XI.

Sárika hatheti távollét után visszaérkezett Bakonyvárra. Az ura csak a következő hétre várta, mert a leveleiben említést se tett a hazajövetele felől; annál inkább meg volt hát lepve, amikor Zsuzsa egy márciusi délelőtt hangos kiáltással rohant ki a konyhájából, s a következő pillanatban egy utiruhás fiatal asszonyka jelent meg az iroda ajtajában.

- Nem kergetsz vissza, hogy ilyen váratlanul betoppanok?

Pethő meghatottan ölelte magához a feleségét, aki sírva is, nevetve is borult a férjecskéje nyakába.

- Az egész úton féltem, hogy haragudni fogsz... de hidd el, hogy nem bírtam már tovább. Annyit sírtam, hogy Nedeczkyné végre megúnta a pityergésemet, s tegnap reggel szó nélkül csomagolni kezdett... Majd később mondotta: Én egyáltalában nem tudom, miért adják férjhez manapság az elemi iskolás leányokat...

- És miért sírtál, te csacsi?

A fiatal asszony szégyenkezve rejtette az arcát az ura vállára és behunyt szemmel súgta:

- Utánad vágyakoztam...

Sárika hazaérkezése ismét visszaállította a ház régi rendjét: Pethő búcsút mondott a kávéház­nak, vacsora után Jablonszky doktoréknál töltötte a lefekvés előtti órákat, s napjában tízszer-tizenötször is benézett a spájzba, a konyhába, az ebédlőbe, ahol Sárika megható buzgalommal teljesítette gazdasszonyi kötelességét.

- Jól vagy, nincs semmi bajod?... A fejed nem fáj?... Nincs étvágyad valami különös csemegére?... Nem ennél szamócát vagy sárgadinnyét?

- Most, március végén? - kérdezte Sárika csodálkozva.

- Aki a pénzt nem sajnálja, az március végén is ehetik szamócát és sárgadinnyét... Csak mondd meg, kis életem, ha kívánsz valamit, a többire már aztán ne legyen gondod...

Sárika megbotránkozva nézett az urára, aztán komolyan szólott:

- Nem vagyok én afféle nagyvilági dáma, aki ilyen különösségek után kívánkozik... A leg­drágább csemegénél is többet ér nekem, ha a kis uram nagyon szeret...

Pethő azonban nem sokat törődött a felesége tiltakozásával, hanem titokban a legritkább primeuröket meghozatta a gyöngélkedő asszonykának. Jablonszky doktor ugyanis, aki minden este sírva fakadt arra a gondolatra, hogy unokája lesz, a kaszinóban annak a nézetének adott kifejezést, hogy ebben az állapotban minden asszony ananászról és kinai fecskefészekről ál­mo­dozik.

- Ha örömet akarsz neki szerezni, hát kínáld meg valami ritka csemegével... Aztán sokat, igen sokat sétálj vele, mert az nagy hasznára válik ám a jövendőbeli trónörökösnek...

Az ügyvéd, aki pár nappal ezelőtt még eszeveszetten futkosott Lénártné után, most egyszerre megható gyöngédséget érzett a szelid kis felesége iránt. Ha Sárikát látta, nevetségesen el­érzékenyült; s úgy dédelgette, becézgette az asszonyt, hogy még az öreg doktor is hálásan ölelte a szívére.

- Derék ember vagy, s a jó Isten meg fog áldani érte fiam. Most már nem félek attól, hogy a kicsike leányom egyedül marad, ha meghalok...

Néha vacsora után, amikor Sárika, gyermek módjára, elaludt az asztal mellett, Pethő, akár egy gondos dada, szinte a karjai közt vitte be a feleségét a hálószobába. És míg a boldogan dünnyögő asszonykát vigyázva az ágyba fektette, halkan, megindultan susogta:

- Aludjál szépen és álmodj az angyalokról, akik a fejed fölött virrasztanak... Csicsijja baba, csicsijja, hunyd be a szemedet...

És Sárika engedelmeskedve hunyta be a szemét, s nevető ajakkal, de már félálomban gügyögte:

- Csókolj meg!

