XIII.

A doktor azonban nem állt meg a fürdőzők között, hanem a villák utcáján át kisétált a hegy­szakadék felé, amelynek szikláiról tajtékzó zuhatag omlott alá a zöldmoszatos kövekre. A fakorlát mellett, a feje fölött, egy piros napernyőt pillantott meg s egy üde leányhang vidáman lekiáltott hozzá:

- Halló, maga az, milliomos-jelölt úr?... Mondhatom, hogy tisztességesen megvárakoztatott.

A doktor fürgén sietett föl a primitiv falépcsőkön, s jókedvüen a kezét nyujtotta a szép leánynak, aki világos szemét bájos merészséggel fordította feléje. Seötét Erzsike kisasszony volt, a Pogánykő fiatal úrnője, aki pár nap óta mindennap bejárt a fürdőbe, egyedül, a könnyü homokfutó-kocsiján, amelynek lovait - a fürdőhely filisztereinek nagy megbotránkozására - saját maga hajtotta.

- Mi hír a Seötétek vércsefészkében? - kérdezte a doktor azon a mámoros hangon, amely minden férfit elfog, amikor azzal a nővel beszél, aki a szívét is érdekli egy kissé.

- A Seötéték vércsefészkében olyan betegség grasszál, amelyet a régi várurak aligha ismer­tek... Mivel nem tudunk okosabb szórakozást találni, hát valamennyien migrénben szen­vedünk... Az ember legalább nem ér rá, hogy unatkozzék tőle...

- Jó lenne talán megpróbálkozni egy szódapasztillával...

- Brrr, még gondolatnak is iszonyu... Egy várkisasszony, aki a holdvilágban szódapasztillát szed...

Víg kacagás közt sétáltak egy darabig a zuhatag szélén, a lány néha sikoltva kapaszkodott a doktor karjába, majd elkomolyodva tekintett alá a tajtékzó habokba, amelyek hangos locsogással siettek tova a kis völgyi alagútak sötétjébe... Egyedül voltak, csupán ketten, a sűrű, árnyat adó fenyőfák alatt, amelyek a keskeny sziklautat mindenünnen körülvették. Alulról, a völgyből, mint szelid méhdöngés hallatszott ide a cigánybanda nagybőgőjének mormogása s egy tisztásról a szemükbe tünt az Erzsébet-nyaraló fák közül kicsillogó tornya... Az emberi kulturát most mindössze ez a torony képviselte körülöttük, mert a zúgó fák alatt, a meredek szélén, szinte tízezer kilométernyire érezték magukat a lármás és küzködő világtól. A levegőben sárgaszínü darazsak röpködtek s mélabús, szerelmet szomjuhozó madárhangok felelgettek egymásnak a zöld koronák ágai közül... A pesti doktor behunyt szemmel szívta magába a hegyvidék ezer illatból összesűrűsödött levegőjét s majdnem részegen szorította meg a hozzásimuló leány puha és bársonysima kis kacsóját.

- Nem gondolja, hogy ez az igazi boldogság? - szólott félig susogva.

A leány kacérul mélyesztette a szemét az övébe, anélkül, hogy a kezét kiszabadította volna. És halkan, asszonyos kokettériával kérdezte:

- Szeret?

Válasz helyett a doktor szenvedélyesen magához ölelte a bájos teremtést és forró csókokkal borította el tűzben égő arcát. De a lány egy mozdulattal kirántotta magát az ölelő karokból.

- Ohó, - mondta, miközben kibomlott haját visszatűzte, - ha azt akarja, hogy jóbarátok legyünk, hát egyszer s mindenkorra lemond az efféle esztelenségekről... Jól tudja, hogy nem vagyok olyan, mint a többi, s hogy az ilyen jelenetek nincsenek a kedvemre... Ha udvarolni akar, hát menjen be a fürdőbe, ott talál elég asszonyt, aki szívesen fogadja... Ha így bánik velem, csak azt bizonyítja, hogy engem se tart különbnek a többinél...

A doktor lihegve dőlt az egyik fának, s a kezét a dobogó szívére szorította.

- Erzsike, - szólt aztán komolyan, - hallgasson rám... Éppen, mivel másnak tartom, mint a többi lányt, kell, hogy megértse, amit mondani akarok... Tudja, hogy feleségül fogom venni, mert éppen olyan szükségem van magára, mint magának én reám... Kellett, hogy mi ketten egymásra találjunk, hiszen a sok együgyűt csak úgy fogjuk meghódítani magunknak, ha az erőnkkel és okosságunkkal összetartunk... De addig, amíg törvényes formában is egymáséi leszünk, még hónapok, sőt talán évek is elmulnak... Nem a büszke szegénységet akarom meg­osztani magával, hanem a vagyont, a fényűzést, a fejedelmek kényelmét... De mi lesz, amíg a kitűzött célomat el nem érem? Azt kivánja tőlem, hogy tökéletesen lemondjak magáról, s hogy az ostoba konvenció kedvéért, amelyet csupán a szamarak kedvéért kodifikáltak, talán évekig nélkülözés legyen az osztályrészünk?... Miért?... Maga, aki száz férfinél okosabb, le tudna mondani a szerelem boldogságáról, csupán azért, mert az emberi törvény még nem hatalmazott föl bennünket arra, hogy a magunk gyönyörűségére is gondoljunk, arra a gyö­nyörűségre, amelyről kettőnkön kívül senki se tud?... Egy üres banálitás kedvéért csakugyan arra legyünk-e kárhoztatva, hogy az ajkaink, amelyek egymásért égnek, elkerüljék egymást?

