IX.

Január vége felé aggasztó tünetek zavarták meg a fiatalok boldogságát; Sárika feltünő gyakran szenvedett főfájásban, egyízben pedig olyan rosszul lett, hogy elájult. Jablonszky doktor, aki maga is megijedt, később mosolyogva megnyugtatta a vejét:

- Nincs semmi baj, az asszony vérszegény, ez az egész... Mindezt jórészben a kis Pethő-úrfi okozza, akit a gólya majd a nyár elejére elhoz... Ha azt akarod, hogy a feleséged hamarosan magához térjen, hát ültesd föl a vasútra és vidd el valahova a délvidékre... Az kell szegény­kének, hogy egész nap a tengerparton üldögéljen, s a jó, meleg napsugárral süttesse magát...

Az ügyvédnek, aki az irodája miatt nem igen tudott volna elszabadulni hosszabb időre Ba­kony­várról, a szerencse váratlanul kedvezett: véletlenül Nedeczky ezredorvosné is készülő­dött, hogy Abbáziába utazik, s kész örömmel vállalkozott rá, hogy Sárikát gardirozza. Jablonszkyné is szívesen lement volna, de ő még, az esküvője óta, sohase hagyta magára az urát.

Pethő tehát lekísérte az asszonyokat a tengerpartra, kibérelte számukra egy villa földszintjét és verandáját, gondoskodott kitünő penzióról, aztán elérzékenyülve megcsókolta a feleségét.

- Azt megmondom, hogy vigyázz magadra, mert nagy veszekedés lesz, ha nekem nem viruló egészségben térsz haza!... Ne gondolj egyébre, mint az ebédre meg a vacsorára és az erős vörös borra, amit délben, este innod kell... Aztán elég, ha egy levelezőlapot írsz mindennap, inkább ülj a tengerparton, s a vizet nézzed... Aztán...

Nedeczky ezredorvosné erélyesen közbeszólott:

- Ne papoljon annyit, hanem csak utazzék haza nyugodt szívvel... A feleségét, ha én velem van, ne féltse... Biztosíthatom róla, oly jól fog mulatni, hogy még álmában se gondol magára...

Pethő elbúcsúzkodott és hazautazott, s a vonaton fájdalmas melanchóliával gondolt az elha­gyott kis feleségére... Otthon azonban, amikor az első vacsora után, amelyet Jablonszky dok­to­réknál elköltött, tíz óra felé az utcára lépett és kinyújtózkodott, egyszerre csak a szívébe nyilallott a szalmaözvegyi állapot édessége... Nyolc hónap után most megint szabadnak és függetlennek érezte magát... Kissé megállott, hogy a nyakkendőjét megigazítsa, aztán belépett a kávéházba, hogy cigánymuzsikát hallgasson...

A kávéházban víg élet volt, mert Sárga Miska bandája épp Mentónba készülődött, s most tartotta Bakonyvárott a búcsúhangversenyét. A cigányok már a riviérai jelmezükbe voltak bújtatva: vörös, arannyal díszített attilát, s festői kucsmát viseltek, ami általános feltünést keltett... A primás magasabbrangu katonatisztnek, a cimbalmos külföldi attasénak látszott, míg a másfélmázsás nagybőgős veszedelmesen hasonlított egy ünnepi díszben lévő nagy­követhez... Nem csoda, ha a kávéház az utolsó zúgig megtelt, hiszen Bakonyvárott nem tarto­zott a megszokott események közé, hogy a diplomáciai kar tagjai húzzák a csárdásokat és a keringőket...

Pethőt, amikor a kávéházba lépett, hangos örömrivalgás fogadta... A megyei aranyifjúság vígan integetett neki a pezsgős poharakkal, az asszonyok nyájasan viszonozták a köszöntését, Sárga Miska pedig, aki valaha sok szép pénzt keresett a mulatós ügyvédtől, minden szokás ellenére tust húzatott... Pethő kissé zavartan nézett szét, míg az egyik árvaszéki ülnök, akinek sohase volt pénze, de aki mindig a leghangosabb volt a társaságban, már messziről odakiál­totta neki:

- Isten hozott komám, tudtam, hogy visszajössz közibénk... Hé, Marci, gyorsan egy üres poharat a tekintetes úr számára...

Pethő azonban nem ült le a lármás fiatalok közé, hanem tréfás grimaszt vágva feléjök, tova­sietett. A kasszával szemben ugyanis, a nagy tükör alatt, megpillantotta Lénártékat, akik szintén eljöttek a búcsúhangversenyre,... Lénártné megint csodamódra szép és pikáns volt, s a tisztek, akik a legutóbbi találkozás óta mindnyájan szerelmesek voltak bele, szilaj lelkesedés­sel udvaroltak neki. Az asztalnál kívülök még egy kis fekete, csúnya asszonyka ült a férjével, bizonyos Lorenzné, a fogyasztási hivatal főnökének a felesége, egy örökké fecsegő, igen jókedvü kis teremtés, azonfelül Szamosi úr, Pethő barátja, aki a legőrültebb csárdás közben is higgadtan vitatkozott Lénárttal a magyar kereskedelem pangásának okai felől...