Pethő meggyujtotta az éjjeli lámpát, s a tompa, rózsaszínü fényben, amely a hálószobát be­töltötte, hosszan elnézte a szendergő feleségét. A szőke fejecske, amely mozdulatlanul pihent a csipkés vánkoson, úgy tünt föl neki, mintha egy édes, naiv gyermeké lenne, aki bizakodva teszi össze a kacsóját, amikor az álomistenke közeledik, s még nem tud, nem gyanít semmit az élet lesújtó piszkosságaiból. Oly bájos volt ez a fejecske, hogy a Pethő szívébe imádságszerü áhítat költözött... És míg a pillái lassan-lassan megnedvesedtek, vigyázva hajolt a szendergő asszony fölé, hogy homlokát megcsókolja... Aztán meghatva, bűnbánólag szólt magában:

- Hát lehet-e nagyobb gonoszság, mint megcsalni ezt a szelid, ezt az ártatlan teremtést?... Mint lehetett szívem hozzá, hogy csak egy pillanatig is megfeledkezzem róla?... Igen, igen, az egész életemet arra fogom szentelni, hogy a bűnömet jóvátegyem...

Pethő valami különös kedvet talált abban, hogy Sárikát, aki a legtávolabbi célzásra is vér­vörössé lett, néha a szülei előtt zavarba hozza... Este, amikor szivarozva üldögéltek a Jablonszkyék derüs lámpavilága alatt, a fiatal férj néha csintalanul szólott az anyósához:

- Mit gondol anyuska, jó lesz-e, ha Ferikének fogjuk keresztelni a kis névtelent?

Sárika ilyenkor rémülten szaladt be a sötét hálószobába, s csak akkor jött ki, amikor az édesapja válogatott hizelkedésekkel kiédesgette onnan... A doktor ilyenkor úgy kacagott, hogy szinte a könnyei folytak, Sárika pedig zavarodottan susogta:

- Mindig csak ilyen bolondságokon jár az eszed, pedig ideje volna, hogy ebben a korban már komollyá legyen az ember...

- Helyes, szívem, mától fogva komoly leszek... Még ma este hozzá kezdek a norvég nyelv tanulásához...

Aztán az ölébe ültette a feleségét, s ott csókolta meg, ahol érte. Az öregek pedig titokban boldog pillantásokat váltottak egymással.

Egy délután, irodazárás után, Pethőék kisétáltak a malmok felé. Az idő már tavasziasan enyhe volt, a patak partján rügyeztek a fák, s a veteményes-kertek, a folyó, meg a nádfödeles viskók fölött aranyos napsugár lebegett. A réten százszorszépek nyiltak, s egy-egy álmos, korán­ébredő bogárka már lomhán sütkérezett a verőfényben. Pethő, akit a tavasz csillogása mindig megré­szegített kissé, boldogan magához szorította a felesége karját, s szerelmes pillantással tekintett a fiatal asszony szemébe... Jó darabig hallgatva sétáltak, aztán a férfi egyszerre meg­állott.

- Ugy-e, hogy szép az élet, kis bolondom? - susogta hizelkedve. Sárika pedig komoly meg­győződéssel bólintott, s áhítattal így felelt:

- Nagyon szép.

A malmokon túl volt az öreg Moysinger korcsmakertje, ahol vasárnaponkint a helyőrség bakái táncoltak a szobalányokkal és a szakácsnőkkel, de ahol hétköznaponkint a jómódu polgári családok is megfordultak. A kert ilyenkor még meglehetősen üres szokott lenni, de Pethő most megállott a rozzant ajtó előtt.

- Cica, van egy ötletem, - mondta fontoskodva.

- Micsoda ötleted?

- Be fogunk térni ozsonnára Moysinger apóhoz. Lukullusi lakomát csapunk: vajat és hónapos retket hozatunk és csapra veretünk egy nagy üveg kőbányai sört. Mit szólsz a tervemhez?

- Csak nem gondolod talán, hogy sört iszom? - szólt Sárika megborzongva.

- Nem gondolom? Sőt határozottan megkívánom, hogy koccints velem. Apa szigoruan rám­parancsolt, hogy ezentúl minden nap becsípesselek. Már pedig, amit apa mond, az szentírás...

Sárika húzódott ugyan egy kissé, de azért engedelmesen követte férjeurát. A rügyező ribiszke­bokrok közt pirosterítékes asztalok álltak, a vén korcsmáros ingujjban szorgoskodott a fészer alatt, a korcsmárosné a saláta- és kalarábé-ágyakat öntözgette, a gyerekek pedig lármásan kergetőztek egymással. A fiatal pár érkezése azonban megzavarta a családi idillt, a Moysinger bácsi, piszkos szalvétával a hóna alatt, szolgálatkészen megjelent, hogy a vendégeket üdvö­zölje.

