Költöző nimfák

I.

A fürdő verandáján hárman ültek. Egy hatvanévesnek látszó öreg úr, aki pipázott és a fekete kávéját kavargatta, egy középkoru férfi, aki bőrnadrágot és bőrsipkát viselt s egy harminc-harmincötéves fiatalember, aki azzal szórakozott, hogy a kutyáját cukordarabkákkal csalo­gatta. Egyébként körös-körül zsongó, álombaringató csönd volt és a kávéház egész környékén nem mutatkozott egyetlen élő lény se.

1871 julius 15-ike volt. A fürdőt szegélyező hegyekről száz és száz fenyő küldte illatát a fából készült házak közé, amik inkább hasonlítottak egy gyárépület raktáraira, mint villákra, amelyekben kényeskedő vendégek laknak. Az egész telep szegényes és szomoru benyomást keltett; a nyolc-kilenc villán, a rozzant kávéházon s a kopott vendéglőn kivül jóformán semmi se volt itt, ami az emberi kulturát hirdette volna. De a természet bőven kárpótolta, amit az emberek gondossága elmulasztott; távolról idefehérlett a havasok hósipkája s a fürdő körül beláthatatlan rengetege zöldült a tűlevelü óriásoknak. Ha az ember száz vagy kétszáz lépés­nyire maga mögött hagyta a szegényes központot, az őserdő illatát és magányosságát élvezte; a fák között madarak daloltak s a fűben smaragdszínü gyíkok surrantak tova a Csevice-patak agyagpartján.

A három férfi, aki ebédutáni sziesztáját élvezte, a fürdő souverain uraiból telt ki. A legöregebb húsz esztendő óta bérelte a helység egyetlen vendéglőjét, a bőrnadrágos a fürdőtulajdonos büszke címét viselte, a legfiatalabb mint igazgató állt néhány év óta a helyiérdekü közügyek élén. A nagystílü elnevezés mindössze arra vonatkozott, hogy ő adta bérbe a nyaralók szobáit s ő veszekedett a cigányokkal, ha becsípett állapotukban a vendégekkel összetűztek. Egyéb­ként ő is a csöndes pipázást tartotta az emberi élet legfőbb céljának.

- Szépen vagyunk, - törte meg a csöndet az öreg úr, miközben a kávéjából egy jó nagyot hör­pintett.

- Az ördög tudja, hogy mi ütött a sok léhütőjébe, - szólott a fürdőtulajdonos bosszusan. - Kivánni se lehetne különb időjárást, mint a mostani, az ég állandóan derült, a Csevicében jobb fürdés esik, mint valaha, s két hét óta alig kaptunk új vendéget. A régebbi években julius dere­kán egyetlen üres szobánk se volt, míg most... Hányan is vagyunk mindössze, öcsémuram?

Az igazgató kelletlen arcot vágott.

- Hányan? Az erdélyi báróékkal együtt mindössze tizenheten. Ezek közül is két vendég már a harmadik hete adós a lakbérrel...

- Bezzeg régebben nem magunk ültünk itt a verandán, - szólott a bérlő keserüen. - Öt évvel ezelőtt tíz-húszezer forint is elúszott ebédutánonként a makaón. Néha száz, sőt százötven forint gyült be kártyapénz címén a pohárba...

- Mi lehet a borzasztó hanyatlás oka? - tünődött a tulajdonos.

A direktor - csodálkozása jeléül - kifelé fordította a tenyerét.

- Pedig igazán mindent megteszünk, ami gyarló emberi elménktől kitelik. Az idén is tíz új padot állítottunk, intézkedtünk, hogy a gyorskocsi rövid hét óra alatt tegye meg az utat a vasúttól a fürdőig, a legtöbb szobába vadonatúj fogast akasztottunk - s mégis, mintha csak meg lennénk babonázva... A konyha - nem hizelgésképp mondom - kitünő, a fürdő pompás, bár igaz, hogy akadhatnak egyes kényeskedők, akiknek derogál, hogy a fűben vetkőzzenek és öltözzenek. Olyan beszédet is hallottunk már, hogy mindenkinek külön kabin kellene, de régi dolog, hogy úgyse lehet minden kivánságot kielégíteni...

- Még jó, hogy aranyórát nem akarnak, - mordult közbe haragosan a tulajdonos.

- Annyi szent, hogy így nem folytathatjuk tovább, - mondta a bérlő elgondolkodva. - Tizenhét vendégből, akinek a fele különben is otthon főzet, nem igen lehetséges, hogy a drága árendát kifizessem. Ha gyorsan nem történik valami változás, mindnyájan beadhatjuk a kulcsot...

