III.

A fürdő terraszán elhallgatott a cigány. Az erdélyi báróék még elhuzattak utóljára egy szomoru oláh nótát, aztán ők is eltüntek a fák között, amelyek a fehér nyaralókat körülvették. A tűzkonyha felől még hallatszott némi mozgolódás, a távozó pincér alakját elnyelte az éjszakai homály: aztán az árnyak tündérei lettek úrrá a halkan zsongó fenyvesek fölött...

A fák föllélegzettek és üdvözletet intettek egymásnak. Egy mohos fenyő, amelynek törzséből a virág-diadémos szűzanya tekintett ki bánatosan a rengetegre, halkan meglibbentette tűleveleit. Furcsa kis egzisztenciák, amelyeknek életküzdelmei nappal beolvadnak a kultúra zajába, most kiléptek a sötétzöld színpadra: az erdei utakon éjjeli madarak füttyentgettek egymásnak, tűzszemü gyikok surrantak tova a selymes füvek között, a levegőben rejtelmes szárnyasok sötét árnyalakja suhant végig. Az erdő föléledt és lélegzetet vett; a dombszakadékból lehallat­szott a hegyi forrás zuhatagja s részegítően édes illatok lebegtek a harmatos pázsit fölött.

A fenyveserdő fölött egyszerre káprázatos ezüstfolyam ömlött végig. A fák fehér kérge meg­csillant és olvadt platinaként világított idáig a sziklák közül alácsurgó vízesés. A Pogánykő orma fölött megjelent a telehold; s a vén bástyafal otromba árnyéka remegve táncolni kezdett a hegyoldalon.

Mikor az ember sóhajtva fordul egyik oldaláról a másikra, a sziklák és barlangok odvából pajkos manók, vizek mélyéből daloló sellők libegnek elé a gyémántként sziporkázó holdvilág fényébe.

Penészes gnómok enyelegve megpiszkálják botjukkal a lombok között szunyókáló mókuso­kat. Táncoló vízi tündérek muzsikát rendelnek a fülemülénél és komor harkályok, mikéntha nagy bőgőt kezelnének, buzgón belekopognak a hangversenybe. A füvek között bohém tücskök cirpelnek és a kakuk, mint rendező, jelt ad a tündérjáték megkezdésére. És a gyíkok ragyogó szeme félve kikémlelődik a levelek közül.

Ott, ahonnan a Csevice-patak vándorútjára indul, a völgyi tóban, amely olvasztott ezüstként himbálódzik moszatos partjai között, vihogó, meztelen lánycsapat kergetődzik.

A forrás nimfái...

Halandó ember szeme a forrás nimfáit még sohase látta. Nappal, amikor a földi halandó puha tenniszöltözetben sétál cigarettázva a tó partján, a nimfák édesen pihennek a habok mélyén... De éjszaka, ahogy az utolsó virrasztó ember is bevonul a lebocsátott zsalugáterek mögé, a nimfák moszattól kuszált haja kibukkan a víz tükréből...

A forrás nimfái gyűlölik a halandó embert.

A víz, a sziklapart, a fenyvesek gránátosai valamennyien csak érettük voltak mindaddig, amíg az első selyemblúz és az első tenniszkabát meg nem jelent a tó partján. Az ember megcson­kította birodalmukat; hegyi utakat vezettetett föl az erdei forrásig s csónakkal szántotta végig a jéghideg habokat. Még egyelőre csak a nappal az övé, de mi lesz, ha az első tűzszemü éjjeli vonat végig fog száguldani a völgy fölött?

A fenyves lombjait megborzolja az éjszakai szellő. A víz reszkető ezüstsziporkái közül karcsu nimfák bukkannak ki, s pajkosan táncba fognak a tisztáson. Zöldszakállas törpék, akik nappal sötét barlangokban pihennek, rosszalólag rázzák a fejüket, de a vén manók megrovása nem zavarja meg a tündérlányok kedvtelését; énekük, vihogásuk, enyelgésük zenéje fölveri álmuk­ból a pávaszemü pillangókat s életre csiklandozza az erdők mogorva agglegényét: a szar­vas­bogarat...

Pókhálóágyán, csillaghímes fátylak alatt, gömbölyü karját aranyhaja alá nyugtatva, álmodozva pihen a forrás tündére. Szolgálattévő hölgyei, hizelkedve, szentjánosbogarakkal tűzték tele a termetére omló fátyolszövetet s a hajában is csillog egy eleven tűzpont. A tündér kedvteléssel nézi udvari dámái mulatságát, de aztán szender bocsátkozik le szempilláira; halkan sóhajt és behunyja titokzatos zöld szemét, amely a tóparti moszatra emlékeztet. A nimfák altató dalt énekelnek és a holdvilág gyöngéden a lombok mögé búvik. A harkály nem kopog, a béka nem kuruttyul, a tücsök nem cirpel többé, csak a fülemile zengi tovább szerelmes dalát.

Tánc, zene szűnjék meg, hess csúf manók, lábujjbegyen járjon minden lélek: a forrás tündére elszenderült.

Álmodik.

Álma szomoru és ijesztő. Ráncosképü törpe térdel előtte a pázsiton és hideg kezével megérinti a tündér rózsásfehér bőrét.

- Mit akarsz tőlem? - kérdezi a tündér.

A manó csúf arca vigyorgóra válik.

- Azt akarom, hogy szeress és hogy az enyém légy. A csókodra, az ölelésedre, a szerelmes susogásodra vágyom. A barlangok mélyén mesés kincseket gyüjtöttem össze, hatalmam kor­lát­lan, egy szavamnak száz meg száz alattvalóm engedelmeskedik és mégis boldogtalan vagyok, amíg nem szeretsz. A forró testedre, a karcsu alakodra, a mámoros nézésedre vágya­kozom...

A forrás tündére bánatosan válaszol:

- Hogyan szeretnélek, amikor nem vagy hozzámvaló, szegény manó? A tündérek csak oda­künn, az emberek között, borulnak szerelmesen a gnómok keblére, ha a gnómok gazdagok és hatalmasak, míg a szegény tündérnek annyija sincs, hogy kelengyét vihessen az ura házába... Én csak azt fogom megölelni, aki szívemet megdobogtatja...

A törpe szakállas arca még jobban eltorzul és rekedten kiáltja:

- Légy átkozott, gőgös tündér... Hatalmamnál fogva elrendelem, hogy a legkeserübb honta­lanság legyen osztályrészeddé... Évezredes öröködből túrjon ki az ember, az önző, a ravasz, a prózai ember s ő foglalja el holnaptól fogva szűz birodalmadat: a völgyi forrást. Hölgyeid seregét rebbentse szét a hegyek közül ideszáguldó gyorsvonat, s a forrás habjai földi asszo­nyo­kat öleljenek át és halandó gnómokat, akik sávos úszóruhában fürdenek... Vedd kezedbe gőgös tündér a vándorbotot, mert itt nem lesz maradásod tovább...

A forrás tündére nagyot sóhajt és fölébred. A holdvilág a távoli hegyek mögé bújik és a jó­kedvü nimfák félénken kuporodnak össze a tisztáson. És a fenyvesek lombjai megborzongnak, mintha valami titokzatos, hideg szellő érte volna őket...