- Tetszik parancsolni? - kérdezte, amíg szalvétájával a piros abroszt végigsöpörte.

Pethő szinésziesen deklamálni kezdett:

- Ami a spájzban, meg a konyhában jó falat akad, egy-kettő, rakja elibénk, csaplárosgazda... Mindegy, ha ezer forintba is kerül a lakoma, de ma úgy akarunk élni, mint a Rothschildok és a Vanderbiltek...

A korcsmáros sietve tünt el a konyhaajtó mögött, az asszony is izgatottan futkosott ide-oda, a gyerekek bámészkodva álltak meg, biztos távolban, Pethőék pedig helyet foglaltak az egyik asztal mellett. Pár perc mulva már előttük volt a friss vaj, a lágy kenyér, a hónapos retek, s Moysinger apó nagy buzgalommal húzta ki a dugót a sörös üvegből. Már éppen hozzá akartak kezdeni a falatozáshoz, amikor egyszerre új vendégek tüntek föl a látóhatáron.

- Terringettét, ez aztán a meglepetés, - szólott valaki a kert küszöbén. - Asszony, nézz csak ide, kik vannak itt?

Pethőék kiváncsian tekintettek az ajtó felé, ahonnan Lénárt úr, a felesége, meg Novák hadnagy integettek nagy örömmel és csodálkozással. Amíg a tiszt meg az asszony kissé hátramaradt, Lénárt úr boldogan hadonászva közeledett.

- Óriási, milyen kedves véletlen... Csak úgy hirtelenébeni kedvünk szottyant, hogy kirándul­junk, s lám, ilyen váratlanul összetalálkozunk egymással... Persze, persze, a fiatal szerelmesek félénken elbújnak a világ elől... De rosszul számítottak, mert a kiváncsi világ még a Moysinger-kertbe is utánuk jön...

Erőteljesen kezet rázott Pethőékkel, miközben a szép asszony és lovagja is megjelent az asztal mellett. A tiszt jókedvüen szalutált, Lénártné pedig megölelgette Sárikát.

- Mily pompás színben van, hogy megerősítette, kipirosította a tengeri levegő... És ezek a gödröcskék az arcán... akárcsak egy dundi kis polyásbaba... Igazán nem is csodálhatja az ember, ha az irigy ura ilyen féltékenyen eldugja...

Elragadtatva nézte a fiatal asszonykát, halkan, de azért érthető hangon szólva oda Novák had­nagyhoz:

- Mit szól hozzá?

Amíg a hadnagy udvariasan hajlongott, Lénárt úr harsány hangon kezdett kiabálni a sötétség­ben foglalatoskodó Moysinger után.

- Hé, söröket kérünk, de minél gyorsabban... Aztán friss vajat, szalámit és hónapos retket...És főképp snitlinget, sok snitlinget, mert az a fődolog... Persze csak úgy, ha nincs kifogásuk ellene, hogy a magányukat megzavarjuk...

A vendéglős székeket és új terítéket hozott, az ozsonna is nemsokára az asztalra került, s Lénárt úr, aki tapintatlan ember volt, csakhamar a levegőbe tartotta a sörös poharát.

- A kis Pethő egészségére, akinek tiszta szívből kívánom, hogy olyan eszes, legyen, mint az édesapja, s olyan szép, olyan bájos, mint az édesanyja...

Sárika elpirult, Lénártné megbotránkozva, ütött az ura karjára, de azért mindnyájan koccin­tottak... És Lénárt, elégülten a hatással, amit a felköszöntője keltett, így szólt:

- Én már csak ilyen szókimondó fiu vagyok és azzal vége... És ha a kis Pethő rossz néven veszi, hogy időnek előtte emlegetem, hát készségesen a rendelkezésére állok...

Lénárt úr, aki a kirándulások tekintetében ragaszkodott bizonyos stilszerűséghez, később fölhívta Novák hadnagyot egy kugli-partira. S mivel Novák hadnagy élénken foglalkozott azzal a gondolattal, hogy nemsokára egy váltócskát fog benyujtani Lénárt úr pénzintézetébe, a két férfi csakhamar nemes szenvedéllyel kezdte ostromolni az ártatlan fabábukat, míg az asszonyok Pethő társaságában egyedül maradtak a kerti asztal mellett.

