XII.

A kis baba megérkeztének legelső napjai ismét visszatérítették a Pethő csapodár szívét az ő szelid és tulboldog kis feleségéhez. Éppen ideje volt; már jóformán ott tartott, hogy az egész napja súlyos tehernek tünt föl előtte, s akkor lélegzett föl, amikor az ebédet bevégezve, gyorsan megcsókolta Sárikát s gaz alattomossággal így szólt hozzá:

- Hidd el, drágám, mi férfiak csak azért ebédelünk, hogy a feketekávé jól essék...

Aztán szélvészként elrohant a kaszinóba, - már tudniillik, a saját maga kijelentése szerint. Mert tulajdonképp ez volt az az idő, amikor huszonnégy órai lázas várakozás után ismét egyedül lehetett a kedvesével odafönn, a vizitszoba kellemes félhomályában, amíg az utcán, a rekkenő nyári melegben, nagy dongó legyek röpködtek, Lénárt úr pedig a kaszinó hűvös nagytermében kibicelt zajosan az ismerőseinek.

Délelőtt, a sörcsarnokból jövet, Pethő rendesen beszólt a Lénárték füszeresboltjába, amely egyúttal a bakonyvári nagytrafik volt.

- Van-e valami szép, pettyezett britannika? - kérdezte izgatottan, mialatt Lénártnéval, aki ilyenkor kacér pongyolájában, hajában nyíló rózsával, szintén lenézett az üzletbe, barátsá­gosan kezet szorított.

- Igen, ma gyönyörü világos szivarjaink - vannak, - szólt a szép asszony, a saját kezével szolgálva ki a fiatal ügyvédet.

Máskor azonban kedvetlen arcot vágott, s lemondólag sajnálattal válaszolt:

- Csupa sötét, fekete szivarunk van... Pöröljön a dohánygyárral, mert az tehet róla...

Ez a kis párbeszéd hozzátartozott a két szerelmes virágnyelvéhez; a világos szivar ugyanis azt jelentette: „Jőjj, ebéd után várlak”, a sötét pedig azt: „Ma, fájdalom, nem találkozhatunk”. És Lénárt úr, aki szintén ott állott a dohányos polcok mellett, sehogy se tudta megérteni, miért veri le oly szörnyen Pethőt az a végre is mindennapi tény, hogy a dohánygyár sötét szivarokat készít. Akárhányszor megtörtént, hogy ő maga bontott ki egy új köteg britannikát, csodálkozó arccal szólva:

- De édesem, hiszen ezeknél sohase láttam világosabb szivarokat...

Amire a felesége gúnyosan elkacagta magát, s titkos pillantást váltva Pethővel, így válaszolt:

- Na, nem irigylem a szemedet... Úgy látszik, hogy a legújabb időben színvakságban szen­vedsz...

Azokon a napokon, amikor a britannikák az asszony szerint is világosak voltak, Pethő ragyogó jókedvvel tért haza az ebédhez, s kedveskedve vitt egy-egy szál virágot a feleségének, aki már türelmetlenül várakozott rá a kapu előtt. Ebéd után pedig, ha az utolsó falatot lenyelte, dobogó szívvel szaladt végig a vár csöndes utcáin, s míg a déliesen kihalt városon végigment, izga­tottan, a pásztoróra édes reménységében gondolta:

- Öt perc mulva itt lesz a karjaim között... és reszketni fog a gyönyörüségtől és a boldog­ságtól...

Most, hogy a Sárika szobájából hangos gyereksírás hallatszott ki, s az egész ház szinte meg­bomlott az örvendetes esemény következtében, Pethő szíve egyszerre ismét visszafordult a feleségéhez. Oly megható, oly szokatlan, oly különös is volt ez a változás!

A konyhában az öreg Jablonszkyné dirigált, a szobákat megcsappant üzemmel takarították, az irodában suttogva beszéltek egymással a segéd urak, Zsuzsánna pedig, a kövér Zsuzsánna, aki máskor hétszám se fordult meg másutt, mint a piacon és a konyhában, most mindennap ötször-hatszor is besompolygott a felső helyiségekbe, s olvadékony, megindult pillantást vetett a kékernyős gyerekkocsira, amelyben a trónörökös a délelőtti álmát aludta. S amíg Sárika bágyadt, de büszke pillantást vetett a gyerekkocsi felé, Zsuzsánna lábujjhegyen közelített, s halkan, könnyes szemmel susogta:

- Istenem, mily édes, mily ennivaló. A homloka egészen a tekintetes asszonyé, de az álla körül inkább az urunkra hasonlít...

Sárika elégedetten bólintott, Jablonszkyné pedig műértő szemmel ellenőrizte Zsuzsánna szakvéleményét. A szemle csak akkor ért véget, amikor Pethő, az irodai munkáját végezve, szintén benézett a feleségéhez.

- Terringettét, ma úgy látszik, megint csak három órakor kapunk ebédet... Inkább a főzés után nézne, mint hogy a gyereket fölkelti.

