II.

A fürdőtulajdonos - Seötét János úr - kocsin járt be délelőttönkint Zuggó-Füredre; amikor a delet harangozták, búcsut vett a vendégektől s csöndesen befordult könnyü fogatával a Pogánykőre ágazó úton, amely szeszélyes kanyarulatokban vezetett föl a fenyővel benőtt hegy ormára. A várat a XV-dik században építették, de mert meglehetős távol esett amaz útvo­nalaktól, amelyeken a pusztító csapatok jártak, csodálatosan megőrizte épségét. Pompás erős­ség volt, a közepén hatalmas zömtoronynyal, amelynek felső ablakából egész a lengyel határig elláthatott a jószemü szemlélő. Állítólag Kürth András építtette, László király egykori kapitá­nya, aki dús javadalmakat kapott fejedelmétől a rigómezei diadalmas csata után. A várárkot már betemette az utódok keze, de a tizennegyedik századbeli arhitektura egyéb remekei: a boltozatos folyosók, a várkapu, a földalatti kápolna, a titkos folyosók épp úgy épségben ma­rad­tak, mint a művésziesen kifaragott várkút - Szent György szobrával - s a hatalmas termek, amelyekben egykor a sírbatért Kürthök tanácskoztak a haza javáról és ittak öblös ónkupáikból a haza és a magyarság fölvirágozására. A vár, fájdalom, a század elején dobra került, s ekkor vette meg potom áron Seötét András, a János nagyapja, aki mint másodalispán szolgálta Ferenc császár alatt a tekintetes vármegyét. Azóta minden egyenes leszármazója itt lakott; a Seötét-fiúk a földalatti folyosó üregébe rejtették el a titkolt holmijaikat, a Seötét-leányok pedig a katakombaszerü kápolnában álmodoztak szerelmes lovagjaikról.

Csollán doktor, amikor másnap délben fölkanyarodott a Pogánykőre, a hegytetőn különös ováció fogadta; a kapuboltozat mélyében vörösruhás herold állt, aki a kocsi közeledtére han­gos kürtszóval verte föl a fenyvesek déli csöndjét. A várudvarban pedig, a széles lépcső alján, amely a toronyhoz és az emeleti helyiségekbe vezetett, egy bőrnadrágos úriember tárta ki eléje vendégszeretőleg a karjait: Seötét János, az erősség XIX-ik századbeli várura...

- Hollá, Isten hozta, doktor uram! - kiáltotta hangos szóval a vendég elé. - Hé, csatlósok, lakájok, komornyikok, szedjétek el iziben a pesti nagyságos úr cók-mókját. Mi pedig siessünk föl az emeletre, mert a hölgyek már türelmetlenül várakoznak ránk...

A kiáltásra, amely a csatlósokat, a lakájokat és a komornyikokat hívta, egy öreg, vigyorgóarcu bácsi került elő valahonnan az egyik folyosóról; úgylátszik, e vén ember egymagában kép­viselte most a régi Kürthök férfi-cselédségét. Az öreg szolga (mintha süket lett volna az istenadta) barátságosan gondjaiba fogadta a doktor holmiját, míg a házigazda karonfogva kalauzolta végig a zeg-zugos tornácokon, amelyeknek falairól copfos nemes urak, ábrándos szemü asszonyok néztek vele csodálkozva farkasszemet...

- A régi Seötétek? - kérdezte kissé gúnyos mosolylyal a pesti doktor.

- Óh nem, a képek még a Kürth-család hagyatékából maradtak itt. Az ősöket, amikor az utolsó Kürth meghalt, az oldalági rokonok lojálisan itthagyták, de a fölszerelést az utolsó szögig elvitték.

A termeknek valóban különös képük volt; a faragványos menyezetek alatt, amelyek a régi szá­zadévek művészi izlését dicsérték, a pompás, de kissé behorpadt tölgyfapadlón az új század stilszerűtlen butorai foglaltak helyet; a XVIII-ik századbeli kredencek s pohárszékek, a meg­feketült subládok szomszédságában egy-egy butorkereskedésből kikerült, fénymázas asztal, divatos hintaszék, egy-egy franciás, kárpittal fölcicomázott ágy, amelynek kokettériája ugyan­csak elütött a termek ódon hangulatától, s a mohos romantikától, amely a régi vár fölött lebe­gett. Talán egyedül az ebédlő volt kivétel; a nagy refektórium, amelyben valaha, diadalmas portyázások után, a sírbannyugvó Kürthök koccintgattak, impozáns arányaival, sötét színeivel most is megihlette a belépőt; a kredencen régi kupák csillogtak s az ablakfülkékből, amelyek­ben egy egész család ellakhatott volna, gyönyörü kilátás nyilt a mélységben meghuzódó falvakra, az erdők sötét lombjai közé s a Csevice ezüstös szalagjára, amely víg fürgeséggel folyta körül az égbenyuló Pogánykő alját.