- Nos, hát mesélje el, drágám, hol járt és miképp töltötte az idejét?... És ha tudja, hát mentse ki magát ezért a rosszaságáért, hogy még csak egy képes lapot sem küldött nekünk...

Lénártné kedveskedve közelebb húzódott Sárikához, aki zavartan, pironkodva válaszolt:

- Oh, nehogy azt gondolja, hogy figyelmetlen voltam... de higyje meg, ott még ahhoz is lusta az ember, hogy a helyéből kimozduljon... Aki reggeltől-estig a sziklákon megtörő vizet nézi, az megborzad ám attól, hogy tollat fogjon a kezébe... Még az uramnak se írtam mást, mint tízszavas levelezőlapokat... és az is rettenetes fáradságomba került.

Pethő gépiesen intett a fejével, de voltaképp nem igen hallotta, hogy miről van szó... Amíg látszólag közömbösen figyelt az asszonyok trécselésére, a szívében valami fájdalmas érzés lett úrrá; arra a meggyőződésre jutott, hogy a szegény kis felesége szánalmasan eltörpül Lénártné mellett... Amíg a széken hátradőlve, cigarettával a szájában nézte a kuglizó férfiak játékát, a lelke mélyén aggódva hasonlítgatta össze a két egymás mellett ülő asszonyt: a diadalmas szépségében mosolygó Lénártnét, aki rózsás arccal, csillogó szemmel nézte szomszédnőjét, a beteges, sápadt, bátortalan Sárikát, aki most már, hogy a kis baba látogatásának ideje mind­inkább közeledett, csak szégyenkezve mert megjelenni az idegenek társaságában... Az össze­hasonlítás nagyon is Sárika hátrányára ütött ki; a Lénártné karcsu, tökéletes termete, viruló egészsége, csábító, öntudatos pillantása mellett szinte részvétet keltett a törődött gyerek­asszony, aki néha félénken pillantott az urára, mintha segítséget kérne tőle... Pethő meg­döbbenve érezte, hogy amíg a felesége iránt csak gyöngédség és szánalom van a szívében, az a másik tetszése szerint uralkodhatik rajta... És miközben néha helyeslő fejbólintással kisérte az asszonyok beszédét, így szólott, egészen megzavarodva a lelke mélyén:

- Becstelen gazember vagyok, de nem tehetek róla... Sohase lesz erőm hozzá, hogy erről a kacér és gyönyörü teremtésről lemondjak...

A férfiak időközben befejezték a kuglizást s Lénárt úr, akivel a perfid Novák hadnagy ravaszul megnyerette a partit, hangos diadalkiáltással tért vissza az asztalhoz... A győzelem örömére a boldog nyerő még néhány üveg sört bontatott, de mivel az alkony egyszerre csak hűvössé vált, Pethő fölállott a helyéről:

- Fiacskám, mi búcsuzkodni fogunk, mert ez már nem a te egészségednek való idő... Jó lesz, ha a kabátodat is fölveszed, mert az ilyen esték a legveszedelmesebbek a hozzád hasonló asszonykára...

Sárika engedelmesen fölvette a kabátját, aztán a Lénárt úr hangos sajnálatára, búcsuzni kezdett... A férfiak udvariasan kezet csókoltak neki, Lénártné pedig megható bensőséggel a nyakába borult.

- Bármennyire rosszul esik, magam is azt mondom, hogy most már menjen... Amire haza­érnek, amúgy is este lesz...

Édes pillantást vetett Sárikára, de közben észrevétlenül megszorította a Pethő odanyujtott kezét... Oly hevesen megszorította, hogy Pethőnek hideg futott át a hátán... Egy percig minden­ről megfeledkezve, szinte magánkivül tekintett az asszony szemébe, mely mámorral és szenvedéllyel tapadt rá... De a következő pillanatban már magához tért; udvariasan megemelte a kalapját, s karját feleségének nyújtva, csöndesen megindult az ajtó felé. És odakünn, mintha csak a lelkiismerete szavát akarná elcsitítani, gondosan fölgyűrte a Sárika gallérját, s apai gyöngédséggel szólt:

- Igy, baba, most már nem fog megártani az esti hűvös levegő... És most siessünk egy kicsit, nehogy Zsuzsánna néni összeszidjon minket...