Nagyobb nyomaték kedvéért intett a pincérnek, - a garszon ingujjban volt és piszkos kötényt viselt, - hogy hozza ide a szilvapálinkás üveget. Szótalanul koccintottak, de figyelmüket most hirtelen elterelte a megütött témáról az élénk csilingelés, amely a gyorskocsi rohamos köze­ledését jelezte.

- Vajjon hoz-e most valakit az ördög? - kérdezte az öreg úr kiváncsian.

A régi, ütött-kopott batár a következő pillanatban megállt a veranda előtt. Mind a hárman izgatottan néztek a kocsi felé, s gyönyörűséggel látták, hogy a kocsis lábánál egy hatalmas koffer huzódik meg. A batár ajtaja is rögtön felnyílott, s egy lakkcipős, elegánsul öltözött fiatal úr lépett ki rajta, hunyorgó szemmel, a külvilágba.

- Menjen oda öcsémuram és üdvözölje, - szólott suttogva a tulajdonos.

Az igazgató lomhán fölkelt az asztal mellől, s letámolygott a veranda lépcsőin.

- Tisztelt úr, - mondta nyájasan, - engedje meg, hogy a fürdőintézet nevében köszöntsem. Én Sólyom vagyok, a zuggó-füredi telep direktora, s boldog lennék, ha uraságodról is meg­tudnám, hogy kit tiszteljek nagyrabecsült úri személyében?

A vendég udvariasan meghajolt.

- Csollán Tamás vagyok, orvos-doktor Budapestről. Felföldi körutamban említette valaki a zuggó-füredi fürdőt s nem állhattam meg, hogy be ne kukkantsak egy félnapra. Meg kivánom jegyezni, hogy a balneologia a kedvenc szakmám.

- Micsoda a doktor úr kedvenc szakmája? - kérdezte az igazgató kissé megdöbbenve.

- A balneologia, kedves direktorom, a balneologia. Épp ezért minden érdekel, ami a hazai fürdőügygyel kapcsolatban áll...

Az igazgató most már helyeslőleg bólogatott, bár tulajdonképp sejtelme se volt arról, hogy az orvos mi a jó Isten csodáját ért a különös elnevezés alatt. De nem igen töprengett tovább a furcsa probléma fölött, hanem gyorsan leintette a verandán settenkedő, ingujjas pincért.

- A tekintetes úr podgyászát elviszi a Tamás-lakba s a gazdasszonynyal új huzatot tétet a párnákra és a paplanra. Amíg a szoba rendbe jő, a mi társaságunkban iszik meg a doktor úr egy feketét...

Barátságosan karonfogta a vendéget és sugárzó arccal vezette föl a verandára, ahonnét a két öregebb úr már kiváncsian figyelte őket. A következő percben Csollán doktor már szintén ott ült a kávéházi törzsasztalnál, amelyen az ő számára is akadt még egy üres kupica.

A pesti úr eleintén bágyadtan fogadta a fürdői értelmiség udvarlását, de lassanként ő is elfeledte a fáradságát s élénk részt vett a szőnyegen forgó kérdések megvitatásában. Elmondta, hogy a komoly tudomány nem ölte ki belőle a természet iránt való rajongást, s mivel jóformán ez az első hónapja, amivel szabadon rendelkezhetik, hát végigutazza mindazokat a helyeket, amelyek mint hazánk gyöngyei szerepelnek a földleirásban. Eddig azonban szomoruan ta­pasztalta, hogy a természet gavallérosan elvégezte a maga kötelességét, de ami az embereket illeti, hát okosabb, ha nem beszélünk róluk.

- Lusták, közömbösek és léhák vagyunk, - mondta hevesen - és egyáltalában nem kamatoz­tat­juk eléggé azokat a kincseket, amelyekkel a gondviselés megajándékozott bennünket. Kevés ország van Európában, amelyet gazdagabban áldott volna meg a teremtő, mint a mienket. De kérdem: mit tettünk eddig, hogy hazánkat az idegenekkel megismertessük? Évszázadok óta azt várjuk, hogy a sült galamb a szájunkba repüljön. Nem látjuk be, hogy ósdi elveinkkel nem sokra mehetünk az általános versengésben s hogy modern, vállalkozó, okos főkre van szük­ségünk, ha azt akarjuk, hogy a többi állammal lépést tarthassunk...

