XII.

- Csak lassan hölgyeim és uraim, mindenki sorra kerül.

Az aranypaszomántos inas mondta ezt, aki a Csollán doktor várószobájában tartotta fönn a rendet az ambuláns betegek között. A nagy szalon tele volt emberrel; urakkal, akik a francia törvényszék bíráira emlékeztettek, amennyiben mindannyian bő, kissé ráncos, fekete tógát viseltek - s hölgyekkel, akik színes palástban, a derekukon mutatós övvel várakoztak arra, hogy az orvos színe elé kerülhessenek. A zuggó-füredi gyógymód egy hét óta szigoruan meg­kezdődött, s a hivatalos urakon meg a szolgákon kivül az egész telepen nem volt többé senki, aki megszokott polgári ruháiban járt volna. Megindítóan komikus látvány volt e többnyire kövér és idomtalan termetek sokasága, amint fényes selyemköpenyükben, kolostorbeli barátok módjára, jártak ide-oda a fák között, vagy üldögéltek reggel kilenc vagy tíz felé is a vendéglő terített asztalai mellett. Csollán doktor a francia forradalmárok merészségével törölte el az étkezések fix időpontjait s kiadta a jelszót, hogy mindenki akkor ebédel, amikor éhes és jól esik neki. Reggel kilenckor vagy este tizenegykor egyaránt lehetett látni az asztalok mellett éhes vendégeket, akik jóétvágygyal kanalazták a levest és szakértő ügyességgel vágták el a ramsteak rózsaszínü húsát. A kelletlen képért, amit e sok esetlen férfi látása okozott, bőséges kárpótlást nyujtott a hölgyek szemrevaló csoportja; a lányok és az asszonyok karcsu öve alatt plasztikusan símult a gyönyörü termetekre a puha selyemszövet, amely ingerlő indiszkrécióval árulta el alakjuk tökéletességét. Persze csak ott, ahol volt mit elárulni, - mert mi tagadás, olyan nő is elég akadt, aki, fájdalom, nem igen költötte föl a görög szobor illuzióját.

A Csollán doktor várószobájában csupa szép asszony volt jelen, bájos, de idegbeteg perszo­nák, akik nagy bajukban se feledkeztek meg arról, hogy nyakukra egy világos szalagot csa­varjanak s tógájukat gyémántos tűvel fogják össze. A pálmagrupp alatt egy piszeorru, szőke­haju teremtés ült, aki nevető kék szemét vígan hordta körül a társaságon s nem minden célzat nélkül mutogatta tündöklően egészséges fogsorát. A férfiak pillantása mind csak ő rajta veszett el, de az asszonyok is mosolyogva és hízelgő érdeklődéssel figyelték.

- Nem is illik, hogy valaki ennyire bájos legyen! - szólt hozzá egy negyvenes felé járó, gyönyörü asszony, Szentvölgyi grófné, a mátramegyei főispán felesége.

- Óh - és ezt méltóságos asszonyom mondja? Az ország leghíresebb szépsége?

A főispánné gyöngéden simogatja meg a lány rózsás arcát, azzal a hátsó gondolattal, hogy talán a festéket letörli. A többiek kedvtelve nézik a jelenetet; hogyne: a legtöbbnek most van először alkalmuk ahhoz, hogy Thurzó Katinkát, az operettprimadonnát, a világ legjobb Szép Helénáját (mint egy pesti lap írta) ilyen közelről megláthassák. Becsületes, félénk kis nyárs­pol­­gár-asszonyok, akik még talán a gondolatától is megremegnének annak, hogy egy idegen fér­fiúval kacérkodjanak, szinte ijedten, meghunyászkodva tekintenek az aranyszőke, pisze nőre, akiről a fáma többet beszél, mint Pompadour asszonyról. Óh, milyen édes, milyen egyszerü s milyen jóságosan leereszkedik a hétköznapi asszonyokhoz...

A közérdeklődést egy pillanatra megszakítja, hogy Csollán doktor, különös szabásu, fehér selyem kabátjában, amely egy indiai mágusra emlékeztet, halkan fölnyitja a belső szoba ajtaját s lekötelező mosolylyal így szól:

- Szentvölgyi grófné ő méltósága!

