IV.

Budapest a hetvenes években jó darab ideig azzal áltatta a hazafias lelkeket, hogy Magyar­ország a gazdagodás útján halad. A börze amerikaias lendülettel dobta ki a százezreket a nép közé, s földhözragadt ügynököcskék, akik éveken át csak levest vacsoráztak a családjukkal egyetemben, némi okossággal és gyakorlati érzékkel hirtelen készpénzhez, fogathoz s ingatla­nokhoz jutottak. A magyar fővárosnak ez volt a virágkora; az éjjeli kávéházakban özönével folyt a pezsgő, csinos kalandornők ekvipázsokon robogtak végig a fejlődő utcákon s becsü­le­tes nyárspolgár-asszonyok is hercegnői toalettekben jelentek meg a színházakban és az elő­kelő éttermekben. Szinte egyetlen éjszakán át kiformálódott a primitiv város képe; a Teréz­város piszkos sikátorai, lármás bérházai összeomlottak a tót munkás csákányütésére s csinos, tiszta, impozáns paloták nőttek föl a piszok és a sötétség helyén. Budapest legtöbb új háza abban az évtizedben épült. Ahol ma még szaporabeszédü kikiáltó kínálta a szappant, a fésűt, az értéktelen és olcsó holmik sokaságát, ott holnap szédületes állványok meredtek az égnek, s holnapután büszke kupolák csillogtak meg a fölkelő nap fényében. Ki ne emlékeznék a Sugár-út születésére, amely a maga kábító tempójával az amerikai városokat is megszégyenítette? A folyosók, amelyeken mezítlábos, szúrtos gyerekek játszottak, a keskeny ablaknyílások, ame­lye­ken át szomoru anyák néztek le az olaszosan szennyes utcákra, a mosókonyhák, kifőzők gőze és illatai mind eltüntek, amikor a jólét egyetlen sugara betévedt a félelmetes sikátorok közé. A csatakos kövezet helyén, a ragyogó házsorok között, tükörsima, nagyvárosias makadám-burkolat jelent meg, amely gyöngén eltompította a liget felé robogó, ezüsttől fényes fogatok zaját. Egy pillanatig - a világtörténelemben tíz esztendő még egy pillanatnak is kevés - mindannyian azt hittük, hogy nábobok vagyunk.

Csollán doktornak, amikor Zuggó-Füred utcáiról Budapestre visszaérkezett, az volt az első dolga, hogy Scherer urat, a milliomost, fölkeresse.

A Scherer pályafutása még az újvilágban se tartozott volna a banálisok közé. Ez a kis vörös ember, húsz évvel ezelőtt, két inggel, egy kampós bottal és negyven krajcárnyi készpénz va­gyonnal érkezett meg a magyar Duna partjára. A negyven krajcárból huszat arra költött el, hogy szállást bérelt magának egy napra a Terézváros valamelyik mellékutcájában; a többi pénzből, vacsora után, csak annyija maradt, hogy másnap egy pohár langyos tejet megihassék. Reggeli után üres zsebbel nézett körül a napsugárban ragyogó házakon, templomokon és sétatereken; s miközben a friss levegőt gyönyörűséggel magába szívta, boldog hittel így szólott magában:

- Istenem, vajjon melyik a sok közül az az utca, amelyikben én majd a sarokházamat föl­építem?

Miből élt a kis vörös ember öt éven keresztül, miből fizette a hónapos ágyát, a mosónéját, a csekélyke ruhaneműjét, honnan szerezte be azt az egy szál faggyugyertyát, amelynél sokszor hajnalig számolt, töprengett, gondolkodott: ezt csak az a magasabb lény tudja, akinek az efféle, nyomorúságos egzisztenciákra is gondja vagyon. Öt év mulva Scherer úrnak már papir­kereskedése volt a Sas-utcában s tíz év mulva, amikor a bolton jó pénzért túladott, kizárólag a ház- és telek-ügynökség jövedelmező üzletére adta magát. Reggeltől estig lótott-futott, dispu­tált, szónokolt, veszekedett, néha verejtékes homlokkal ült le pihenni egy utcai padra, éjjel leveleket írt és terveket készített, olykor hirtelen lerándult a vidékre - a harmadik osztályon ment, mivel, fájdalom, nem volt mindenütt negyedik, - de azt a fényűzést még akkor se engedte meg magának, hogy legalább ünnepnapon kávéházban uzsonnázzék. Az első kávét akkor itta meg nyilvános helyen, amikor a takarékbetétje elérte a tízezer forintot.

