Szent Péter életitala.

I.

Késő éjjel erős csöngetés verte föl álmából fráter Bonifáciust, a hegyek közt fekvő kolostor kapusát.

- Valamelyik szegény sváb paraszt megint a végét járja, - gondolta magában ájtatosan a jó fráter, amíg szőrcsuháját hamarosan magára öltötte.

Gyorsan kicsoszogott a kapuhoz, a závárt félretolta, aztán hangosan kiszólt a nyíláson át:

- Van itt valaki?

- Igenis, tisztelendő fráter, én vagyok. Dominique, az inas, a francia telepről. Nyissa ki hamar, mert a szegény uram a legutolsó perceit éli...

A portás kinyitotta a kaput s a következő pillanatban már szemben állt a borotvált inassal, akit látásból régóta ismert. Az inas láthatólag meg volt ijedve s az öltözetén is látszott, hogy csak úgy hirtelen kapta magára a ruháit.

- Kocsival vagyok itt, - mondta, miután nagyot lélegzett - s azért jöttem, hogy valamelyik főtisztelendő atyát magammal vigyem a kastélyba. Szegény uram régóta betegeskedik, de senkise gondolta volna, hogy a baj ilyen hirtelenül bekövetkezik. Ma este még jókedvüen hallgatta a kisasszony zongorajátékát, de éjféltájban egyszerre rosszul lett s pár perc múlva elveszítette az eszméletét... Mivel teljes életében jó keresztény volt, hát az úrnőm ideküldött, hogy az atyák egyikét magammal vigyem... De az is lehet, hogy már késő lesz, mire hazaérünk s szegény gazdám a halotti szentségek fölvétele nélkül húnyja be örökre a szemeit... Minden­esetre kérem, hogy keltsen föl valakit, aki a haldoklót a bűnei alól feloldozhatja...

Bonifácius testvér résztvevően bólogatott.

- Szegény, megtévelyedett lélek, hát ugy-e, hogy ő is rászorul az egyházra!... Hamarább rá­szorul, mint oktalan dölyfösségében hitte... Üljön le testvérem itt a portában, majd mindjárt fölkeltem a főtisztelendő gvárdián urat...

Kezébe vette a gyertyatartót s lassan fölbotorkázott az emeletre, míg az inas egyedül maradt a kis cellában, a lovak pedig türelmetlenül nyerítettek odakünn a kapu előtt. A fenyvesekkel benőtt hegyoldal fölött csillagos éjszaka ragyogott, s kívülről, a kolostor udvaráról, ide­hallatszott a gépek zakatolása, a transzmissziók búgása, melyek éjjel-nappal, pihenés nélkül dolgoztak, hogy a szegény pátereknek a mindennapi borocskájuk, a pirosra sült kappan­pecse­nyéjük, az illatos dohányuk meglegyen. Dominique a rácsos ablakon keresztül egy pillantást vetett az udvarra, melynek mélyén, a vérvörös lángok előtt, sötét alakok rohantak tova, aztán kissé szégyenkezve így szólott magában:

- Szegény, jó uram, az utolsó órájában ő is csak rászorul hát a barátokra, pedig életében ugyancsak elég borsot tört a főtisztelendő atyák orra alá! Ha most meg is adják neki az abszo­luciót, eddig bizonyosan nem igen erőltették meg magukat az érette való imádkozásban...

Dominique-nak igaza volt, hogy kissé szégyenkezett: az ura nem nagyon érdemelte meg a barátoktól, hogy az éjszakai álmukban megzavartassák magukat érette. Caudéran Oktáv gróf úr, a vágvölgyi francia, húsz esztendő óta alig tett egyebet, mint a jámbor atyákat bosszantotta. Ha tőle függ, a refektórium asztalára aligha kerül más, mint zöldség és rántott leves, s a kakaskukorékolás rég megszűnt volna a majorság udvarán... De a jó Isten, szerencsére, nem hagyja el végképp az ő engedelmes szolgáit. A gyárban a Caudéran úr mesterkedései dacára sem aludtak ki a száz év óta lobogó lángok s az igazi gourmet-k, az ebédutáni hangulat kéjes lustaságában, Caudéran úr megtelepedése után is változatlanul így szólottak:

- Bárcsak száz évig élhetnék és mindig a vágvölgyi atyák finom pálinkáját ihatnám.

