XVII.

Zuggó-Füred a következő tavaszszal elérte a világfürdők rekordját: a kis tátrai telepről az egész civilizált világon beszéltek, s a furcsa magyar név belement az emberek köztudatába. Mintahogy később, - több, mint egy évtized mulva - nem igen akadt művelt férfi, aki Wörishofen hírét, s tudós papját ne ismerte volna, épp úgy barbárszámba ment, aki a csolla­nizmus lényegével ne lett volna teljesen tisztában. A külföld idegesei - fájlalván a derekukat vagy aggodalmas szívvel konstatálván magukon, hogy az emlékező tehetségük csökken - hirtelen elhatározással így szólottak:

- Próbáljuk meg hát végül Zuggó-Füredet, az idegesek Mekkáját... Ez a fürdő, úgy mondják, újjá alkotja a legelnyűttebb idegrendszert is...

Kényeskedő asszonyok, akiket fölvetett a jó mód és a kényelmes élet, az uzsonázó-társaságukban vagy a színházi páholyokban ülve kissé affektálva mondták az udvarlóiknak:

- Alig várom már, hogy junius legyen, s az első nyári nap kisüssön... A legelső gyorsvonattal leszököm Zuggó-Füredre...

A fürdőt, amelyben pár évvel ezelőtt ingujjas pincér szolgálta föl a környék urainak a savanyuvizes bort, mint az előkelő világ kedves és fölkapott helyét emlegették a gazdagok és a kiválasztottak között. Öreg diplomaták, koronás fők bizalmasai és kedvencei, itt pihenték ki a hosszu szezon fáradalmait, s megrokkant derékkal, de a kötelező bő tógában sétáltak reggelenként a kút körül.

Tavasz elején meg kellett nagyobbítani az igazgatósági irodákat s új, munkabíró erőkkel frissíteni föl a hivatalos személyzetet. A gyönyörüen fölszerelt íróasztalok mellett gérokkos fiatal urak görnyedtek a levelek és a főkönyvek fölött, s külön osztály intézte a lakásrende­lések fárasztó resszortját. Május elején már nem volt üres szoba az egész fürdőben, s az igaz­gatóság sürgős ülésre gyült össze, hogy az új szállodák és dependance-ok felől tanácskozzék.

Ebben az évben Zuggó-Füredet az a nem mindennapi szerencse érte, hogy Pázmán tanár úr, a híres belgyógyász szintén látogatást tett a fürdőben.

Pázmán professzor az orvosdoktorok régi, híres tipusának volt legkiválóbb képviselője. A budapesti egyetem a hetvenes években e hatalmas és erős férfiu képére volt alkotva: a fiatal orvosok nemcsak az ő nagy tudományát, hanem az ő sajátságosan goromba és imponáló modorát is szétvitték az ország különböző részeibe. Pázmán tanár úr ugyanis nevezetes volt arról, hogy ő a leggorombább ember a magyar szent korona területén; s a betegek, akik a klinikáján fölkeresték, méltán rettegtek attól, hogy haragos kedvében találják. De nem csupán a klinika ingyenes betegei, hanem a gazdag és előkelő páciensek is sokat beszélhettek volna az öreg professzor brüszk és kiméletlen voltáról; mert Pázmánnak ugyancsak nem imponáltak olyan csekélységek, hogy valaki a grófi titulust viseli, vagy hogy két-három rongyos millió fölött rendelkezik. Akárhányszor megtörtént, hogy egy-egy sápitozó és félénk kegyelmes úrra rárivallt:

- Vagy nyögdécsel excellenciád, vagy békén tűri, hogy megkopogtassam... Az affektálásnak, az én jelenlétemben, nincs helye...

A hetvenes nyolcvanas évek goromba, vidéki doktorai mind a Pázmán tanár klinikájáról kerültek ki. Ezek a szegény emberek ugyanis komolyan azt hitték, hogy a professzornak köz­mondásos gorombaságával együtt az ő csodálatos tudományát is megszerezték maguknak.

Pázmán tanár véletlenül vetődött Zuggó-Füredre (egy vidéki beteghez hívták le, s mivel éjszakára nem volt jobb dolga, hát itt szállt meg), de Csollán doktornak elég esze volt ahhoz, hogy a szerencsés látogatást a fürdő érdekében kihasználja. Azonnal frakkot öltött és Scherer elnökkel együtt udvariasan tisztelgett a professzor Ferenc József-szállodai lakásán.

- Boldogok lennénk, nagyságos uram, - szólott szerényen, - ha intézményeinket nagybecsü látogatásával megtisztelni kegyeskednék...

A tanár kiváncsian nézte végig a tisztelettel hajlongó fiatal orvost.

- Maga az a szédelgő, barátom? - kérdezte jóindulattal.

Csollán doktor jóízüen fölkacagott, mint akinek valami kedves és hizelgő bókot mondottak.

- Igenis, nagyságos tanár úr, én vagyok... Ez meg itt Scherer elnök, a másik szédelgő...

Pázmán tanár nagy kegyesen végigjárta velük az egész fürdőt, benézett egy pillanatra a gyógy­intézetbe, egy pillantást vetett a tógákban sürgölődő betegekre, aztán röviden így szólott:

- Ami a fürdőt illeti, az horribilis szamárság, vagy hogy helyesebb kifejezést használjak: szem­telen világbolondítás... De igaza van, ha akadnak olyan tébolyodottak, akik a maga szédel­gésének felülnek... Már a tógában való járás, meg a fix étkezőidők eltörlése okos dolog; annak dacára is az, hogy a maga kobakjából került ki... Mindenben van valami ráció, ami a természetes életmódot megközelíti... Ezt azonban maga, bár a föltalálás dicsőségét joggal arrogálhatja magának, úgyse érti meg, hiszen jól emlékszem, hogy az első szigorlaton is meg­bukott...

Csollán hálásan meghajolt, aztán egész délután lótott-futott, hogy a fürdő notabilitásait föl­lármázza. Este bankett volt Pázmán professzor tiszteletére s az első tószt után, amelyet Scherer elnök az uralkodóra mondott, Rheinzelt altábornagy, a hidászság főparancsnoka, lelkes szavakban köszöntötte föl a kitünő tudóst, aki látogatásával Zuggó-Füredet kitüntette. A beszéd annyira meghatotta az öreg tanárt, hogy egy pillanatra még a gorombáskodásról is megfeledkezett...

Két nappal később valamennyi ujság közölte, hogy az ország legelső doktora, Pázmán tanár, a nyár egy részét szinte ott töltötte Zuggó-Füreden... Igaz, hogy a professzor mindössze tizenkét óra hosszat volt a fürdő területén, de az ujság még se hazudott, mert utóvégre tizenkét óra is a nyár egy részének mondható. A levelező részletesen leírta a tudós különböző nyilatkozatait, amelyek mind abban a nézetben csúcsosodtak ki, hogy a csollanizmus észszerü és okos dolog, mert alapjában véve nem egyéb, mint a természethez való visszatérés. A professzor nyilatkozatát, kénytelen-kelletlen, az összes szaklapok reprodukálták.

Zuggó-Füred tehát, hosszu küzdés után, odáig jutott, hogy a legitim orvostudomány is el­is­merte.