A tízezer forinttól a millióig Scherer úr kápráztató gyorsasággal tette meg az utat. Ügyes telekvételei, furfangos csereberéi, merész és szerencsés vállalkozásai csakhamar meghozták a gyümölcsüket: a kis vörös ember mesébe illő módon haladt előre a milliomosság ösvényén. Mikor a börze először megnyilt előtte, már háza volt a Fő-utcán s Wertheim-szekrénye ké­nyel­mes agglegény lakásában. Budapestnek ismert és népszerü alakjává lett; selyemfinom, don Quichotte-szerü vörös szakállát, fényes cilinderét, drága prémmel szegélyezett városi bundáját akkor már minden gyerek ismerte.

Scherer úr ezidőszerint már arabstílü dohányzószobájában, bársony művészkabátban, fogadja a nála tisztelgő Csollán doktort. Nyájasan siet eléje, mivel Csollán doktor az unokája annak az öreg tejcsarnokosnak, akinek a boltjában valaha - a Király-utca közepe táján - vacsorázni szokott. Az orvos édesanyja, mint fiatal asszony, esténként gyakran kiszolgálta a vörös vendé­get a tejes boltban.

- Hát magát micsoda szél hozta ide? - kiált föl barátságosan. - De várjon, ne szóljon, előbb gyújtson rá egy szivarra. Istenem, ha meggondolom, hogy én magát még abból az időből ismerem, amikor pólyában visított a tejcsarnok mögötti szobácskában! Mit csinál a szép Teréz, aki mindaddig ott sürgött-forgott az édesapja boltjában, amíg az ura kilenc óra felé érte nem jött?

- Köszönöm, a mama hála istennek egészséges. Most azonban sok a dolga, mert a legkisebbik hugom boldog menyasszony és reggeltől-estig futkosnak a kelengye dolgában. Én azonban nem ő miattuk kerestem föl ezúttal Scherer bácsit.

- Hát ki miatt?

- Olyan dologban jöttem, amivel mindaketten megkereshetünk évenként ötven-hatvanezer forintocskát. Csupán az a kérdés, hogy lehetne-e hozzá hamarosan előteremteni egy-két milliót?

Az öreg úr elmosolyodott és könnyedén intett a kezével.

- Jegyezze meg, - szólott, - hogy pénz mindig elegendő akad, ha arról van szó, hogy jóravaló üzletet csináljon az ember. Nem egy-két milliót, hanem száz milliót is megszerzek huszon­négy óra alatt, ha biztos a kilátás, hogy tizenkét millió évi hasznot hajt. Viszont ezer forint is rengeteg összeg ahhoz, hogy könnyelmü vállalatokba fektessük.

Az orvos helyeslőleg bólintott és jókedvüen folytatta:

- Helyes, tökéletesen osztom minden szavát. S mivel nem szívességet kérek, hanem jó üzletet akarok ajánlani, hát szíveskedjék rám hallgatni egy pillanatra.

E kis bevezetés után lelkes szavakban kezdte rajzolni Zuggó-Füred természeti szépségét. Poétikusan leföstötte a vidék nem mindennapi báját, a zugó fenyveseket, a hegyekről alá­zuhanó Csevice-patakot, s a híves forrásokat, amelyeknek habjaiba csodatévő balzsamokat rejtett a teremtő bölcsessége.

- Csupán egy-két rongyos millió kellene, - fejezte be szavait, - hogy ez a fönséges hely azzá legyen, amivé a gondviselés predesztinálta. Ha az erdőket át fogja járni a kultura szellője, egy kis ügyességgel a nábobok százait csalhatjuk hoteljeinkbe és villáinkba. Persze a mostani granáriumok nem alkalmasak arra, hogy a civilizált embert magukba fogadják.

Scherer úr jóakarattal hallgatta végig a doktor rapszódiáját, aztán nevetve megszólalt:

- Ez, édes fiam, nem üzlet, hanem lázálom. Ha minden beteg, vagy minden képzelődő magától kérne tanácsot, akkor talán odacsődíthetnénk egy-két embert a maga Zuggó-Füredjére... De így?... A susogó fenyvesek csak a költői lelkeket vonzzák, a költői lelkek pedig, fájdalom, mind koldusok...

Csollán doktor szeliden hallgatta végig a milliomos beszédét, mint az olyan ember, aki előre el van készülve a banális kifogásokra. Egy kis ideig gúnyosan nézett az öreg Scherer szemébe, de csakhamar kiáradt belőle a szó.

