VIII.

A reklámok nem használtak sokat: Zuggó-Füred majdnem üresen állott a szezon derekán. A ragyogó, nagyvilági milieuben alig lézengett húsz vagy harminc fürdővendég, s a sok pincér, szolgálattevő személy, irodai alkalmazott egész nap unatkozva nézte egymást a jól ápolt fenyvesligetek árnyékában. Scherer úr nagyszerűeket aludt a hüvös igazgatói fogadó-terem­ben, Csollán doktor pedig, aki skót házikabátot, könnyü selyemsipkát csináltatott magának, a hintaszékben ujságot és regényeket olvasott. Este, amikor a vendéglőssel hármasban a vacsoránál ültek, s a terrász fölött, a diszkrét, vörös lámpaernyőcske körül, édes esti illatok lebegtek, a három korifeus aggodalmasan dugta össze a fejét.

- Nos? - kérdezte a vendéglős, akit a balsiker ugyancsak nem fosztott meg a flegmájától és a jó étvágyától.

Csollán doktor tünődve simogatta meg az orrát.

- Az ujságreklám, úgylátszik nem ér semmit. Egyáltalában semmise ér semmit, amíg az idea át nem megy az emberek köztudatába. Az ilyesmihez épp úgy idő kell, mint ahhoz, hogy a buza vagy a rozs megérjen. Irhatja a legkülönb publicista a legfényesebb cikket, a vetés attól két másodperccel hamarabb nem bujik ki a földből, mint amikor az ideje megjön. A csollanizmus ideje épp oly biztossággal el fog érkezni, mint az aratásé vagy a szüreté...

- Csak addig el ne fagyjon a vetés! - szólt közbe mosolyogva a vendéglős, miközben egy finom, kövér spárgát szopogatott mennyei gyönyörűséggel.

Egyik délután - a doktor éppen a hintaszékében ült és bóbiskolt - hangos kopogtatás hallat­szott a szanatórium-épületnek azon az ajtaján, amely fölött aranyos betükkel ragyogott az Igazgató-orvos fölírás. A következő pillanatban már kellemes ruhasuhogás hangzott be az előszobából.

- Jé, ez már meglepetés! - kiáltott föl Csollán doktor, aki a kopogtatásra hamarosan talpra­ugrott.

A küszöbön egy kipirult leány állott: Seötét Erzsike. A Pogányvár tündére pár pillanatig kiváncsian nézett be a rendelő szobába, aztán leányos félénkséggel így szólott:

- Szabad?

- Nem háborgatjuk? - kérdezte egy mélyebb hang, az Erzsike háta mögött.

Seötét úr volt, az eddigi tulajdonos.

- Oh, dehogy is háborgatnak, dehogy is... A dolgomtól akár napestig a kanapén heverhetnék és regényeket olvashatnék... No de mindegy, majd lesz ez másképp is... Most jőjjenek be és foglaljanak helyet egy pillanatra, nehogy az egyetlen szórakozásomat, a délutáni álmocskámat elvigyék...

A leány és az édesapja nyájasan bólogatva léptek közelebb s Erzsike kisasszony mindjárt nagy érdeklődéssel kezdte nézegetni a doktorszoba műszereit.

- Istenem, hát ezt a sok gépet és szerszámot használják is valamikor?... Borzasztó lehet a betegség, ha ilyen rémületes masinák kellenek hozzá.

- Hát a kedves anyja otthon maradt? - kérdezte Csollán doktor udvariasan.

- A feleségem? - válaszolta Seötét úr, tréfásan legyintve a kezével. - Hallotta ugy-e a multkor, mennyire panaszkodott, hogy pestre föl nem viszem a farsang idején? Na iszen! Még arra se tudom rávenni, hogy a fürdőbe lehozzam. Kerek tíz esztendeje, hogy egyáltalában le se jött a Pogánykőről. Ez a szegény leány se mozdulhatna ki egyáltalában az öreg várból, ha én néha­napján meg nem könyörülnék rajta. De most már magammal hoztam, hogy a nagyszerü átalakításokat megnézze.