- Megengedik? - kérdezte Pethő, aki egyenesen e felé az asztal felé tartott.

Lénártné semmit se felelt, csak szerényen viszonozta Pethő köszöntését, a tisztek kitárták a karjukat, Lénárt úr pedig hatalmasan megrázta a fiskális kezét.

- A kirelejszumát, hogyne engednők meg, amikor megengedjük... Csak semmi ceremónia... üljön ide a feleségem mellé... Főhadnagy úr kérlek, szoríts egy kis helyet ennek a drága fiúnak...

A főhadnagy odább húzta a székét, Lénártné pedig kissé idegesen hátrált, nehogy valami bizalmas közelségbe kerüljön az új vendéggel. Valaha, a régi, jó időkben, Pethő valóságos eszmecseréket folytatott a szép asszonnyal az asztal alatt; de Lénártné most óvatosan vissza­húzta a lábacskáit, s szenvedélyesen kacérkodni kezdett a főhadnaggyal, aki úgynevezett kígyó­bűvölő pillantással tekintett a szeme közé... Később azonban, amikor egy titokzatos mecénás intésére pezsgőt hoztak, az asszony leereszkedőleg ütötte össze poharát Pethőével is...

A kávéházból időközben eltávozott a szolidabb elem, a cigány közelébb vonult Lénártékhoz, a megyei aranyifjúság pedig, féktelen jókedvében, szintén odahuzatta az asztalát. A társaság így nagyon megnövekedett, s Pethőnek végre alkalma nyilt ahhoz, hogy nagyobb feltünés nélkül suttoghasson egykori barátnőjével.

- Haragszik rám? - kérdezte halkan, miközben a hátán átfutott a hidegség arra a gondolatra, hogy ez a bájos teremtés valaha a szerelemtől elszédülve hullott a karjai közé. Most majdnem úgy tünt föl előtte, hogy minden, amit oly soká valóságnak hitt, puszta álom: a nyári délutánok csöndje, a félelem, hogy meglátják őket, a csókok, a fogadalmak, az esküvések, amelyekkel szerelmüket megpecsételték... Most, hogy megint mellette ült, szinte őrületesnek tetszett neki az a gondolat, hogy mindörökre lemondjon róla; s hogy ezt a gyönyörü, kívánatos asszonyt másnak engedje át... Mert affelől egészen bizonyos volt, hogy Lénártné még az ő házassága után se szándékozik belebolondulni az urába...

- Haragszik rám? - suttogja újra, mivel az asszony első ízben nem válaszolt a kérdésére.

Lénártné azonban jókedvüen elnevette magát.

- Hogy haragszom-e? Ugyan miért? Tudtommal nem adott rá okot, hogy haragudjam magára... Hacsak azért nem, hogy a pezsgőjét a bluzomra öntötte...

Bátran tekintett Pethő szeme közé, de az ügyvéd arca vérvörös lett erre a pillantásra.

- Hiába mondja, - szólott fojtott hangon, nehogy a többiek meghallják, - látom, tudom, hogy neheztel rám... A látszat szerint talán igaza is van, mert nem viselkedtem úgy, ahogy jogosan elvárhatta volna... De ha meghallgatna, bizonyosan belátná, hogy nem vagyok bűnös, s hogy magát most épp úgy szeretem, mint valaha... De hogyan is képzelheti, hogy másképp lenne?... Az ilyen szerelem nem változik meg estétől reggelig, hiszen a szivéből az ember a legdrágább emlékeit nem tépheti ki parancsszóra... Akármi történt, én most is az vagyok, aki voltam, s a szívem épp úgy tele van magával, mint azokon a napokon, amelyekről talán a halálom órájá­ban se fogok megfeledkezni... És hiába adja most a haragosat, én tudom, hogy maga is szeret...

- Igazán? - szólott Lénártné vígan, hangosan fölkacagva, de a kacagásából kiérzett a halálos keserüség. - Ha maga mondja, bizonyosan úgy van, hiszen kinek lenne ereje hozzá, hogy magának ellentállni tudjon?... Kérem, jelölje hát ki az időt, amikor a nyakába borulhatok, s meg lehet győződve róla, hogy pontosan eleget fogok tenni a parancsának...

Nevetve mondotta ezt, de a szeme elárulta, mit érez, s Pethő tisztában volt vele, hogy ez az asszony majdnem engesztelhetetlenül gyűlöli... Hirtelenül még válaszolni se tudott a gúnyos megjegyzésre, nemcsak azért, mert semmi okos dolog nem jutott az eszébe, hanem azért se, mert a főhadnagy lelkesen fölemelte a pezsgős poharát.

- Bakonyvár legbájosabb asszonyának egészségére...

És Lénárt felé fordulva, tréfás elkeseredéssel folytatta:

- Ez a kópé nagyon jól berendezte a dolgát! És még azt merik mondani, hogy a férjek sajná­latra­méltó emberek...