A XVIII. század utolsó évtizedében, anno 1798, kotyvasztotta össze először illatos fűvekből a néhai páter Antonius a Szent Péter életitalá-nak elkeresztelt pálinkát, mely hírnévhez, dicső­séghez s dús anyagi javakhoz juttatta a hegyek közé rejtőzött vágvölgyi kolostort. A kicsiny laboratórium, ahol páter Antonius a lombikjai és görebjei fölött gunnyasztott, fél évszázad alatt hatalmas gyárteleppé bővült, ahonnét a kanonokhasu, pirosetikettes üvegek ezrei röpültek szét a élvezetekért sóvárgó nagyvilágba. A barátok nemsokára gyönyörü kolos­tort építettek s konyhájuk, pincéjük híre messze elkerült az Úr istenfélő szolgái közé... Két fráter állandóan a kövér tyúkok, sárgahasu kappanok ápolásával foglalkozott, s egy duplatokás atya már kora hajnalban ott sürgölődött a csillogó tisztaságu takaréktűzhelyek körül... És a megyés püspök, aki szenvedélyes híve volt a finom konyhának, üveges batárjával sűrűn oda­kanyarodott a kolostor elé s miközben a barátoktól kísérve a refektórium felé tartott, moso­lyogva ezt mondta:

- Szó, ami szó, lenne mit hibáztatni bennetek, fiaim, mert nagyon is kiveszítek részeteket az élet örömeiből... De mivel a spékelést annyira értitek, mint senki más, hát Isten bűnül ne vegye, de behúnyom a félszememet...

Igy álltak a dolgok, amikor a pogány Caudéran egy napon megvásárolta a tulsó, hegyoldalt... Úgy hallatszott, hogy Guyenneből jött Magyarországba, miután előbb gondosan tanulmá­nyozta az idevaló viszonyokat... Rövid látogatást tett a főispánnál, aztán a minisztériumtól bérbevette a mitsem jövedelmező kincstári birtokot... Senkise tudta, mit akar, de a következő évben kitudódott a szándéka: az okos francia kastélyt és gyárat építtetett a hegyoldalon s két esztendő múlva új pálinkafajjal s mesébe illő reklámmal árasztotta el a világot. A pálinkát Szent Péter csöppjei-nek keresztelte s bár a barátok tiltakoztak az elnevezés ellen, a biróság kimondta, hogy a francia eljárása nem megtévesztés; mert a csöpp és az élet ital közt lényeges a különbség. Caudéran úr pár hónap mulva a családját is betelepítette a kastélyba s a víg francia asszony, meg csipkeruhás leánya csakhamar ismert alakokká lettek az egész felföldön; automobiljuk fürgén pöfögött ide-oda a hegyi útakon s kacagásuk fölverte a fenyveserdők magányát. Reggeltől estig jókedvüen csatangoltak a hegyek közt, míg Caudéran úr szorgal­masan kuksolt a kazánjai körül vagy az irodában a leveleivel bibelődött. Úgy látszik, értette is a dolgát, mert pár év alatt a Szent Péter csöppjei győzedelmesen vetélykedtek a Szent Péter életitalá-val; s ha a barátok koktuma nem is tünt el az igazi inyencek asztaláról, akárhányan voltak, akik a Caudéran úr aranyszínü pálinkájára esküdtek. És szó ami szó, a szegény kolostor megérezte az alávaló konkurrenciát; s bár az éhenhalás veszedelme még egyelőre nem fenyegette a szegény barátokat, a gvárdián a kolostor tornyából néha borús pillantásokat vetett a hatalmas podgyászkocsikra, melyek a francia telepről a szomszédos vasúti állomás felé kanyarodtak.

A jó Isten útjai azonban rejtelmesek és kifürkészhetetlenek... Caudéran úr közel járt hozzá, hogy a pálmát a barátok elől elragadja, amikor íme, beteljesedett fölötte a végzet: most ott feküdt haldokolva a kastélya hálószobájában s remegve várta a gvárdiánt, akiknek földi ván­dorlásai közben annyi méltatlan keserűséget okozott... Dominique legalább, aki a portában vá­ra­kozott, így képzelte... És aggodalmasan figyelve, vajjon a visszatérő lépéseket nem hallja-e még, az inas elgondolkodva így szólott magában:

- Hátha megtagadja tőle a halotti szentségeket? Hátha most áll bosszút mindazért, amit a szegény gazdám vétkezett ellene? Borzasztó még elgondolni is, hogy árva lelke föloldás nélkül zörgessen a mennyország kapúján...

Dominique aggodalmai nem teljesedtek be. Pár pillanat múlva siető léptek zaja hallatszott le az emeletről s a gvárdián a következő percben így szólott az inashoz:

- Egy szegény haldokló várakozik rám? Siessünk, testvérem, nehogy egy pillanatot is elmu­lasszunk...