XIV.

Zuggó-Füred csodákat művelt: a betegek pár heti ott tartózkodás után sugárzó arccal jelentek meg a reggeli és délutáni zenénél, s örömtől repesve mesélték egymásnak, hogy a különös gyógyítómód erősekké és boldogokká tette őket. Egy fiatal mérnök, aki az esküvőjét volt kénytelen elhalasztani az idegessége miatt, fűnek-fának elbeszélte, hogy új ember lett belőle: három hónapig úgynevezett tériszonyban szenvedett, szédült, ha valami tágasabb téren kellett átmennie, többször attól tartott, hogy a nagy bérházak a fejére dőlnek (ezt értem, mondta egy maliciózus fürdővendég, főképp, ha azokat a bérházakat ön építette) s most szinte más vér költözött az ereibe: ruganyosan, félelem nélkül jár órák hosszáig egyedül, s már reggel kilenckor jó étvágygyal elfogyaszt egy entrecote-ot.

- És ezt mind Önnek köszönhetem, édes doktorom, - szólott hálásan. - Ha a kökörcsin-forrázatot és a vöröshagyma-inhalációt nem használom, most már talán én is ott vagyok, ahol semmise fáj...

A tériszonyban szenvedő mérnöknél hasonlíthatatlanul nagyobb reklámot csapott Zuggó-Fürednek a gyógyítóhely egy másik, súlyos betege, Réthy Kázmér gróf, akit, mint tudjuk, szintén a bölcs Scherer szerződtetett vendégnek a fürdőbe...

Réthy grófot országszerte ismerték: a bivalynyaku, barnára sült mágnás, a magyar haza leg­félelmetesebb krakélerei közé tartozott. Akárhányszor megtörtént, hogy a fiatal főúr, aki őseitől mindössze a kettős tokáját örökölte, éjjel, mulatság közben, belekötött a legelső utcai járókelőbe s oktalan jókedvében nyakig a fejébe ütötte a cilinderkalapot... A hetvenes évek gavallér-fiatalságának, amely egy darabig Budapest egész éjjeli társadalmát terrorizálta, Réthy gróf volt a legrettegettebb alakja. Pénze nem volt, - nappal rejtelmes biztosítási ügyletekkel foglalkozott, - de mint pisztoly-lövő nemcsak a kontinensen, hanem Angliában is ritkította a párját. Nem kellett egyéb, mint hogy Réthy gróf egy éjjeli mulatóhely küszöbén megjelenjék, - a tágas terem pár pillanat alatt kiürült. A kávés rémülten emelte meg előtte ezüstbojtos házi­sipkáját, magában pedig azt gondolta:

- Bár ütne meg a guta, amikor a knikebajnodat kiiszod...

Réthy gróf most már megöregedett kissé, de régi hírneve még csorbíthatlan épségben ragyo­gott. Anyagi javadalmainak aggasztó megfogyatkozása kényszerítette, hogy Scherer ajánlatát elfogadja, de valami szelid bárányt a szerződés nem csinált belőle: most is olajbafőzéssel fenyegette a pincért, ha az étel hőfokában valami hiba volt s három hét alatt több centiméterrel kinyujtotta a szerencsétlen borfiu fülét. A vendégek tisztelettel nézték, Scherer pedig jogos büszkeséggel tekintett rá, ha széles alakja a sétatér fenyőfái alatt megjelent.

- Remélem, hogy meg van velem elégedve, vén uzsorás, - kérdezte kedélyesen a gróf, ha az elnökkel négyszemközt találkozott.

- Van annyi sütnivalóm, hogy akkor se szólnék, ha panaszom lenne, - válaszolt Scherer úr ravaszul. - Csöpp kedvem sincs ahhoz, hogy méltóságoddal pisztolypárbajt vívjak, bár ha őszinte akarnék lenni, hát megvallanám, hogy többet vártam...

- Dadogja el, hogy mit várt, modern Shylock!