- S azért látogattuk meg, hogy a kalauzolásra fölkérjük, - szólt közbe Erzsike kisasszony jókedvüen. S kacérul tette hozzá:

- Ha ugyan okosabb dolga nem akad, mint hogy az idejét velünk töltse.

Csollán doktor engedelmet kért, hogy kabátot váltson, aztán becsukta a műhelyét és kiszólott az aranysipkás szolgának:

- Lajos, most már ne engedjen be több beteget, még akkor se, ha revolverrel fenyegetőznek. Az a rongyos két-háromszáz páciens, aki ezután akarná megvizsgáltatni magát, most már csak türelmetlenkedjék a becses bajával holnap reggelig.

Kacagva jöttek le a lépcsőkön, amelyek kápráztak a tisztaságban, de eddig, fájdalom, hasz­talanul várták a milliomos vendégeket. Erzsike, aki a részvénytársaság megalakulása óta még nem volt idelenn, csodálkozva, szinte magánkivül csapta össze a kicsike kezét.

- Jézusom, hiszen itt holmi tündérek gazdálkodtak... Valami pajkos tündérek, akik egy éjjel ellopták innen az egész fürdőhelyet s hajnalra palotákat és sétatereket loptak ide a francia meg a belga tengerpartról...

Sorra nézték a gyönyörü épületeket (a János-forrás csillogó-villogó pavillonja előtt egy bájos, provánszi jelmezbe bújtatott leány kínálta meg pezsgő ásványvízzel az úrikisasszonyt), bekukkantottak a nagy szállók foyerjába, megbámulták a személyzet egyenruháját, s jóízüen borzongtak össze, amikor az új, hidegvizes intézet ezüstös csap-szövevényeit megpillantották. A nyaralók utcájánál Erzsike hízelkedve, izgatottan karolt bele csöndesen szivarozgató édesapjába.

- Drága apuskám, ugy-e vásárolsz nekem egy ilyen villát a születésem napjára?... Inkább a tizenkét pár keztyűről is lemondok, csak egy ilyen icurka-picurka nyaralócskát megvásárolj...

Az utca végében összetalálkoztak a régi vendéglőssel, aki most - mint a kocsmai terminológia oly ékesen mondja - kitünő „svemm”-et tartott a szolgák, a kocsisok és egyéb szolgálattevő személyek számára. A két régi barát nagy örömmel üdvözölte egymást, a lány pedig minden garde nélkül sétálgatott előre, a fenyvesliget felé, Csollán doktorral.

Még kora délután volt, a nap még magasan ragyogott az égboltozaton, de az erdőben, amelynek sötétzöld lombjai most föléjük borultak, hűvös, ájtatos, dalra és szerelemre ihlető csöndesség fogadta őket. A fürdő zsongó nesze itt már csak elmosódva hatott a fülükbe, mohos, fehérkérgü fák sejtelmes hangon susogtak valamit, kénsárga pillangók cikáztak ide-oda a lombok között, tarka gyíkok surrantak tova nagy ijedten a buja haraszt védelme alatt. Vízmosásos agyagpart lábánál esővízből gyűlt erdei tó ringatta szeliden a beléje hullott fa­leveleket; kopogás és füttyszó jelezte, hogy fölöttük és alattuk az erdő minden pontja csupa élet, csupa küzdés, csupa gyönyörűség és fájdalom. Jó ideig hallgatva sétáltak a fák között, mintha mindaketten irtóztak volna attól, hogy valami banálitást mondjanak. A doktor végre megállt és a lányra nézett.

- Édes, ugy-e, ez az örökké zsongó-bongó erdei magány? Nem vagyok valami szentimentális legény, de néha, higyje meg, elfog a vágy, hogy estétől-reggelig itt heverjek a fű között s azt a csillagos fátyoldarabot nézzem, amelyik a nagy fák közül idelátszik... Maga persze egészen másra gondol, arra, hogy milyen jó is lenne, ha más volna itt az én helyemben...

- Például kicsoda?

- Például az a csinos, barna fiu, akivel a minap a maguk lovagvárában összetalálkoztam...

A leány bámulva állt meg, s kicsinylő felsőbbséggel nézett egy pillanatig a doktor szemébe.

