléje tálalunk, érti?... Ha mégegyszer kotnyeles lesz, hát vacsora nélkül fog lefeküdni, ugy-e, Zsuzsa?

- Úgy, lelkem tekintetes asszony, bizony úgy... A Géza úrfira ráfér ez a lecke, mert már gyer­mekkorában is mindig leszedte a fedőket a lábasaimról és a fazekaimról...

- Jézuskám, csakugyan?... Nohát most próbáljon meg a konyhába bejönni, ha az élete kedves...

Pethő hencegve feszítette ki a mellét, s nagy hősködéssel válaszolt:

- Ugy-e, maga azt hiszi, hogy megijedek a fenyegetésétől? El tetszik felejteni, hogy egy tarta­lé­kos tüzérhadnaggyal beszél, aki még akkor sem ijed meg, ha száz ágyú szólal meg egy­­szer­re... Holnap lesz a napja, hogy megint bemegyek a konyhába, s az összes fedőket leszedem a lábasokról és a fazekakról...

Sárika megbotránkozva rázta a fejét, Zsuzsa pedig, füles kosarával a karján, eltünt a rácsos kertajtó mögött. Isten tudja, mi lesz a vége a rémes hadüzenetnek, ha e pillanatban ki nem nyilik az utcai kapu, s egy kémlelődő, öreg bácsi nem áll meg tétovázva a küszöbön...

- Drága, jó apuskám, hozott az Isten! - kiáltja a menyecske, egész a homlokáig kipirulva az örömtől. Mert a látogató senki más, mint Jablonszky doktor, aki huszonnégy óráig vitézül kitartotta, hogy a gyerekeket ne háborgassa, de most már talán a szemét se tudná lehúnyni egész éjszaka, ha a kisleányát a maga házában meg nem látogatná...

- Oh, apa, ez igazán kedves dolog, - szólott a fiatal férj is boldogan. Aztán két oldalt bele­karolnak az öreg úrba, majd versenyt szaladnak, ki ide, ki oda, hogy karosszéket, szivart és pipát hozzanak.

A doktor bácsi kissé zavartan mentegetőzik:

- Nehogy azt higyjétek, hogy miattatok jöttem föl... Nagyon jól tudom, hogy az ilyen mézes­hetes házaspárt nem illik háborgatni a boldogságában... Én is voltam valaha fiatal, ámbár olyan régen volt, hogy talán nem is igaz... De mivel amúgy is dolgom volt a püspök ő excellenciájánál, hát gondoltam, egy csapásra benneteket is megnézlek...

- Kinél, apa? A püspöknél? Hiszen a püspök már két nappal ezelőtt elutazott...

- Igazán elutazott?... No, ha így van, hát bevallom, hogy egyenesen hozzátok jöttem... De nehogy a mama előtt eláruljatok!... Ő megigértette velem, hogy legalább három napig békén hagylak benneteket.

- Jaj, drága apám, milyen édes vagy!... De most már, akármit szól is a mama, nem engedlek haza vacsorára... Gézát is halálosan megsértenéd, ha itt nem maradnál nálunk...

A doktor ijedten tiltakozik:

- Ugyan, kisleányom, ne beszélj ilyet, mert megharagszom. Te csak vacsorálj szépen egyedül az uraddal, aminthogy én is, ahogy illik, a feleségemmel fogok vacsorázni odahaza... Csak nem kívánod, hogy öreg napjaimra összeszidjanak?

Szigoru arcot ölt, a fejét is rázza, de ér is ezzel valamit a konok és erőszakos fiataloknál! Sárika könnyezve esküszik meg, hogy egy falat nem sok, de annyit sem eszik, ha az apja a meghívását el nem fogadja, Pethő pedig komoly, lélektani alapra helyezkedik, csakhogy az apósát a lábáról levegye.

- Ha nem akarja apa, hogy a házi békénket elrontsa, hát itt marad... Biztosítom róla, hogy sírás lenne a dologból, már pedig szép dolog volna, úgy-e, ha egy huszonnégyórás menyecske sírva ülne az asztalnál... A családi boldogságunk érdekében szükséges, hogy a rántott csirkénket és a fejes salátánkat elfogadja...

S látva, hogy a doktor még habozik, gentleman módjára feléje nyújtotta a kezét.

- Viszont ime, mi is megigérjük, hogy holnap este apáéknál fogunk vacsorázni...

Ez az érv hatott. Az öreg úr, nagy sóhajtva, belenyugodott abba, hogy a felesége összeszidja. Amikor azonban a nagy diófa alatt a terített asztalnál helyet foglalt, szepegve így szólott:

- De vacsora után elkisértek ám hazáig... Mert egymagamnak nincs bátorságom hozzá, hogy a feleségem színe elé kerüljek...