V.

Scherer urat másnap a kerületi klubjából, ahol milliomos-társaival félkrajcárba szokott tarok­koz­ni naponként, a szolga azzal az üzenettel hívta ki, hogy egy fiatal úr várja az olvasóban. A fiatal úr Csollán doktor volt, aki szerényen meghajolt a híres self made man előtt.

- Na, mi jót hoz? - kérdezte Scherer úr.

- A terveket, - válaszolta az orvos egyszerüen.

- Már föltalálta az új Csollán-féle gyógyítómódot?

- Szolgálatára. Tegnap éjfélig ezen törtem a fejemet, - s most merem hinni, hogy sikerült be­vés­nem a nevemet az idegbajosok évkönyveibe. Ha egy kicsit leül, hát rögtön megmagyará­zom az egész, világraszóló fölfedezést.

A milliomos kávét és cognacot hozatott, megkínálta a vendégét egy havanna-szivarral, aztán kíváncsian hátradőlt a karosszékébe.

- Induljunk ki onnan, - kezdte Csollán doktor mosolyogva, - ahol a minap a beszélgetésünket megkezdtük, hogy ön néha metsző fájdalmat szíves érezni a balvállában s hogy a térde fölött is akad egy-egy pont, amely minden jogos indok nélkül fájni szokott. Ezeket a fájásokat mi orvosdoktorok szimptomáknak nevezzük. Vagyis: a fájás nem az igazi betegség, hanem az igazi betegségnek csak valamelyik tünete. A baj oka nem a vállban és a térdkalácsban gyöke­rezik, hanem az általános idegrendszerben. Önnek ugyanis, aki olykor igen jó étvágygyal tud elfogyasztani egy rostélyost s aki a nyugodtabb pillanataiban a félkrajcáros tarokk mellett is kitünően szórakozik, komoly, bár láthatatlan baja van: a becses idegrendszere aggályosan tökéletlen. Lehet, hogy a kedves papája hibájából, - a legkönnyelmübb apa is hagy valami örökséget a fiára; tudniillik egy rossz idegrendszert, - lehet, hogy azért, mert fiatalkorában néha hetekig nem evett főtt ételt. Elég az, hogy a baj megvan s hogy a szimptomácskák egy­másután jelentkeznek; egyelőre még csak a térdkalácsa fáj, de nyugodt lehet, hogy az az idő is eljön, amikor a szíve úgy fog kattogni, mint egy kovácsműhely kalapácsa, amikor néha, egy pompás ebéd derekán, hirtelen halálfélelmet érez, amikor az utcán járva, egyszerre az az aggódása támad, hogy egy háromemeletes ház a nyakába dől. A rossz idegrendszer ugyanis túltesz a legnagyobb költők fantáziáján: annyi száz és százféle bajt tud kieszelni, amennyi a világ legnagyobb klinikáján se férne el. Szóval: hasztalan a szép lakása, a vasszekrénye, a jó szakácsnéja; a kis életéből annyi öröme sincs, mint egy zsákhordónak. Aki a jó színét látja, talán el se hiszi, hogy beteg, pedig ön néha még abban is kételkedik, hogy a következő órát megéri.

Szavamra, egészen csinos perspektivát állít elém! - szólt közbe Scherer úr megdöbbenve.

- Várjon, majd mindjárt meg is vigasztalom, ha elszomorítottam. Amit elmondtam, azzal csupán azt a tényt akartam bizonyítani, hogy a baj nem a térdében van, hanem az idegszö­veteiben; vagyis: a gyógyítás akkor lesz korrekt, ha a tudomány csapjait nem a térdkalácsára, hanem egyenesen a beteg idegrendszerére irányítom. A kérdés tehát csupán annyi: hogy a gyönge, az erőtlen, a züllött idegrendszert mivel tehetem a leggyorsabban erőssé?

- Hát mivel teheti?

- Az orvostudomány eddig csupa százéves frázissal huzakodott elő: a jó táplálkozással, a friss levegővel, a hideg vízzel, a gondtalan élettel, a sok mozgással. Mindez csak írott malaszt, mert a gyakorlatban alig lehet hasznukat venni. Az ideges ember nem táplálkozhatik jól, mert nincs meg a hozzávaló étvágya; a hideg víz szívdobogást okoz neki, a sok séta elbágyasztja, a gondtalan élet pedig még fokozza a baját, mert annál több ideje jut ahhoz, hogy a maga nya­valyájára gondoljon. Az ilyen kúra legföljebb csak ideig-óráig ha segít; akkor is csak a túlon­túl befolyásolható betegnél, aki az orvosa szuggesztiója iránt fogékony. Már az én receptem, merem mondani, egészen más dolog.

- Mi a maga receptje?