- Szepessy Bandit gondolja, ugyebár?

- Azt.

- Csollán, magának megbocsátom, hogy így beszél, hiszen most találkozik velem másodszor az életben. Ha régebben ismerne, nem támadnának ilyen ötletei; Szepessy Bandi engem nem igen érdekel jobban; mint az a természetrajzi lecke, amit kislánykoromban fölkaptam...

- Komolyan mondja?

- Mindent komolyan mondok, és általában nem igen hasonlítok azokra a lányokra, akiket maga ismer. Ha e kijelentésem után gőgösnek tart, nincs igaza... Amiért más vagyok, mint a többi lány, az egyszerűen a következő: nagyon őszinte vagyok és mindig nyiltan megmondom, hogy mit gondolok... Akarja, hogy rögtön bebizonyítsam ezt? Nagyon szívesen. Én sohase fogok férjhezmenni olyan szegény ördöghöz, amilyen Szepessy Bandi...

- Hát Szepessy szegény ember?...

- Az általános felfogás szerint nem az, hiszen nyolc vagy kilencszáz holdnyi birtoka van... De az én fogalmaim szerint koldus, mert én olyan férjről álmadozom, akinek ahhoz is elég esze van, hogy milliókat szerezzen...

- Meg is érdemli, hogy milliomos ura legyen.

- Hagyja a bókokat, Csollán, amit én mondok, az elhiheti, hogy komoly beszéd... Nem nagy­zolás ez tőlem, de az egész életem programja... A szegény férj oldalán nem tudnék boldog lenni; a köznapi, a rendes kaliberü ember, aki verejtékes homlokkal kénytelen számotvetni a jövedelmével, sohase bírna úgy imponálni nekem, hogy szeretni tudjam... A szerelem az én hitem szerint, furcsa valami; jólét, fényűzés, dús vagyon kell hozzá, hogy szánalmasan össze ne zsugorodjék... Azokban a házasságokban, ahol a férj nem öltöztetheti királynő módjára az asszonyát, s ahol egy boldog nap vagy egy boldog óra megszerzése a nyomorult pénz miatt megakadhat, csak hazugság. A férfi, aki anyagi dolgokban a lehetetlen szót ismeri, az én szememben nem lehet tökéletes ideál... Kinevethet, de én szentül hiszem, amit mondok... És vagy ilyen férjem lesz, vagy semmilyen, azt elhiheti... Hála isten, meg tudok élni leánynak is; s a legrosszabb esetben végre is nem szorulok arra, hogy egy idegen férfi eltartson...

Csollán doktor meglepetve nézett a leányra, aki most még nagyobb hévvel folytatta:

- A házasság poézise, - ugyan ne beszéljen róla!... Anyagi függetlenség nélkül még a szerelem költészete is hazugság... A költészet: a selyem, a gyönyörü lovak, a kastélyok a kék tengerek partján, a fehér tánctermekben csillogó gyémánt-diadém, az expressz-vonat szalonkocsija, a parancsainkat váró inasok sokasága, a francia szobaleány, aki a szépségünket ápolja, a drága csipke, a jégbehütött pezsgő, a szamóca január közepén... Ez a költészet, mert ez adja meg az élet szépségét és a hangulatát... A kunyhó, a téli esték meghittsége, az egyszerü, de ízletes estebéd: ez csak a szajkómódra papoló versírók füllentése. A kunyhóban léghuzam van, a téli esték igen unalmasak, az egyszerü, de ízletes estebéd pedig olcsó és hamisított anyagokból készül: mindez, higyje meg, kiöli a leglángolóbb poézist is... A gazdagság, a gondtalan élet, a csillogó fényűzés: ez az, ami még a szerelmet is fokozni képes...

A doktor ámulva állott meg s az ajkán udvarias mosolylyal, de a szemében az őszinte bámulat kifejezésével bókolt a szónokló szép leány előtt. Látszott rajta, hogy imponál neki a bájos teremtés merész és őszinte szókimondása s az a vakmerően divatos felfogás, amivel még a romantika évezredes anyagát: a szerelmet tárgyalta.