Áthaladva a kis szalonon, amely a régi várba a XIV-ik Lajos szellemét csempészte be, János úr föltárta az ebédlő szárnyasajtaját s a vendéget udvariasan előrebocsátotta. A doktor bókolva állt meg a küszöbön, amíg a házigazda így szólott:

- Bemutatom nektek az én kedves barátomat, Csollán doktort, aki azért jött le Pestről, hogy Zuggó-Füred természeti szépségeiben gyönyörködjék. Ez itt a feleségem és a kis leányom, az pedig Szepessy Bandi, Mátra vármegye tiszteletbeli főjegyzője...

A hölgyek mosolyogva a kezöket nyujtották, a tiszteletbeli főjegyző pedig katonásan össze­ütötte sarkantyutlan chevreaux-cipőit. Egy öreg asszonyság (a szolgaszemélyzet úgylátszik a XIV-ik századból maradt itt) pogácsát és pálinkát hozott, Csollán doktor pedig a fővárosi ember éles szemével vetett egy pillantást a Seötét-család nőtagjaira.

A várúrnő egy kis összetöpörödött dáma volt, az asszonyoknak abból a csudálatos fajtájából, amely gyöngesége dacára többet elbír, mint a legerősebb férfi. A toalettje nem igen külön­bö­zött amaz asszonyokétól, akik két-háromszáz évvel ezelőtt nézegettek le a Pogánykő ormáról, de a pillantása egy csöppet se volt büszke vagy méltóságos: az öreg dáma fürgén tekintgetett ide-oda s erősen megszorította a pesti doktor gyémántoktól csillogó ujjait.

- Jaj Pest, - mondta tréfás szemforgatással, - jaj, hány esztendeje, hogy magam is lehozatni készülök az utiládámat a padlásról... Azt mondják, hogy gyönyörü város s hogy Páris vagy London is éppen hogy csak egy picurkával különb... Ez a szegény leány is majd agyonkínoz, hogy valami pesti színházat vagy bált akar látni... De én már úgy érzem, hogy el is temetnek, mielőtt a nagy utat megtehetném...

- Hát nagyságos asszony még sohase volt Budapesten? - kérdezte Csollán doktor csodálkozva.

- Nem én, édes lelkem, soha... Ugy-e hogy kerékbe kellene törni az olyan rossz férjet, aki a feleségtől ezt a kis élvezetet is sajnálja?

A vendég nevetve bólintott, de a szeme most hirtelen másfelé fordult; mellette édes kacagás csendült föl: a leányé, aki a tiszteletbeli főjegyzővel csevegett. Csollán doktor a szakértő pillantásával nézett arra felé s könnyen hevülő szíve egyszerre megdobbant: ez a teremtés már igazán nem illett ide a középkorba. Ragyogó szemü, bájosan molett termetü leány volt, akinek az arca csakúgy égett az izgalom rózsaszínében, hogy idegen férfit láthat. A főjegyzővel beszélt, de a tekintete egyre a vendégen függött; csupa láng, csupa temperamentum volt min­den szava és mozdulata. Csollán doktor úgy érezte, hogy a vér hullámzani kezd az ereiben s hogy valami lázas fluidum árad feléje a leány kacérul mosolygó szeméből. Még mindig az öreg asszonyság beszédét hallgatta, de az esze ott járt a leánynál, aki kokettül, láthatólag a vendég tetszésére pályázva, szórakozottan kérdezte a főjegyzőtől:

- Gondolja?

Csollán nem tudta miről van szó, de szívét a könnyen lelkesülő férfiak akut mámora fogta el s elragadtatva szólott magában:

- Ennél bájosabb teremtést még sohase láttam életemben... Micsoda irigylésreméltó férfi lesz, akit ez a leány valaha a gömbölyü karjaival magához szorít!... Ugyan ki hitte volna, hogy ilyen látnivaló is akad ötezer méternyire a tenger színe fölött!...