Bókolva engedi be maga előtt a főispánnét s a csiptetője mögül barátságosan, de az igazi tudós komolyságával néz a fauteuilben helyet foglaló szép asszonyra. Egy titokzatos, ezüsttel kivert, csövekkel és csavarokkal ellátott állványnak támaszkodik, amelyről még a páciensek se tudják, hogy micsoda?

- Nos, használt-e valamit a faolaj-kúra?

Kiváncsian kérdi ezt és a grófné kissé elfogultan válaszol:

- Óh, mindenesetre javultam valamit, az esti idegesség mintha tegnap óta csökkenőben lenne... Hónapok óta minden alkonyat idején úgy érzem, mintha a szívem meg akarna szakadni fájdalmában... Mindig ez az érzés kínoz, akkor is, ha semmi okom sincs, hogy boldogtalannak képzeljem magam... Mennyire félek, hogy remegek az alkonyattól! Már reggel, amikor nap süt és az egész világ jókedvü, sírva tudnék fakadni arra a gondolatra, hogy alkonyodni fog... Ezért jöttem ide, mert már sokáig, érzem, úgyse tudtam volna kitartani...

- És mit észlelt méltóságod, amióta a faolajkúrát megkezdte?

- Úgy érzem, mintha az idegeim lassankint elzsibbadnának. Valami édes bágyadtság borul rám, s mindent szépnek és nyugalmasnak látok körülöttem... Ha ez a javulás továbbra is így folytatódik, akkor tanár úr egyenesen az életemet mentette meg...

Csollán doktor helyeslőleg bólogat, aztán gyöngéden megtapogatja a főispánné hófehér nyakát. Miért éppen azt? Erre az orvostudomány épp oly kevéssé tudna feleletet adni, mint a csollanizmus megteremtője. Kétségtelenül a vizsgálat érdekében, aminthogy bizonyos, hogy a szép asszony csuklóját is a pontos diagnózis miatt kellett oly pedáns gonddal megszemlélni...

- Méltóságos asszonyom, - mondta Csollán doktor komolyan, - a javulás, hála isten, szem­mel­látható... A csuklóporcok bámulatosan visszafejlődtek, de tökéletes gyógyulást csak úgy igér­hetek, ha a tanácsaimat mindenben vakon követi... Még ma este megmaradunk tehát a faolaj-kúra mellett, de holnaptól kezdve egy fokkal előbbre megyünk...

- Mit kell használnom holnaptól kezdve?

- A gyapotolajt, méltóságos asszonyom, a gyapotolajt... Még pedig délelőtt a sárga gyapot­olajt, s estefelé a szürkét, az amerikait...

A főispánné hálásan mosolygott még a küszöbön is, ameddig Csollán doktor elkisérte. S amíg boldogan, a javulásban bizakodva, távozott, az orvos harsány hangon kiáltotta ki a váró­szobába:

- Párkány ügyvéd úr!

Kicsiny, összetöpörödött emberke lépett a rendelőszobába, egy örökké izgő-mozgó, nyugha­tatlan vidéki polgár, akit állandó foglalkozása, a birósággal, felekkel, kollégákkal folytatott szüntelen disputa igen különös módon tett beteggé: a kis ügyvéd nem tudott többé meglenni a gesztikulálás nélkül, s még a borjuszeletet is olyan mozdulatokkal kérte a pincértől, mintha egy apagyilkos fölmentéséről lenne szó. Ezenkivül, az idegei züllöttsége folytán, állandóan valami beteges kiváncsiság kínozta; mindent látnia és hallania kellett, ha csak azt nem akarta, hogy az ideges rohama rájöjjön. Most is, hogy az orvos szobájában körülnézett, heves gesz­tusokkal rohant a sarokban álló gép felé.

- Mi ez, mondja meg doktorkám, mi ez? - kérdezte lihegve.

Csollán doktor nyugodtan letakarta a gépet az ott heverő posztószövettel.

- Ehhez magának, ügyvéd uracskám, semmi köze... Egyáltalában megtiltom, hogy ezentúl maga kérdezzen valamit tőlem... Különben úgy látom, hogy még mindig nem csillapult le, s így holnap változtatni fogunk a gyógyítómódunkon...

