VI.

Két hónappal későt Seötét János úr elégült arccal dugta zsebre a miklósvári járásbíró szo­bájában azt a százkilencvenhatezer forintot, amit az új részvénytársaság Zuggó-Füred vételára fejében kifizetett neki. A pénzt kétszer-háromszor megolvasta, aztán bizonyos büszkeséggel így szólott:

- Az urak jó vásárt csináltak, annyit mondhatok. Ha nem volnék szegény ember, majd meg­mutattam volna magam is. De így... Beruházások nélkül az ilyen vállalat semmit se ér... Még örülök, hogy legalább tíz részvény erejéig érdekelve vagyok s így mégse szakítottam el magamat végképpen ettől a gyönyörűséges paradicsomtól...

Scherer úr, aki szivarozva nézte a járásbíró munkáját, jóindulatu lenézéssel hallgatta a volt tulajdonos beszédét, aztán derüsen csapott Seötét úr vállára:

- A maguk szatócsgazdálkodása öregecském a mai naptól kezdve véget ér... Most csak pihenje ki magát jól az eddigi munkája után, aztán várja meg a koppenhága-zuggófüredi expressz­vonatot... Mert két év mulva onnan is különvonat hozza ide a meghibbant idegzetü millio­mo­sokat...

Az urak később a miklósvári nagykocsmában megitták az áldomást a vásárra s a lakoma végén Seötét János nyájasan kezet rázott Csollán doktorral.

- Remélem, hogy maga ezután is föllátogat hozzánk, kedves öcsém... A várunk ebédlője mindig nyitva lesz a számára... Otthon nagyon a lelkemre kötötték az asszonyok, hogy még ezen a héten fölhozzam...

- Ha megengedi, hát csakhamar élni fogok a szíves engedelmével, édes bátyámuram... Addig is, kérem, adja át ezt az őszi rózsát Erzsike kisasszonynak; mondja meg, hogy a fecsegő pesti doktor küldi a hódoló kézcsókjával együtt...

Az öreg úr bement a takarékba, hogy a tömérdek pénzétől megszabaduljon, a pestiek pedig a hevenyészett irodában nekifogtak Zuggó-Füred naggyátételének...

Szeptember elején a granáriumok helyén már tégla- és törmelékhalmazok inficiálták a fenyvesek őszi levegőjét. November végéig készen voltak a lebontási munkálatokkal, s a téli hónapokban reggeltől estig belemerülhettek a tervekbe és a költségjegyzékekbe.

Markó Bódog, a főváros leghíresebb építésze, másfél évig ott lakott a pusztaság közepén. A fővonaltól hevenyészett mezei vasut szállította a téglát és az építő-anyagokat. Az erdő szélén, durván ácsolt barakokban, ötszáz felföldi munkás húzta meg magát éjszaka idején, hogy a legelső pacsirtaszóra a munkájához siessen. A volt vendéglős, aki fürdői pályafutása alatt majd csaknem koldusbotra jutott, most vagyont szerzett az építő-napszámosok filléreiből.

1874 juniusában Zuggó-Füred már teljes pompájában várta a késedelmeskedő nábobokat.

A fürdő centrumában háromemeletes hotel állt, amelynek homlokzatán aranyos betűkkel ragyo­gott: a „Ferenc József-szálloda” fölírás. Kétszáz, fejedelmi fényűzéssel berendezett szoba ejtette itt bámulatba a szemlélőt; a szalonokban fehér szobrok csillogtak ki a déli növé­nyek bokrai közül, a hálószobák rézbútorai ragyogtak a délelőtti napsugárban. A vesztibül előtt, széles üvegernyő alatt, aranysipkás, pofaszakállas portás állott; a folyosókon livrés sihe­derek sürögtek. A világítást a fürdő külön gázgyára szolgáltatta.

Az elegáncia nem volt kisebb a többi szállodákban sem; a Forrás tündére, az Erzsébet, a Fenyvesliget, a Magyar Korona, az Eszplanade-hotel fényűzés tekintetében mitse engedtek a nagy Szállodának.

A szárnyépületeket alkotó dependançe-ok és túrista-épületek a kisebb igényü, de azért még mindig jómódu vendégeknek kinálták diszkrét és kellemes kényelmüket.

Az igazgatóság barokkstílü palotája, tömérdek óriási ablakaival, a reggeli sétahelyre nyílt, a tornyos filagóriára, amelyet a fürdői zenekar számára építettek. Valamivel odébb, már a fenyves zöldjében, a források aranyos mórkupolája ragyogott; az ezüst csapokat fehérbóbitás, bájos leányok kezelték. A múzeumra emlékeztető fürdő-palota, habos tejüvegével, szerényen elbújt a fák közé; mögötte a gépház óriási kéménye fújta ki magából a sárgásfehér füstöt. Ott, ahol valamikor a vendéglő állott, most a nyaralók utcája torkollott be a fürdőbe; két sor ki­csiny, graciózus, cukorhabból készült villa, színes virágágyak, kanyargó kerti utak köze­pette. Az utcasor végén kacér kis templom várta a hálaimát rebegő fürdővendégek százait.

Az éttermek és kávéházak svájci stílusban épültek, óriási terrászokkal, amelyek fölött a szom­szé­dos fenyvesek életifjító, életmeghosszabbító illatai lebegtek. A káprázatosan fehér abro­szok, az ezüst asztali fölszerelés, a hatalmas tükrök között a főváros legdaliásabb pincérei várták a hercegi borravalókat. Egy kövér úr, valaha a Nemzeti Kaszinó vendéglőse, a kápol­na­szerü konyhában konferált a hírneves, francia főszakácscsal.

