XVI.

A főherceg látogatása megadta a végső lendületet Zuggó-Füred sorsának: az ujságok szen­zációs cikkeket írtak a nagyszerü magyar fürdőről, amely egy csapással túlszárnyalta a régi, évszázados gyógyító helyeket, s különleges kúrájával, amely egy geniális magyar elme találé­konyságának eredménye, rövid pár hónap alatt a civilizált világ minden pontján ismeretessé vált. A képes lapok Csollán doktor arcképét is kiadták, azzal a címmel: „Emil Jusztin főherceg megmentője”. Sőt a szaklapok is, kénytelen-kelletlen, foglalkozni kezdtek a zuggó-füredi specialitásokkal; s bár még egyelőre a gúny és kicsinylés hangját használták, elismerték, hogy Csollán doktor föltétlenül elsőrangu pszihológus, aki az egyéniségek szerint, puszta szuggesz­tió útján gyógyítja az ideges betegeket. „Kár, - írta az egyik legkiválóbb egyetemi professzor, - hogy ez a nagytalentumu, fiatal orvos a sarlaténiára adta magát.”

A nagytalentumu fiatal orvos elégült mosolylyal olvasta a szakcikkeket s diadalmasan szólott Scherer elnökhöz:

- Most már a jó úton vagyunk: szidnak bennünket. A milliómból nem engedek el öt százalékot se...

A telet a fővárosban töltötték, sűrűn lerándultak Zuggó-Füredre, hogy a jövő esztendei, előreláthatólag zajos évadra kellő módon elkészüljenek. Január elsején Csollán doktor csodát művelt: magával hozta Pestre Seötétéket, az apát, Erzsikét, sőt az öregasszonyt is, aki harminc évi gondolkodás után végre rászánta magát arra, hogy Pogányvár bástyái közül kimozduljon.

- Érzem, - szólt a tisztes matróna, hangosat sóhajtva a kupé sarkában, - hogy sohase kerülök többé haza abból a rettenetes nagyvárosból... Vagy a Dunába esem, vagy egy kocsi elgázol, de a nyugodalmas nappali szobámat többé sohase látom meg...

A fiatalok nem igen figyeltek a sopánkodásra, mert ők teljesen el voltak foglalva a maguk ügyeivel. Zuggó-Füredtől Budapestig egy pillanatra se fogytak ki a beszédtárgyakból s az öreg Seötét János titkolózva intett a feleségének, miközben a balszemével ravaszul csiptetett.

- Ezek aztán értik egymást, nem gondolod? Nézd, milyen ragyogó szemmel lesik egymás szavát, s hogy ki vannak pirulva mindaketten...

A beszélgetés, amelyet Erzsike és Csollán doktor folytattak egymással, valóban nem volt valami banális jellegü.

- Igaz, mit szól a Szepessy öngyilkosságához? - kérdezte a leány, - amikor a vonat már a főváros felé közeledett.

- Melyik Szepessyről beszél?

- Arról a barna, kissé csöndes fiatalemberről, aki nálunk volt, amikor maga először a Pogány­várban járt.

- A tiszteletbeli megyei főjegyző, a maga szerelmes lovagja? Csak nem ölte talán meg magát a boldogtalan?

A leány komolyan bólintott.

- De igen, két héttel ezelőtt öngyilkos lett. A hátrahagyott leveleiben azt írta, hogy a tüdőbaja miatt válik meg az élettől, de én tudom az igazi okát...

- És mi volt az igazi ok?

- Az a szegény fiu bakfiskorom óta szerelmes volt belém... Mindig azt remélte, hogy a felesége leszek, de maga, Csollán, aki ismeri az életem programmját, jól tudja, hogy ez sohase következett volna be... Akkor se, ha magát a sors az utamba nem hozza... A csöndes boldog­ság nem nekem való, s a nyugodalmas élet, amelyet csak a kicsike nyárspolgári örömek szakítanak meg, engem talán őrültté tenne... Ragyogó tüzijáték kell nekem, amely fölizgat és káprázatba ejt... Én, ha egyszer asszony leszek, csodálkozva akarok fölnézni az uramra, aki az egész világot meghódítja... Meg is mondtam ezt neki, amikor két héttel ezelőtt a kezemet megkérte...

- Hát megkérte a kezét?

- Komolyan beszélt velem, de én kijelentettem, hogy sohase leszek az övé. Másnap éjjel egy hatalmas korhelykedés után, fejbe lőtte magát, de még küldött nekem egy utolsó levelet, amelyben csak ennyi állott: maga miatt halok meg.

Mindaketten elhallgattak s gondolkodva néztek ki a kupé ablakán. A lány azonban, pár perc mulva, gyöngéden nyult a meghatott doktor keze után.

- Ez a szomoru epizód bennünket a mi utunkban meg nem állít... Elpusztult, mert gyönge és szentimentális volt, s mert nem volt ereje ahhoz, hogy a sorsának parancsolni tudjon... Az élet, Csollán, a bátraké és az erőseké...

A férfi fölemelte a fejét s energikusan kezet szorított a leánynyal. Ő bátor és erős volt: a jövő­jé­nek tehát úgy kellett alakulnia, ahogy önmaga akarta. Mindaketten ragyogó arccal tekintettek ki a téli napsugárban úszó rónaságra, míg a vonat veszett sietséggel robogott tova a közeledő nagyváros felé. Egymásra néztek és egyikük se gondolt többé arra a csöndes fiura, aki egy vidéki temető sötétjében pihent, hat lábnyira a hófödte rögök alatt.