A pesti doktornak kissé hiányosak voltak a geografiai ismeretei, - a tenger színével és a hegyek magasságával nem igen volt tisztában, - de a lelkesedése igaz és őszinte volt. És mivel azok közé az emberek közé tartozott, akiknek életsorsát a pillanatnyi hangulatok döntik el s akik a hevülés egy rohamában szívesen kockára teszik az életüket, hogy a másik pillanatban talán egy egér cincogásától is megijedjenek, hát kipirulva, izgatottan fordult a tulajdonos felé s nemes föllángolással így szólott:

- Ma reggel jobban megnéztem a vidéket és mondhatom önnek, hogy Zuggó-Füredet jó­kedvében alkotta a magyarok Istene... A leghiresebb külföldi fürdők még csak a nyomába sem léphetnek ennek a csodaszép paradicsomnak... Ha nem sajnáljuk a pénzt, hát tíz év múlva úgy fognak itt hemzsegni a gazdag idegenek, mint a hangyák... Én mondom ezt, Csollán Tamás doktor, aki értek valamicskét a dologhoz... Potom öt millióval az egész művelt Európát ide­csődítem... És az öt millió meglesz, ime, tanúk előtt, a kezem rá...

Seötét János úr ragyogó arccal csapott föl a vendég finoman ápolt kezébe.

- A jó Isten segítse rá, kedves öcsém. Nem azért, mert Zuggó-Füred az enyém véletlenül, de én is azt tartom, hogy ennél különb hely az egész nagy világon se akad. Persze minekünk nincs elég pénzünk ahhoz, hogy a nagydobot megüssük...

Csollán doktor még egy pillantást vetett a leányra, aztán egyszerüen így válaszolt:

- Ha nincs, majd lesz, én mondom, bátyám. Egy hónap alatt olyan részvénytársaságot ütök össze, hogy még a szíve is táncolni fog örömében. Nem kell más, csakhogy kétszer elmenjek a börzére, s csakúgy hullik az ölünkbe az arany, meg a nagy bankó. A pénzemberek úgy se tud­ják, hogy mihez kezdjenek a vagyonukkal... Akarja tudni, hogy mi lesz itt öt esztendő mulva?

- Micsoda?

- Először is kiépítjük a vasutat, amely az idegeneket egész Zuggó-Füredig elhozza. Gyönyörü, villámként száguldó vasutat hozunk ide, hálókocsival, étteremmel, talán fürdőszobával is... Aztán nekifogunk a fürdőnek... Öt háromemeletes hotel, háromszorannyi dependençe-szal, ragyogó kávéházak s olyan gyógyterem, amelyhez képest még a budapesti Vigadó is csak granárium... Három utca csupa tornyos villával és jól ápolt angol-kerttel... Francia konyha, angol konyha, még magyar konyha is... Egyenruhás cicerónék és fogatok, cilinderes kocsissal, akár a francia tengerparton... Templomok, külön skót istentisztelet az angoloknak... Table d’hote esti hat órakor és hetenként kétszer-háromszor garden party-k... Ami pedig a forrásokat illeti, - apropos, hány forrás is van Zuggó-Füreden?

- Három, édes öcsém, egyik külömb a másiknál. A Chrizosztom-forrás, boldogult apáturunk emlékezetére, az Amália-forrás, meg a rólam elnevezett János-kút, - amelyik a vidék legfino­mabb savanyúvizét adja.

- És vannak-e megfelelő épületek a források fölött?

- Épületek? Nincs nekünk, édes öcsém, arra való pénzünk, hogy a víznek is házat építsünk.

- Öt év mulva olyan házak lesznek fölöttük, hogy még az angol vendég is a csodájukra jár... Az épületen aranyos betükkel fog ragyogni a forrás neve s belül, a márványos csarnokokban, bóbitás leányok kinálják meg vízzel, nemzeti viseletükben, az idegent... Maga a hidegvizes gyógyintézet bele fog kerülni kerek egy félmillió pengőbe...

Oly meggyőzően mondta mindezt, hogy a helybeliek szinte megdöbbenve hallgatták. A tulajdonos hálásan szorongatta a kezét, a várúrnő csak indulatszavakkal tudott kifejezést adni az érzelmeinek, a főjegyző ámultan nézett rá, a lány pedig - Csollán doktor ezt figyelte meg leg­inkább - a szótalan elragadtatás és az öntudatos kacérság mosolyával pihentette rajta szemeit. Mikor később az öreg szolga jelenteni jött, hogy az ebédet föltálalták, a leány a forróságtól égő karjával hozzásimult, s halkan szólott, amíg az ebédlőbe átmentek:

- Ugy-e, nem utazik még el és ugy-e feljön hozzánk mindennap? Igérje meg és biztosítom, hogy nem fog unatkozni...