A centrumtól öt percnyire, mesterséges dombon, a miklósvár-zuggófüredi vicinális csinos állomásépületei néztek kémlelődve a hegyek közé. A részvénytársaság kiépíttette a vasutat, amely a fővonaltól rövid negyvenöt perc alatt hozta ide a türelmetlen vendéget. A felfutók rózsaszín és halványkék virágai között aranysipkás vasuti tisztek várták a sűrűn érkező vona­tokat. Odakünn, az állomási épület udvarán, plüssel bélelt, tükrös omnibuszok kinálkoztak puha kényelmükkel az idegennek.

Esti félnyolc volt, a nap a Pogánykő mögött leáldozni készült. A tűlevelü fák fölött a hegy­vidékek csodálatosan tiszta, átlátszó levegője lebegett; és a távoli hegyek, a zsendülő mezők, a harmatos fák zöldje valami kifejezhetetlen bájjal vált ki a napnyugta tompuló színei közül. A vidékre a késő tavasz édes, idegzsongító nyugodtsága borult; messziről tücsökcirpelés és el­mosódó harangszó hallatszott ide. Az aratók még nem kezdték meg munkájukat, de az ember már a frissen kaszált széna illatát érezte; a szemhatár széle lassan átolvadt az éjszakába, amely csillaghímes fátyolát az egész világra leborítani készült.

A vasuti állomás elé könnyü homokfutó kanyarodott.

- Itt van már a nagyságos elnök úr? - kérdezte a leugró fiatal úr a portástól.

- Igen, tekintetes uram, odabenn tanácskozik a főnök úrral. Épp az imént jöttek a cigányok is.

A fiatal úr, - sötétkék tengerész-kabátjában, ernyős sipkájában csak alig ismerünk rá Csollán doktorra, - szinte lélegzet nélkül szalad be a perronra. Scherer, az elnök, tréfás kétségbeeséssel fogadja.

- Végre, - már azt hittem, hogy éjfélig a tükre előtt fog állni. Hat perc mulva itt lesz a buda­pesti külön vonat. Éppen most kaptuk a pusztaőrsi jelzést.

Az állomásfőnök a szeme elé tartja a tenyerét, hogy jobban kiláthasson a kanyarodó töltésre, a vasuti személyzet izgatottan szaladgál a sinek között, a cigányok a hegedüjüket hangolják, az őr meggyújtja a váltók színes lámpáit, s a következő pillanatban hosszu, elmosódó füttyszó hallatszik. Rögtön rá a különvonat vérvörös szeme is föltünik az állomási viadukton.

- Huzd rá! - kiáltja Csollán doktor idegesen.

A cigányok rázendítenek a Rákóczi-indulóra, s a miklósvár-zuggófüredi vicinális gyorsvonati stréberséggel robog be a kicsike, hegyvidéki állomásra. A kupék ajtói egymásután fölnyilanak s csakhamar cilinderes, előkelő urak tömegével népesül be a szőnyeges perron.

- Hol van ő méltósága? Melyik kocsiban ül ő méltósága? - kiáltja Csollán doktor lázasan.

A nagy izgalomban csak nagy nehezen találják meg az államtitkárt, aki a részvényesek meg­hivására ime, maga is lerándult a gyönyörü helyre, hogy a megnyitó ünnep örömében részt­vegyen. Csollán doktor int a cigánynak, a Rákóczi-induló hirtelen abbamarad, a sokaság lökdösődve sorakozik az ünnepi szónok köré, s ekkor Scherer úr, az egykori papirkereskedő, izgatottan megköszörüli a torkát. Scherer úr nagyot, mélyet lélegzik, aztán remegő hangon megszólal:

- Méltóságos államtitkár úr! Tisztelt részvényes urak! Szeretett vendégeink!

A beszéde idegenül cseng, a hangja reszket: nem csoda, Scherer úr most szerepel első ízben a nyilvánosság mezején. Nem látszik nagy szónoknak, s oktalanság lenne azt várni tőle, hogy gyújtó beszédével egy egész országot lángba hozzon, de azért az államtitkár úr megérti, hogy mit akar. Az államtitkár úr helyeslőleg bólint, a lábait többizben váltogatja a beszéd alatt, s maga is sokat jelentőleg krákog. És amikor a halvány Scherer végre egy merész frázissal befejezi a beszédét, az államtitkár úr ő méltósága a gyakorlott szónok nyugalmával néz végig az egybegyülteken s lekötelező szívességgel, megindító leereszkedéssel válaszol:

- Tisztelt Uraim! Amikor szíves meghivásukat elfogadtam, tisztában voltam azzal, hogy a magyar kultura magasztos ünnepére jövök ide. Önök bizonyára a nemzet érdekeit szolgálták, amidőn Zuggó-Füred természeti kincseit a nagy nyilvánosság előtt is föltárták. A magyar tudo­mány... a haza... a balneologia vívmányai... a hely, ahol élnünk, halnunk kell... ő excellenciája, a miniszter úr érzelmei... ő excellenciája nevében... szívem egész melegével... éljen Zuggó-Füred... éljenek az áldozatkész részvényesek...

Dörgő éljenzés hangzik föl: s az új, a restaurált, a nagyrahivatott Zuggó-Füred e pillanatban át van adva a nyilvánosságnak.