- A természethez, a bölcs egyszerűséghez, a patriárkális őskorhoz való visszatérés. Elsősorban is sutba dobom a modern ruhát; az a négy-hat- vagy nyolcfontnyi haszontalan teher, amit a modern kulturember a testén visel, egyenesen tönkreteszi az egészséget. A zuggó-füredi ven­dégek csinos tógában fognak járni, amely vékony, légies szövetből készül, s csupán arra lesz jó, hogy a közillendőségnek is elég tétessék. Az asszonyok tógája - mert hiszen a hiusággal is számolnunk kell - lehet finomabb, szinesebb, mint a férfiaké, sőt attól se idegenkedem, hogy egy könnyü övvel a termet karcsuságát is kellőképpen kiemeljük. Másodsorban véglegesen eltörlöm azt az együgyü szokást, hogy az emberek fix időpontokban táplálkozzanak. Az orosz­lán, a tigris, a láma, a strucc, a pacsirta nem a déli vagy az esti harangszó szerint ebédel­nek és vacsoráznak, hanem akkor, amidőn a természeti érzésük - amit köznyelven étvágynak hívnak - ösztökéli őket az evésre. Magyarán: mindenki akkor fog enni, amikor éhes lesz. Harmadik pont: szivarozni senkinek se szabad, mert a mai ember életét a szivar jó tíz évvel megrövidíti.

Scherer úr ijedten tette le a kezéből félig elszívott havannáját, míg Csollán doktor jóízüen új szivarra gyújtott. Azután készséggel folytatta:

- Ez azonban még mind semmi, a fődolog, az igazi kura, csak ezután következik. Mert a fődolog, az idegrendszer igazi reparációja: a fürdő. És itt jutottam el ahhoz a fölfedezéshez, amely a Csollán nevet, remélem, örök időkön által fönn fogja tartani az orvostudomány évkönyveiben.

- De hiszen a fürdés régi kurája az idegességnek...

A doktor lenézőleg mosolygott.

- Igenis, a vízben való fürdés, de nem a tudományos csollanizmus, - mert engedje meg, hogy én már a jövendő századévek terminus technicusával nevezzem a magam speciális módszerét. A vízben való fürdés csak annyit ér, mint a limonádéivás; ha nem árt, de bizonyosan nem is használ. Én az orvosságot a bőr pórusain át akarom belevinni a szervezetbe; s ezért a fürdőm is száz- és százféle, aszerint, ahányféle az idegrendszer baja. A beteg, akit gondosan meg­vizs­gálok, nem közönséges vízben, vagy a természet által önkényesen kinált ásványos folyadé­kokban fürdik, hanem abban a speciális anyagban, amely direkt az ő betegségére célszerü. Lesz, aki terpentinben, lesz aki borban, olajban, nedves korpában, széna között, zuzmós kád­ban, mustban, esetleg meleg és száraz homok közt tölt el naponként egy félórát. Így a test likacsain át csak az a matéria jut a szervezetbe, amely a beteg állapotának leginkább megfelel. A vért tehát a tetszésünk szerint megkorrigálhatjuk; s pácienseink fölfrissülve, az ifjúság jó kedvével és rugalmasságával mondanak majd búcsút a zuggó-füredi fenyveseknek.

- Becsületszavamra mondom, hogy nem bolondság, amit beszél, - szólott Scherer úr elgon­dol­kozva. - Nem kell éppen orvosnak lenni, hogy az ember ennek az igazságát belássa; a laikus is érzi, hogy ez józan és bölcs beszéd. És a kúrája mégis egészen új és eredeti. Itt a kezem, hogy rövid három hét alatt együtt lesz a pénz, amivel a nagy vállalatot megkezdhetjük.

Csollán doktor udvariasan meghajolt, aztán nevetve így szólott:

- Lássa, még magát, az okos embert, is el lehet bolondítani az efelé szamárságokkal. Hisz a kúrámban, holott az szemenszedett ostobaság; még pedig azért hisz, mert okosan hazudom: tudniillik igazságot is keverek a hazugság közé. - Az igazság ugyanis az, amit a ruháról meg az étkezésről mondtam; ellenben naiv, gyerekes, rosszhiszemü hazudozás a többi. De minden­ki el fogja hinni, épp úgy, ahogy ön, a nem mindennapi eszü, a gondolkozó férfiu elhitte: Sőt bizonyos vagyok benne, hogy a bolond kúra még be is válik; mert amint már tegnap mondtam, e bajokban nem az orvosság a fődolog, hanem az orvosban való bizalom. E vallomásból is láthatja, hogy a becsületes őszinteségem egy szemernyivel se alábbvaló a találékony voltom­nál.

Az öreg Scherer tréfás megbotránkozással csóválta meg a fejét, aztán elismerőleg így szólott:

- Mondhatom, hogy külömb embereket fölakasztottak már, mint amilyen maga!

Az ő szájából ez volt a legnagyobb dicséret.