A leány kissé gúnyosan elmosolyodott, az orvos pedig szenvedélyes hévvel folytatta:

- Higyje meg, ostobaság, amit cselekszünk, - a mi szempontunkból tekintve, akik okosabbak vagyunk a többieknél, tiszta ostobaság... Azzal mindaketten tisztában vagyunk, hogy az életnek csupán egyetlen célja lehet: minél mulatságosabban tölteni el azt a pár pillanatot, amit a szeszélyes gondviselés a számunkra rendelt... Aki a holnapban bizakodva, a mai nap gyö­nyö­rűségeit elmulasztja, az én szememben, nem tagadom, együgyü ember... Ha módomban lenne, akár rögtön kitörölném a bölcseség könyvéből azt a régi mondást, hogy az okos ember a holnapi tuzokért bátran föláldozhatja a mai verebet... Hát vajjon bizonyos-e, hogy holnap a birtokába jutunk a tuzoknak, s egyáltalában bizonyos-e már az is, hogy holnap még élvez­hetjük az élet örömeit?... Pláne, ha arról van szó, hogy a holnapi tuzokért ne a mai verebet, hanem a mai tuzokot áldozzuk föl...

- Mit ért a mai tuzok alatt? - kérdezte a lány, ironiába hajló kacérsággal.

- Hogy mit, azt maga épp olyan jól tudja, mint én... Azt a nagy, azt a végtelen boldogságot, hogy fentartás nélkül szerethessük egymást... Miért kell nekem arra várnom, hogy magát a szívemre szoríthassam s a csókjaim tüzével a magam mámorát átolthassam magába?... Mert ma még nincs meg a millióm, amit a lábai elé akarok rakni? Őrültség. A millióra - bár bizonyos vagyok benne, hogy [...]nunk* kell, de azokat a pillanatokat, amelyeket a szen­vedélyünk részegségében töltenénk el, nem adhatja vissza senkise, soha többé... Ha végre ott tartunk egyszer, hogy a világ előtt is egymáséi lehetünk, mindig fájni fog a szívünk arra a gondolatra, hogy a gyönyörűség mennyi pillanatáról mondottunk le egy ostoba előítélet kedvéért...

Szenvedélyesen nyúlt a leány keze után, aki nyitott ajakkal, de még mindig gúnyosan mosolyogva hallgatta. S látván, hogy nem kap feleletet, türelmetlenül folytatta:

- Nos, hát éppenséggel nincs válasza? Nem gondolja, hogy minden szavam igaz? Volna szíve ahhoz, hogy a boldogságától megfossza magát?

A leány most kivette a kezét az orvos kezéből, gyöngéden megsimogatta a férfi tüzelő arcát, aztán csöndesen így szólott:

- Kedves barátom, én értem a maga fellobbanását, s azt se mondom, hogy nincs igazság abban, amit beszél... Hazudnám, ha azt állítanám, hogy az a mámor, amelyet oly lojális nyíltsággal említ, engem valami túlságosan hidegen hagy... Óh, én is örömet találnék ám abban, hogy a férfitől, akit szeretek, semmitse tagadjak meg... És ha tudnám, hogy holnap ilyenkorra meghalok, elhiheti, hogy egy pillanatig se haboznék, hogy a nyakába boruljak... De a valószinűség, bár egyszer mindannyiunknak meg kell halnunk, mégis csak az, hogy talán a holnapot, sőt a holnaputánt is megérem... Miért áldoznék hát föl mindent, ezért az ezred­résznyi rizikóért? Mert hogy a mámor eloszlása után nem lennék többé az, aki most vagyok, azt maga épp oly jól tudja, mint én... Ha az okosságomra hivatkozik, hát engedje meg, hogy hasznát is vegyem annak az okosságomnak, s kimondjam, hogy a maga nézetét valló nő ostoba és szánalmas teremtés... Mi, akik ismerjük kissé a férfiakat, tisztában vagyunk azzal, hogy a házasság előtt minden nő egy talány, akit az ura csak az esküvő után fog megfejteni... Amíg meg nem fejtette, izgatja a kiváncsiság, talán az étel, a szivar se izlik neki, de ha a megfejtést tudja, közömbösen nézi az ujságot s vállvonítva így szól: Együgyűség, hogy ennyire törtem a fejemet, hiszen ez a rejtély sokkal egyszerűbb, mint gondoltam... S mivel az ember, még ha fiatal leány is, nem igen tud meglenni anélkül az ambició nélkül, hogy a jövendő ura érdekesnek találja, hát engedje meg, hogy ne osszam a becses nézetét s egyelőre még megmaradjak - talánynak...

Csollán komikus kétségbeeséssel nézett maga elé...

- Ez az utolsó szava? - kérdezte kedvetlenül.

- Ez. De mivel azt is tudom, hogy a talány csak még jobban izgatja a szenvedélyes olvasót, ha egy szótagot kitalál belőle, hát ime, megengedem, hogy az ajkamat megcsókolja...

Mosolyogva nyujtotta a férfi felé üde ajkát, s Csollán lángoló arccal szorította magához a kívánatos teremtést. Isten tudja meddig tartott volna a csók, ha az izmos lány hirtelen ki nem bontakozik az ölelő karokból, s hamiskás pillantással így nem szól:

- Pont, - ennyit és nem többet! Egy szótagot kitalált, most már törje a fejét a többin az esküvőig...