- Bravó, - mondta elismerőleg, - azt ugyan álmomban se hittem volna, hogy ötszáz kilo­méternyire Budapesttől, a Pogánykő orma alatt, ilyen bátor, energikus és bölcs nézeteket fogok hallani a szerelemről és a házasságról. Egy amerikai lánynak is a becsületére válnék, amit mondott, mert csak azoknak van merszük ahhoz, hogy ilyen nyiltan szakítani merjenek a régi epokhális hagyományokkal. Az őszintesége engem is hasonlóra kötelez: ha eddig elbájolt a rózsás arcocskájával, a gyönyörü termetével, a csillogó szemével, most egyszerűen imádom. Mert ami a divatos gondolkodást illeti, hát én se tartozom ám éppen a nehézkes, örökké habozó vaskalaposok közé.

- Óh, azt nagyon jól tudom. Ha nem gondolnám, hogy hasonlítunk egymásra, nem is kockáz­tattam volna meg azt, hogy kiábrándítsam magamból. Mert ne vegye elbizakodottságnak, ha azt is észrevettem már, hogy egy kicsikét megtetszettem magának...

Csollán a zsebébe tette mind a két kezét - ezt a pózt ő fölöttébb hatásosnak tartotta, - tréfásan meghajolt, aztán röviden így szólott:

- Gratulálok az emberismeretéhez, mert abban, hogy megtetszett nekem egy kicsit, ugyancsak nem csalódott... Nagyon is mély hatást tett rám, olyan hatást, amilyenre én, a gúnyolódó és cinikus legény, igazán nem számítottam itt, a jó Isten háta mögött... Amikor odafönn, a régi kastélyban, szemben ült velem, s a főjegyző úrnak elmésségtől sugárzó csevegését hallgatta, mindjárt tisztában voltam azzal, hogy magának még szerepe lesz az életemben... Jó vagy rossz szerepe, nem tudom, de bizonyos, hogy ez a véletlen találkozás nem mulik el nyomtalanul... És lám, nem is múlt: azt a nagy változást, amely pályafutásomban beállt, tisztára, kizárólag magának tulajdoníthatom...

- Melyik változást?

- Azt, hogy most itt sétálok magával a zuggó-füredi fenyvesek között. Tudja, hogy minek köszönheti a tisztelt fürdőjük az új palotáit, a fényes sétatereit, az európai komfortját?

- Minek?

- Annak az ebédnek a sziklába vájt ebédlőben, a maga oldalán, s annak a pár szónak, amit búcsúzáskor a fülembe súgott... Már akkor elhatároztam, hogy mindenáron magamhoz fogom kapcsolni...

A leány a kezét nyujtotta Csollán doktornak, aki szent meggyőződéssel folytatta:

- A többi: legyen türelemmel, hogy a többire se várakozik hiába... Eltalálta, hogy az ízlésünk, a gondolkodásunk egyforma; magam is csak egyet gyülölök: a szegénységet... Mert a sze­génység: a bűn, a tehetség elpusztulása, a rút, a szürke, az unalmas hétköznap... Gyerekkorom óta csak egyetlen vágy él bennem: hogy gazdag és független legyek... Nem nyárspolgári mó­don gazdag, hanem úgy, mint a fejedelmek, mint az emberiségnek azok a kevés kiváltságosai, akiknél a pénz egyáltalában nem számít... Mindig arról álmodoztam, hogy úgy élhessek, mint a fejedelmek, s hogy az asszonyt, aki sorsát valamikor az enyémhez fogja kötni, a királyi nők kényelmével és fényüzésével vehessem körül. És biztosítom róla, hogy meg is valósítom az álmomat, vagy belepusztulok a munkámba: de a feleúton, arra a szavamat adom magának, nem állok meg...

Oly önérzetesen, annyi biztossággal mondta ezt, hogy a lány büszkeségtől ragyogó szemmel hallgatta. Aztán még egyszer melegen kezet szorítottak, mintha valami szent fogadalmat kötnének. Mire? Erről nem beszéltek egymással. Seötét úr nemsokára utólérte őket s a beszél­getés hirtelen más fordulatot vett.