- Hát szó ami szó, nincs okom rá, hogy panaszkodjam... Feleség dolgában egészen meg vagyok elégedve a jó Istenke végzésével.

Tüntetőleg megcirógatta az asszony rózsás arcát, míg Pethő idegesen szívta a cigarettáját. A fiatal ügyvéd nem volt jó komédiás; nagyon is meglátszott rajta az izgatottság, amely e pillanatban a szívét eltöltötte. A rossz kedve annyira feltünő volt, hogy Lénárt résztvevőleg feléje fordult:

- Hát magának, doktor uram, mi a baja?

- Nekem? Legföljebb talán az, hogy álmos vagyok kissé, mert az utóbbi időben meglehetősen hozzászoktam a korai lefekvéshez.

- Ojjé, nekünk ugyan hiába adja a filisztert... Mit tagadja, hogy az elhagyott kis feleségére gondol?... Terringettét, nincs abban szégyen, ha az embernek olyan felesége van, mint magá­nak, doktor úr...

A közfigyelem e kis párbeszéd után szerencsére ismét elfordult Pethőtől, mert a cigány egy alföldi betyárnótával próbálkozott meg, az egyik tiszt ambiciózus füttyszava után. Az ügyvéd tehát ismét folytathatta az előbb abbahagyott párbeszédet.

- Azt gondolja, hogy a házasságom ellenem bizonyít? És abban a nézetben van, hogy az ember máról-holnapra kitörölheti a szívéből az olyan asszonyt, mint maga?... Ha tudná, mennyiszer go­ndoltam magára!... És milyen nagy, milyen őrületes fájdalom fogott el, amikor azzal az eshe­tő­ség­gel számoltam, hogy a maga szíve talán mindörökre elfordult tőlem... Mert hihetett-e mást, mint hogy gyalázatosan visszaéltem a jóságával? Ugyebár, gyűlölt, és még mostan is gyűlöl? Pedig ha a szívembe látna, tisztában lenne vele, hogy még most is épp úgy szeretem, mint valaha...

Most már sápadtan, felindulva beszélt, míg az asszony ajkai veszedelmesen vonaglani kezd­tek. De mivel még mindig nem válaszolt a szavaira, Pethő majdnem könyörögve folytatta:

- Mindenre kérem, higyjen nekem és mondjon valamit... Csak egy szót, csak annyit, hogy nem gyűlöl... És hogy a multak kedvéért legalább egyetlenegyszer ad még alkalmat, hogy az eljárásomat kimagyarázzam...

Szikrázó szemmel nézett Lénártnéra, aki most végre elszánta magát arra, hogy válaszoljon. Míg látszólag ő is a betyárnótára figyelt, könnyedén mosolygó arccal susogta:

- Azért, amit elkövetett, nem tartozik nekem felelősséggel... Ha kettőnk közül hibás valaki, hát én vagyok az... Hiszen előre is elképzelhettem volna, hogy ez lesz a vége...

Az ujjával a taktust verte a cigány nótájához, de Pethő jól látta, hogy az ajka szélén ott lesel­kedik a sírás. És míg a szíve majdnem elfacsarodott attól az édes fájdalomtól, hogy ez a gyö­nyörü teremtés ő miatta boldogtalan, halkan, szenvedélyesen szólott:

- Hát mi a vége?... Esküszöm magának, hogy semmi sem változott meg bennem, s hogy még mindig meg tudnék halni azért, hogy maga úgy érezzen irántam, mint régente... Nézzen rám, nézzen a szemembe és higyjen nekem...

Oly meggyőző hévvel mondta ezt, hogy az asszony egy pillanatra bámulva és elérzékenyülve tekintett a szemébe. Pethő megrázkódott a tekintet hatása alatt, s az arca kigyulladt az izga­lom­tól.

- Csak még egyszer, egyetlenegyszer adjon alkalmat nekem, hogy maga előtt a szívemet kiönthessem... Ugyebár megengedi, hogy eljőjjek?... A becsületszavamat adom, hogy sohase háborgatom többé, ha maga ki nem jelenti, hogy megbocsát...

Majdnem remegve nézett Lénártnéra, aki semmit se válaszolt a szavaira... Később, amikor a társaság már készülődni kezdett az asztalbontáshoz, még egyszer a közelébe lopózott az asszonynak.

- Hát megengedi, hogy eljőjjek? - súgta halkan.

Lénártné fölvette a kabátját, aztán a tükörhöz lépett, hogy a kalapját megigazítsa. E pilla­natban óvatosan, szinte észrevétlenül igent intett a fejével...

Pár perc mulva Pethő már az elhagyott vár meredek utcáján bandukolt egymagában a lakása felé. És amíg az ódon, vaskosaras házak mellett végighaladt, nem a kicsiny, gyöngélkedő feleségére gondolt, hanem arra a csábító légyottra, amely talán már a legközelebbi napon várakozik rá...