De aztán, apai büszkeségtől eltelve, egy bolondos mozdulattal kikapta fiát a kocsiból, s dicsekedve szólt Zsuzsánnához:

- Ez aztán a helyes legény, mi?... Szavamra mondom, már majdnem több a haja, mint az édes­apjának...

Délután, a körútja végeztével, Jablonszky doktor is fölnézett az unokájához, s egész késő estig ott maradt, mert most mindannyian Sárika ágya körül töltötték az estéjöket. Az öreg doktor nem igen beszélt, de órák hosszáig nem vette le a tekintetét a szendergő gyermekről... Mire gondol? Mit érezhet? Némelykor óvatosan a karjaiba vette a siránkozó csecsemőt, aki ilyenkor, csodamódra, elhallgatott, s kék szemével, amely annyira hasonlított a Sárikáéra, el­bámészkodva tekintett nagyapjára... A doktor gyöngéden magához ölelte a kicsikét, aztán kifejezhetetlen ragaszkodó pillantást vetett a leányára... És Pethőhöz fordulva, aki némán állott az ágy mellett, s ellágyulva szorongatta a Sárika kezét, halkan szólott:

- Édes fiam, csak mostantól kezdve fogod tudni, hogy micsoda is tulajdonképp az élet... Ez a legényke, a kicsike fiad, majd megtanít rá...

A nagyapai méltóság oly boldoggá tette, hogy néha megölelte és megcsókolta a vejét, míg Sárika, a rózsaszínü selyempaplan alatt, meghatva könnyes szemmel mosolygott. Az öreg doktor vigyázva megsímogatta aztán a leánya halvány arcocskáját is, tréfásan, de szent meg­győződéssel szólva:

- Téged csak eléggé szeretlek, ugyebár? De azt az apróságot még százszorta jobban szeretem...

A baba érkezése egyszerre lecsillapította Pethő érzéki föllobbanásait, s a szilaj szerelmes, aki máskor képtelen lett volna arra, hogy a lemondás fogalmával megbarátkozzék, most egyálta­lában nem gondolt többé a világos britannikákra. Este, amikor Sárika szobájában kigyulladt a rózsaszínernyős éjjeli lámpa, s ő egy csókkal elbúcsúzott a feleségétől, a maga szobájában, amelyre csönd borult, néha egész hajnalig virrasztva ült az íróasztal mellett, idegesen figyelve, ha a baba olykor fölsikoltott álmában...És amikor a zaj újólag elnémult, s végre, teljesen ki­fárad­va lefeküdt, a szíve valami édes nyugalommal telt meg, s a sötétben, amely az ágya fölé borult, így szólott:

- Istennek hála, mégis csak őt szeretem igazán... Milyen más, mennyivel tisztább érzés ez, mint ama másik, amely még a józan eszemtől is megfosztott... Drága, kis cicám, most már igazán megfogadom, hogy sohase vétek ellened...

Hogy Pethő csak részben tarthatta be a fogadalmát, annak nem annyira ő volt az oka, mint inkább egy sajnálatraméltó epizód, amely perfidül megakadályozta, hogy a szavának ura maradhasson. Vagy négy héttel azután, hogy a kis baba a gyarló világot megpillantotta, az ifju apa egy este kalap nélkül kisétált a bástyára. Egész nap valami fontos beadványon dolgozott, s munka után, amikor a dolgát bevégezte, kissé megfájdult a feje. Jó darabig kószált ide-oda a sziklás vároldalon, amikor a város felől egyszerre új sétálók közeledtek; egy katonatiszt, egy fiatal asszony, s egy kis leány. Pethő, akinek jó szeme volt, rögtön fölismerte őket: Novák főhadnagy volt Lénártnéval, valamint a kis Milkával, a szomszéd keztyüs leánykájával. A sétálás, főképp egy szép szeptemberi estén, nem tartozik a különös dolgok közé, de azért Pethő mégis, elsápadt kissé, s halkan így szólott magában:

- Szépen vagyunk!

Mi volt az, ami annyira megdöbbentette? A bakonyváriak aligha találtak volna kivetni valót abban, hogy egy szép asszony meg egy vidám katona együtt szívja a pompás esti levegőt, pláne, amikor egy harmadik élő lény is ott lábatlankodik a társaságukban. De Pethő nagyon jól tudta, hogy mitől ijed meg. Ez az esti séta a szőke Milkácska gardirozása mellett, úgyszólván a specialitása volt Lénártnénak; óh hiszen még nagyon is jól emlékezett azokra az időkre, amikor ő volt a Novák főhadnagy úr helyében, s heteken át hasztalanul ostromolta a szép asszonyt szép szóval, heves szerelmi vallomással, sőt olykor még fenyegetéssel is. Lénártné sokáig gúnyos mosollyal hallgatta, de egy estén hirtelen a szemébe nézett, s szokatlan komolysággal így szólott hozzá:

- Várjon, amíg a cselédeknek szólok, aztán, ha úgy akarja, sétálhatunk vacsoráig a várban... Ott senkisem háborgat bennünket s nyugodtan elmondhatja, hogy mit akar tőlem...