- Elsősorban is azt, hogy a fürdő érdekeit szolgálja.... Mit ér nekem a krakélerséged jelenléte, ha a többi vendégem azt hiszi, hogy semmi baja?... Szíveskedjék elhiresztelni, hogy itt valami súlyos betegségből gyógyult ki, akkor aztán elismerem, hogy megérdemelte a honoráriumát...

- Azt akarja, hogy betegséget szimuláljak?

- Természetesen. Annál jobban lekötelez, minél különösebb nyavalyát talál ki...

A gróf vígan ütött az elnök vállára, s nemes egyszerüséggel szólott:

- Ha csak az kell, hát nem lesz panasza ellenem...

Délután, a fekete kávénál, Réthy gróf furcsa vallomást tett az asztala körül lebzselő fürdő-vendégeknek: elmesélte, hogy a neuraszténikus rohamai miatt kereste föl a gyógyhatásokban bővelkedő magyar fürdőt. Már jóformán egész Európát végigjárta, a világ minden híres professzorával értekezett, de a bajára az igazi orvosságot mindeddig nem találta meg. Csak most, annyi sok esztendő mulva, bukkant rá: itt, a magyar Kárpátok völgyében, az Istentől megáldott helyen, ahova nemsokára az egész művelt világ zarándokolni fog.

- Hát mi baja volt méltóságodnak? - kérdezte egy korosabb sóhivatalnok, akinek az volt a betegsége, hogy néha órákig csuklott.

- A bajom? Olyan bajom volt nekem édes öregem, amely a legnagyobb unikum az orvos­tudomány évkönyveiben. Hallotta-e már valamikor hírét a tibeti sírógörcsnek?

- Nem én.

- De egyszerü sírógörcsről csak hallott talán valamit?

- Óh igen. A hugom nevelőnője is abban szenved.

- Nos tehát, a tibeti sírógörcs abból áll, hogy a beteg fuldokló zokogásba tör ki, ha egy kato­na­lovat megpillant. Normális körülmények között semmi baja, de jaj neki, ha egy katonaló az útjába téved: egyszerre görcsösen összerándul, a szeméből patakzanak a könyek s hangosan, bömbölve, szívettépően zokog...

- Hát mi az összefüggése egy katonalónak az idegrendszerrel? - szólott a sóhivatalnok bámulva.

- Ez az, amivel még az orvostudomány sincs tisztában... Annyi bizonyos, hogy egy tibeti tábornoknál konstatálták legelőször ezt a rohamot s innen kapta a betegség a „tibeti sírógörcs” elnevezést. Riffault tábornok óta több kiváló férfi szenvedett ebben a nyavalyában: többek közt VII. Hubert Manó is, a hírneves svéd király...

- És a méltóságos úr szintén bömbölt? - kérdezte naivul egy vidéki ügyvéd, csodálkozó pillantást vetve a gróf hatalmas nyakizmaira...

- Hogy bömböltem-e? Meghiszem. Úgy ordítottam, mint egy beteg tapir, aki még hozzá boldogtalanul szerelmes. De a sóska-fürdő, hála az atyaúristennek és Csollán doktornak, tökéletesen visszaadta az egészségemet.

Diadalmasan nézett szét a bámuló vendégek közt s emelt fővel folytatta:

- Ha nem hiszik, szívesen meggyőzöm önöket arról, hogy a zuggó-füredi kúra csodát művelt. Vezessenek ide akár egy egész század katonalovat s majd meglátják, hogy csak egyetlen könycseppet is hullatok-e?

Oly harsogó hangon mondta ezt, hogy mindenki beleegyezőleg bólogatott. Csak amikor a gróf távozott, szólott a sóhivatalnok kételkedve:

- Az ördög hiszi ám el, hogy ilyen furcsa betegség egzisztál... Magam is meglehetősen gyönge természet vagyok, de egy katonaló látása miatt ugyancsak nem pityeregnék... Én azt hiszem, hogy a gróf úr mindannyiunkat bolonddá tartott...