- Még pedig mennyiben? - kérdezte a kicsike ügyvéd olyan mozdulattal, aminőt legföljebb a bánatbasülyedt anyától várna az ember, aki elvesztett gyermekét huszonöt év mulva meg­pillantja...

- Még egyszer s utoljára figyelmeztetem, hogy ne kérdezzen... No mindegy, majd a kölesfürdő megnyugtatja...

- A kölesfürdő? - kiáltott föl Párkány ügyvéd megdöbbenve.

- Igen, kedves barátom, a vízbe áztatott köles... Majd holnapig intézkedünk, hogy az új kúrát megkezdhesse...

Gyöngéden kituszkolta a bámulattól megdermedt emberkét, hogy a következő pácienst, a környékbeli vincellériskola igazgatóját bebocsássa. Ez a derék férfiu, akit Marosi Benő Jánosnak hívtak, joggal viselhette volna a babonakirály címet. Többé-kevésbbé valamennyien babonásak vagyunk kissé, de amit Marosi Benő János e téren produkált, annak a kabalák tör­ténetében aligha volt még párja. Pirospozsgás, egészségtől sugárzó férfinak látszott s a maga szakmájában országos tekintély volt. (A venyige élősdijei címü munkáját az Akadémia is megkoszorúzta) s mégis: e kitünő polgárnak - mint a nép nyelve mondani szokta - hiányzott egy kereke. Babonás volta szinte átcsapott a tébolyba, bár legközelebbi barátai is, akik a baját nem ismerték, okos és józan egyéniségnek tartották. Marosi Benő János például ünnepiesen sétált a kis város főutcáján, s a szőlőférgek szaporasága felől gondolkodott, amikor hirtelen egy kényszer-gondolat szállta meg az agyvelejét.

- Ha most rögtön vissza nem megyek a Holzer boltjáig, s háromszor egymásután el nem olvasom a baloldalon függő cégtáblát, akkor a jövő hetet nem érem meg!

Ez nyilvánvalóan őrültség volt és Marosi Benő János mégse bírt megszabadulni tőle. Hom­lokát ellepte a veríték, a karja remegett, a lélegzete majdnem elállt, amíg egyszerre meg nem fordult, vissza nem sétált a Holzer füszeresboltjáig, s háromszor egymásután el nem olvasta a baloldalon függő cégtáblát...

Lefekvés után, amikor már az ágyban kényelmesen olvasott egy-egy tudománytól duzzadó szakmunkát, a szeme hirtelen megakadt a ruhafogason. Az egyik szögön egy viharoktól meg­tépett mellény függött.

- Ha azt a mellényt be nem akasztom a szekrénybe, akkor rövid idő alatt meghalok, - mondta magában a szerencsétlen igazgató. S többé nem jött álom a szemére, amíg fáradtan, a hidegtől dideregve föl nem kelt, s a mellényt el nem csukta a szekrény mélyébe.

Csollán doktor, aki a humoros oldaláról fogta föl különös páciensét, nyájasan kezet nyújtott neki, amikor a rendelőszoba küszöbét átlépte.

- Nos, nem kell, hogy visszamenjen előbb, mielőtt megvizsgálom? Ha esetleg a fejébe vette, hogy kétszer meg kell kerülnie a Chrizosztom-forrást, hát csak tessék, én szívesen várok egy negyedórácskát...

A vincellériskola igazgatója szomoruan intett, s komikus elkeseredéssel válaszolt:

- Hagyja édes doktorom, nem gyerekjáték az én bajom... Utóvégre is el fognak vinni abba a tágas nyaralóba, ahol a szobák falát óvatosságból kipárnázták...

A doktor jókedvüen ütött a betege vállára, aztán derűs hangon szólott:

- Nem kell aggódni, ettől a bajtól száz évig is békességben elélhet... Majd meglátja, hogy mi­lyen kitünő eredményt fogunk elérni a terpentinkúrácskával, amit holnap reggel megkez­dünk...

- Mi az a terpentin-kúra?

- Hogy mi? Hát csak annyi, hogy jó kis ülőfürdőket fogunk venni a drága, finom terpentinben. Két hét mulva kineveti a világ minden babonás emberét, még azt is, aki a kártyakabalák iránt érzékeny.