Fölszólt a szakácsnéjának az emeletre, aztán benézett Cservenky bácsihoz, a keztyüshöz:

- Megengedi, hogy Milkácskát sétálni vigyem? Félóra mulva visszahozom...

Hallgatva mentek föl a meredek úton, az asszony szeméből eltűnt az irónikus pillantás, komolyan, várakozó arccal haladt a fiatal ügyvéd oldalán. A bástyán aztán leültette Milkát a püspöki rezidencia elé (a hegyek felől zord, éjszaki szél fú, s ez megárthatna neked, kis leányom), maga pedig tovasétált Pethővel. És szendén, lesütött szemmel szólott:

- Nos hát, beszéljen, hallgatom. Most mindent elmondhat, ami csak a szívén fekszik...

Pethő nem kérette magát, hanem mindent elmondott. És másnap, mialatt Lénárt a kaszinóban kibicelt, már odafönt, a hűvös vizitszobában folytatták a megkezdett beszélgetést...

Az esti séta jelentősége felől Pethő tehát tökéletesen tisztában volt. Nemcsak Lénártnét ösmerte, hanem Novák főhadnagyot is. A derék katona azok közé a tisztek közé tartozott, akik nyomoruságos fizetésükből kénytelenek élni, s így sokkal alaposabban foglalkoznak a váltójoggal, mint a stratégiai tudományokkal. Ez annál nagyobb hiba volt, mert Novák főhad­nagy nem igen érzett hajlamokat az aszkéta-életre; s voltaképp csak akkor élt igazán, amikor a cigány a fülébe húzta a kedves nótáját, a pincér pedig szolgálatkészen állt a háta mögött a pezsgős palackkal. Az ilyen tobzódásban azonban csak ritkán volt része, mert a bakonyvári helyőrség tisztjei épp oly szegény ördögök voltak, mint ő. Igy tehát a szerelemben keresett kárpótlást; mert Bakonyvárott, ahol a ballettet csak hírből ismerik, s színtársulat csak minden harmadik évben akad, a szerelem, általában véve, nem tartozik a költséges szórakozások közé. Novák főhadnagy tehát nemes harcikedvvel udvarolt jobbra-balra; néha egy unatkozó úri­hölgynek, néha egy piszeorru masamód-kisasszonynak, néha egy csinosabb szobaleánynak is. A szerelemben a rokonszenves, katona az abszolut demokráciát képviselte...

Amikor most, a szelíd nyárutói alkonyaton Pethő a közeledő társaságot megpillantotta, a szíve egyszerre elszorult... És míg torkát szinte a sírás fojtogatta, keservesen, kétségbeesve gon­dolta:

- Óh igen, most már nincs benne többé kétség, őnagysága gyorsan megvigasztalódott a hűt­lenségemért... Talán holnapután vagy talán már holnap Novák főhadnagy úr fog deklamálni a hűvös vizitszobában... Addig deklamál, addig forgatja a szemét, amíg végre...

Nem fejezte be a mondatot, mert úgy érezte, hogy mindjárt megszakad a szíve... Az a gondo­lat, hogy ez a gyönyörü asszony egy más férfi keblére borulhasson, majdnem elviselhe­tet­lennek tűnt föl előtte... Ő is ama férfiak közé tartozott, akik esetleg le tudnak mondani még a szerelemről is, de abban sohasem tudnak megnyugodni, hogy a szerelmesük másé legyen... Mert a szerelem hasonlíthatatlanul könnyebb bennük, mint a féltés és irigység...

Mielőtt Lénártné meg a főhadnagy megismerhették volna, Pethő gyorsan befordult a püspöki palota felé, s a kanonok-házakat megkerülve, szinte lopva visszatért a lakására. Otthon már türelmetlenül várták; az öreg doktor kacagtató gyerekességeket művelt a kis babával, míg az asszonyok csöndes boldogsággal gyönyörködtek a rögtönzött idillben... A hancurozó nagyapa tréfás szemrehányással fogadta vejét:

- Ez aztán szép dolog, mondhatom... A helyett, hogy a serdülő fiadat nevelnéd, Isten tudja, micsoda kalandok után jársz... És az ilyen embernek még van bátorsága hozzá, hogy jó apának tartsa magát...

Pethő elkényszeredve mosolygott, de a gondolatai egészen másutt jártak... Alig várta, hogy az öregek eltávozzanak, hogy Sárika elálmosodjék s végre egyedül lehessen a szobájában. Sokáig föl- meg alá járt, s amikor nagysokára rászánta magát, hogy lefeküdjék, hajnalig se tudta le­húnyni a szemét. Mindegyre csak a Lénártné gúnyos nevetését s a főhadnagy diadalmas pillan­tását látta, s nyughatatlan fantáziája élénken kiszínezte azokat a jeleneteket, amelyek a mai estére következni fognak... E jelenetek annyira fölizgatták, hogy szinte a foga is vacogni kezdett belé, míg a keze akaratlanul is ökölbe szorult... És most már makacsul, szilaj daccal szólott:

- Akármi is történik, nem fogom megengedni, hogy a másé legyen...