- Esküt mertem volna tenni arra, hogy ez lesz a válasz, - mert hiszen én is csak ilyesmit felelnék, ha valaki hasonló ajánlattal állna elém. Szerencsére én se vagyok ám az a naiv szobatudós, akinek a gazdag polgárok a diplomás egyéneket nézni szokták... Engedjen meg egy gőgös kijelentést: ha ön, Scherer úr, jó üzletember, akkor én valamivel több vagyok: kitünő, sőt geniális spekuláns. És van két nagy előnyöm ön fölött: az egyik, hogy pszikho­ló­giával dolgozom, a másik, hogy fiatalabb vagyok, mint ön. Ne higyje, hogy a természet szépségei lelkesítenek; ehhez én, fájdalom, túlságosan romlott vagyok. Engem csak egy dolog lelkesít a világon: az, hogy ötvenéves koromban épp úgy meglegyenek a sarokházaim, mint önnek...

Oly szuverén önbizalommal mondta ezt, hogy a milliomos csodálkozva nézte végig.

- Bravó, - mondta aztán, - bevallom, hogy ön imponál nekem. Látom, hogy átérzi azt, amit beszél, ez pedig már, régi tapasztalásom, félsiker. Aki a maga igazsága felől makacsul meg van győződve, az mindig tetszése szerint szuggerálhatja a gyöngébb polgártársait, mert a siker, mint a nagy filozófusok megállapították, sohase attól függ, akit az eszméimnek megnyerni óhajtok, hanem tőlem, aki az eszméimet képviselem. Ha szavaimból a meggyőződés fluiduma árad ki, nincs ember, aki ellentállhatna nekem. Aki igazán akarni tud, annak föltétlenül nyert ügye van. De hagyjuk a bölcselkedést; mondja meg röviden, hogy mi a terve azzal a szép darab természettel? Mert van valami speciális terve is, ugyebár?

- Kedves Scherer bácsi, én azt hiszem, hogy gyorsan megértjük egymást. Önről is csak a galád rágalom állíthatja, hogy valami vízfejü férfiu lenne, magam se megyek a szomszédba, ha hirtelenében egy kis észre van szükségem. Okosság dolgában, merem mondani, méltók va­gyunk egymásra.

- Köszönöm a bókot!

- Meg is köszönheti, mert becsületszavamra állíthatom, hogy egészen tisztes eszü fickónak tartom magam. De hagyjuk ezt. Válaszoljon őszintén egy kérdésemre: még sohase érzett valami metsző fájdalmat a bal vállában?

- Éppen ma reggel is éreztem.

- És a térde fölött nincs egy pont, amelyik néha fájni szokott?

- Dehogy nincs, kedves barátom, óh dehogy nincs! Olykor úgy érzem, mintha valami gombos­tűvel szúrtak volna meg.

Csollán doktor diadalmasan intett, aztán fölényesen tette kezét a milliomos vállára.

- Lássa, eljutottunk hát az én reménybeli százezreimhez, mert az én vagyonom az ön térdében és vállában gyökerezik. Nemcsak az önében, hanem minden kortársáéban, aki valaha többet koplalt, többet dolgozott, többet gondolkodott, semmint kellett volna. A régi, vasból alkotott emberpéldánynak már a nyoma is kiveszett a gyarló világból; mindnyájan fáradtak, ki­merültek, bágyadtak vagyunk, mert az idegeinket, fájdalom, nem hajókötelekből készítették. Fiatal éveink küzdelmei, szerelmi kalandjaink, rendetlen életmódunk nem az arcunkban, a termetünkben hagyják meg a nyomukat, hanem ott, ahova még az orvos szeme se bír elhatni: az idegeink hajszálfinom szövetében. Mindannyian betegen érjük meg munkánk sikerét; kinek a szíve dobog, kinek a feje zúg, ki a térde fölött érez metsző fájdalmat, mint Ön. És mivel - bármilyen bátor legények legyünk is különben - veszettül irtózunk attól a gyönyörűségtől, hogy idelenn már ne fájjon semmi, hát a szívdobogás, a fejzúgás, a térdkalácsunk beteg pontja igen kellemetlen kis borzongatásokat telegrafál végig a hátunk gerincén. Hátha csakugyan komoly szimptomákról van szó? Hátha csakugyan úgy áll a dolog, hogy a jövő évben ilyenkor fekete szalonkabátban fogunk pihenni a külső kerepesi-úton, míg idebenn szerelmes párok sétáltak összebujva a napsugaras utcákon? A fekete szalonkabát tagadhatatlanul szép viselet, de a mi a külső kerepesi-utat illeti, hát csöpp kedvünk sincs ahhoz, hogy öt-hatezer éven át hallgassuk hanyattfekve a villamosvasutak csengetését... Egy szó, mint száz: ijedten szaladunk az orvoshoz s kissé remegve állunk egyik lábunkról a másikra, amíg a tudomány zord férfia végigkopogtat bennünket.