Az igazgató hálás sóhajtások közt távozott, hogy átengedje a helyét a várószoba legszebb páciensének, Thurzó Katinkának, a hazai operett-irodalom starjának. A művésznő nehéz parfüme-felhők közt libegett be a szobába, s kacérul odanyujtotta kicsiny kezét az udvarias orvosnak.

- Remélem, hogy magának csak nincs valami komoly baja? - szólt Csollán doktor nevetve.

A primadonna festői pózban (a selyempalástját ügyesen elrendezve) omlott le a legelső fauteuil­be.

- Édes fiam, - mondta, - én betegebb vagyok, mint ez az egész csőcselék idekünn... A nyomorult stréberek azt képzelik, hogy nekik is idegeik vannak, amiért néha a fejük fáj, vagy rossz a kedvük valamiért... Az idegekről csak egyetlen hivatott személy tud beszélni a magyar korona országaiban, s ez a valaki, nem dicsekvésből mondom, én vagyok...

- De hiszen nagysádat, úgy tudom, hogy reklám céljából hívták meg Zuggó-Füredre.

- Reklámból, lelkem, de ez nem zárja ki, hogy tényleg egy boldogtalan roncs legyek... Ha úgy nem hívnak, hát magamtól jövök ide, mert én szorulok rá legjobban valami célszerü gyógy­módra... Biztosítom, hogy ha én a szimptomáimat elmondom, hát maga, fiacskám, menten elájul az ijedtségtől...

- Az istenért, akkor el ne mondja valahogy...

- Ne tréfáljon, mert súlyosabb betege még aligha volt nálam... Egy kis hitvány idegességnek ugyancsak nem néznék oda, de amit én, törékeny nő létemre, kiállok, az már igazán több a soknál... Vannak napok, amikor azt hiszem, hogy rögtön bevisznek a bolondok házába; az idegeim szinte ágaskodnak, a szívem dobog, s olyan sírógörcsöt kapok, hogy a szobalányom rosszul lesz a láttára...

Csollán doktor helyeslőleg intett, aztán komolyan így szólott:

- Óh, én tisztában vagyok a bajával, s az orvostudomány is régóta tisztában van vele... Akarja tudni, hogy mi a neve a betegségének?

- Micsoda?

- A latin elnevezés szabad fordításban így hangzik: „heveny tapsláz”. Nem hallott még róla?

- Nem én.

- Jellemző tulajdonsága, hogy csak a taps nyomán támad; minél erősebb a taps, annál heve­sebb a láz is. A beteg torkát a sírás fojtogatja s úgy érzi, hogy legjobb volna meghalni...

- Bocsánat, de a tapsnak épp ellenkező a hatása: boldogok vagyunk, amikor halljuk s szívesen a keblünkre ölelnők az egész világot...

A doktor gyöngéden a kezébe fogta a művésznő kacsóját.

- Nem arról a tapsról beszélek édes szívem, amelyikkel magát kitüntetik, hanem arról a másikról, amelyikkel a vetélytársnőjét a lámpák elé hívják... Ez a taps okozza a lázt és a sírógörcsöt s ennek a hallatára ágaskodnak olyan élénken a tisztelt idegszálai...

A primadonna nevetve ütött a doktor kezére, s durcásan szólott:

- Menjen, maga mindig csak tréfával üti el a bajomat... Nem is hisznek addig nekem, amíg a temetőbe ki nem kísérnek...

- Annyira hiszek, hogy még a biztos orvosszert is megmondom... Ha a direktora a másik primadonna szürét kiteszi, vagy ha olyan szerepet oszt neki, amelyikben kipisszegik, biztosítom, hogy huszonnégy óra mulva semmi baja...

És látva, hogy a szép, pisze leány szemrehányólag tekint rá, komolyan folytatta:

- Egyék jól és sétáljon sokat, s ami a fő, ne gondoljon a színházra... Ez, higyje meg, sokkal többet ér, mint a mi ostoba sarlatánkodásunk... Magának, aki a céhez tartozik, megmond­hatom...

A művésznő homlokon csókolta az őszinte orvost, s graciőz léptekkel libbent ki a sétatér betegei közé. A doktor még fogadott néhány látogatót, aztán levetette dolgozókabátját, a bajuszát felkötötte s pár perc mulva ő is megjelent a fák alatt. A mai napra megkereste a kenyerét.