Úgy mondta el mindezt, mintha valami vezércikket szavalna, széles gesztusokkal, sűrűn hasz­nálva azokat a járatos frázisokat, amelyekkel az ujságok írói élni szoktak. A helybeliek ámulva hallgatták s minthogy nem igen értették meg mindazt, amit a pesti doktor beszélt, hát meg­hunyászkodva bólogattak. Csak a fürdőigazgató merte hosszasabb habozás után kimon­dani a véleményét.

- Bocsánat, ami Zuggó-Füredet illeti, mi semmiféle jogos panaszra nem szolgáltunk rá. Csak az idén tíz új pihenőpadot állítottunk s a szobákat célszerü fogasokkal szereltük föl. Legalább is kétszáz pengőforintot befektettünk, s mégse vagyunk többen tizenhetedmagunknál az egész fürdőben...

A vendég hangosan elnevette magát.

- Tíz pad és új fogasok, - ezt nevezi befektetésnek? Kedves barátom, nem ilyen újításokra gondoltam, amikor azt kivántam, hogy Nyugat-Európával lépést tartsunk...

- Hát mire gondolt? - kérdezte a tulajdonos szerényen.

- Mire? Elsőbb is arra, hogy e hat vagy hét rozzant granárium helyett ötven-hatvan csinos nyaraló álljon a vendégek rendelkezésére. Aztán kényelmes fürdőre, amely a kor minden vív­mányával föl van szerelve, divatos gyógyépületre, pompás hotelekre, cukrászdára, lóverseny­re, meg tudja a jó Isten, hogy még mi egyébre. Ha tőlem függne, hát hat-nyolcezer fürdő­vendég is megfordulna évenként Zuggó-Füreden.

- És mennyi pénz kellene ahhoz, hogy a doktor úr tervei megvalósuljanak?

- Mennyi? Legalább is egy kerek millió, ha ugyan ennyiből is kifutná. Csak így mondhatnók el magunkról, hogy méltók vagyunk a természethez, amely ezt a pompás vidéket megalkotta...

A három benszülött előbb együgyüen nézett a pesti doktor szemébe s a vendéglős utóbb kacagva legyintett a kezével.

- Egy millió! Szeretném tudni, ki az a bolond, aki vendégekkel bíbelődik, ha egy milliónyi vagyona volna...

A másik kettő helyeslőleg bólogatott, de a doktor jóindulatu magyarázatokba bocsátkozott.

- Ne úgy értsék, hogy egy ember zsebéből kerülne ki a millió, - hiszen manapság mindenre kerül pénz, ami csak valamelyes haszonnal kecsegtet. Annyi a pénz, mint a polyva, s a tőke­pénzesek lámpával keresik a vállalatokat, amelyekbe a vagyonukat befektethetnék. A börze mostanában félelmetes összegeket dobott a nép közé, Budapesten szinte a földből nőnek ki a négyemeletes paloták, s egy éjszaka alatt úgyszólván új utcák keletkeznek. És az őrült, kalan­dos hajszában, amely a pénz után megindult, senkise gondol a magyar fürdőkre. Fogadok önök­kel, hogy két hét alatt összegyüjtöm a milliót, ha Zuggó-Füred nagygyá és híressé tételéről van szó...

Mind a hárman nyitott szájjal bámultak rá, - a vendég pedig mosolyogva folytatta:

- Úgy ám, én mondom Önöknek, hogy csak a kezüket kell kinyujtaniuk. Persze nem azzal a slendrián rendszerrel, amely még a mohácsi vész korából maradt ránk...

- Meddig tisztelhetjük körünkben az orvos urat? - kérdezte némi szünet után a tulajdonos.

Csollán doktor nagyot ásított.

- Az attól függ, hogyan érzem magamat itt, kedves bátyámuram. Lehet, hogy kora hajnalban tovább utazom, de az is lehet, hogy még a jövő héten is itt lebzselek. Az utazásaimra csak egyetlen programot viszek magammal, azt, hogy: le mindenféle programmal!

A tulajdonos nyájasan nyult a doktor keze után s magyaros őszinteséggel nézett a szeme közé.

- Tudja mit? Jőjjön föl hozzánk ebédre holnap délben, a feleségemnek és a kislányomnak is nagy örömet fog szerezni... A Pogánykő ormán lakunk, a régi Kürth-család várában, amely mindössze félórányira van a fürdőtől. Úgyse fordul meg mindennap olyan ebédlőben, amely­nek ablaka a kősziklába van bevájva...

- A Pogánykő ormán, egy régi várban, a Kürthök vércsefészkében? Ez már csakugyan olyan meghivás, aminek nem állhatok ellent. Köszönöm és pontosan ott leszek. Remélem, hogy még csevegünk egyről-másról, ami valamennyiünknek a hasznára válik...