Scherer úr helyeslőleg intett, Csollán doktor pedig nagy hévvel folytatta:

- Az ilyen beteg, aki egyik nap halálfélelmet érez, hogy a másikon már végigtáncoljon egy éjszakát s a harmadikon megint fogvacogva gondoljon a sötét sír mélyére, szóval az ideges, vagy helyesebben: a neuraszténikus, ez a mi veteményes kertünk, a mi tejetadó tehenecskénk. Az idegbajokat senkisem érti: az orvos épp oly kevéssé, mint a beteg. Sőt gyógyítani se tudja senki, mert ami az egyik páciensemre hat, az a másikat esetleg a bolondok házába kergeti. Itt csak egyetlen orvosszer van: ha a beteg vakon bízik az orvosában. Aki hisz, az okvetetlen meggyógyul; mert hiszen a baj mindössze annyiból áll, hogy a beteg fantáziája élénkebben működik a kelleténél. Ha el tudom hitetni a betegemmel, hogy a birsalma héja használ neki, hát akkor a birsalma héja is föltétlenül meggyógyítja; s ha elég ügyes vagyok annak a szug­ge­rálásában, hogy a baja ellen a féllábon való táncolás az egyedüli orvosszer, hát bizonynyal egészségessé lesz, ha napjában két órát, az előírás szerint, féllábon táncol. Nem a medicina a fontos, hanem az, hogy a beteg higyjen a medicinámban. És mivel némi szuggeráló tehetséget még az ellenségem se tud letagadni rólam, hát merem hinni, hogy a zuggó-füredi szállodák nem állanak majd üresen...

- Szavamra mondom, hogy már engem is szuggerált félig-meddig, - vágott közbe Scherer úr elismerőleg.

- Azt kérdi, hogy mi lesz Zuggó-Fürednek a specialitása? Nem tudom. Sőt egyelőre még nem is sejtem. De egyet tudok: azt, hogy az idegbajosok fürdőjévé teszszük. Majd találunk rá módot, hogy a gazdag félbolondokat idecsaljuk; a fényüzéssel berendezett lakás, a klub, a pompás vendéglő, az európai stílus bizonyára meg fogják tenni a magukét. Aztán ott lesz a világhírü szanatorium, ahol a magunk módszere szerint fogjuk ujjáalkotni a szétzüllött idegeket...

- És melyik az a módszer?

- Tőlem kérdi? Ezt ma még épp oly kevéssé tudom, mint ön, bátyám. Lehet, hogy hideg víz, lehet, hogy langyos víz, sőt az is lehet, hogy egyenesen forró víz. Lehet, hogy a koplalásig sovány étkezés, lehet, hogy a hizlaló kura. Lehet, hogy szigoru tartózkodás a szeszes italoktól, lehet, hogy az úgynevezett szeszkúra, amit csak később fogok föltalálni. Lehet, hogy sok séta, lehet, hogy abszolut mozdulatlanság. Lehet, hogy a szagok, a színek, az ízek, lehet, hogy valami új fajtája a vizes borogatásoknak... Akármelyik - hiszen egyik annyit ér, mint a másik - a fődolog, hogy a mi nábobjaink higyjenek benne.

Scherer úr helyeslőleg bólintott, aztán kezet adott fiatal vendégének.

- Elvileg tehát megegyeztünk, mert a nézeteit tökéletesen osztom. Ami a kivitelt illeti, az töké­letesen öntől függ; dolgozza ki a terveket és a részleteket, s ha nem lesz jobb dolga, hát keressen föl. Mihelyt a kész tervet elhozza, rögtön hozzálátunk a tőkeszerzéshez. Ahogy a mai helyzet után ítélni lehet, hát azt hiszem, hogy két hét alatt szerencsésen összehozzuk azt a pár milliócskát...

A doktor jókedvüen fölcsapott a tőkepénzes tenyerébe, s könnyed hangon így szólott:

- Negyvennyolc óra mulva referálni fogok az új Csollán-féle gyógyítómódról... És akkor látni szeretném azt a vasfejü neuraszténikust, akit mi a Csollán-kúrával ki nem gyógyítunk...