XVIII.

Ez a szezón már egyszerre úrrá tette a részvénytársaságot: a jövedelem minden várakozást fölülmult s a pénztáros, aki pesszimista volt, mint minden kartársa, ezúttal ragyogó szemekkel szólott Scherer úrhoz:

- Ez már beszéd: a részvényeink után az idén legalább tizennyolc százalékot fizethetünk... Mindenki meggazdagszik, aki Zuggó-Füred jövője iránt bizalommal viseltetett...

Két héttel a szezon lezárása után, egy korán besötétülő őszi estén, az elnök és az orvos együtt ültek a kivilágított igazgatói irodában. Odakünn egész sereg hivatalnok dolgozott, s kilenc óra felé a főkönyvvezető behozta az idei mérleg első, hevenyészett példányát.

Mikor a hivatalnok távozott s a fürdő két oszlopa egy pillantást vetett a számok és kockák rengeteg tömege közé, Scherer diadalmasan fölkiáltott:

- Nos, mit szól hozzá, barátocskám?... Nem tizennyolc százalék a tiszta jövedelmünk, hanem még valamivel több huszonhat százaléknál is... Ha a fejlődés ebben a mértékben halad tovább, akkor tíz esztendő mulva nem kell irigyelnünk még a Rotschild-csoportot se...

Boldogan omlottak egymás nyakába, s a rideg Scherer, akit egy költemény, egy szimfónia vagy egy szép dráma ugyancsak nem hozott volna lázba, most az elérzékenyülés édes könyeit hullatta Csollán doktor karjaiban. Hiszen e gyarló világon csak egyetlen dolog volt, ami reá szinte a Marseillaise mámorával hatott: a pénz, a vagyon, a hercegi jövedelem.

- Ki mondta meg először, hogy joggal lehet építeni az emberek ostobaságára? - kérdezte Csollán doktor emelt fővel.

- És ki volt, aki rögtön megértette a zseniális tervet? - tette hozzá Scherer úr, miközben a szemei még jobban fölragyogtak.

Hamarosan megrázták egymás kezét, mint két szenvedélyes szerető, akik sok évi távollét után viszontlátja egymást. Egy darabig még rapszodikus fölkiáltások közt olvasgattak egy-egy kikapott részt a mérlegből, aztán szivarra gyújtottak, s kényelmesen dőltek hátra az igazgatói iroda hatalmas bőrfauteuiljeiben.

A két augur jóformán most volt először bizalmas téte-á-téte-ben, mióta Zuggó-Füredet meg­alapították.

A fejüket hátra hajtották a karosszék támlányára, boldogan fújták a levegőbe a szivarjuk füstjét és gyöngéden, szinte szeretettel mosolyogtak egymásra.

Jó ideig hallgattak, de az elnök utóbb fölemelte a jobb kezét, s mutatóujjával tréfásan megfenyegette a füstfelhőbe burkolózó Csollán doktort.

- Maga csirkefogó! - mondta neki apai gyöngédséggel.

A doktor hálásan bólintott, aztán halkan megszólalt:

- Vannak, akiknek a házai, a földjei, a gyárai hoznak dús jövedelmet, - nekünk a meghibbant emberi idegecskék tejelnek... Áldva légyen a teremtő, aki a neuraszténiát kitalálta: a rossz, a beteg, az enervált szervezetek bennünket, a bölcsességünk folytán, mihamarabb hozzáfognak juttatni egynéhány millióhoz... Higyje meg, hogy néha bolond gondolatom támad: oly bolond, hogy szinte nem is merem hangosan kimondani...

- Csak ki vele!

- Azt gondolom, hogy az egész kerek világon, a két-három, vagy tiz milliárd halandó között tulajdonképpen csak két okos ember van: Ön, elnök úr, meg én... A többiek ostobák, gyöngék és szuggerálhatók, akik csak azért élnek, hogy bennünket fölsegítsenek... Akárhányszor meg­történt velem, hogy a rendelő órám közepén csak nagy fáradsággal tudtam megállani, hogy a pácienseimnek a szemük közé ne kacagjak... Ha látta volna, micsoda jámbor bizalommal hallgatták végig képtelen tanácsaimat!... Még most is elfog a kacagás, ha meggondolom, hogy egy aranygyapjas vitézt a nedves korpa közé küldtem mindennap s a kitünő államférfiút, akit minden politikai bonyodalom idején elsőnek szólítanak föl arra, hogy nézetét nyilvánítsa, enyves vízben fürdettem naponként félórán keresztül... Ugyancsak szükségem volt minden komolyságomra, hogy egyízben a doktori tekintélyemről meg ne feledkezzem...

Scherer kiváncsian nézett rá, Csollán doktor pedig nevetve folytatta:

- Egy délután a nagy államférfiu magából kikelve rontott be a rendelő szobámba... Sápadt volt, a keze szinte remegett a fölindulástól s ijedten dadogta: „Képzelje orvos úr, ma délután pokoli főfájás kínzott.” - „És elmúlt?” - „Igen.” - „Akkor hát sebaj, kegyelmes uram!” - „Óh dehogy nincs baj, dehogy nincs, a szörnyü fájdalom közepette megfeledkeztem a kúrámról!” - „Csak nem tán!” - „De igen, elmulasztottam a fürdőt!” - Rémülten nézett rám, mintha arról lenne szó, hogy most már, miután egy napig nem fürdött enyves vízben, az egészségének, talán az életének is vége van. Az ajkamat összeszorítottam, nehogy elnevessem magam s arra gondol­tam, hogy ettől az embertől néha még a korona is tanácsot kér. Valóságos fáradságomba került, hogy megnyugtassam, ami csak úgy sikerült, hogy szigorúan ráparancsoltam: „Holnap excellenciád kétszer annyi ideig fogja használni az enyves vizet!”

Majdnem éjfél volt, amikor a két matador végre eltávozott az igazgatói irodából. Csollán, aki jóformán hajnalig csomagolt, - már mindnyájan készültek a budapesti útra, - még késő délelőtt is aludt, s csak arra ébredt föl álmából, hogy az elnök ott áll az ágya előtt.

- Mi ujság? - kérdezte kissé álmosan.

Scherer leült az ágy szélére, többízben végigsimította a homlokát, aztán komolyan így szólott:

- Az az ujság, hogy egész éjjel le se húnytam a szememet... Ötven éven át hajókötelekből voltak az idegeim, most a sok munka, érzem, hogy kimerített... Nem alszom, a jó étvágyam­nak vége s ha a nevemet az üzleti levelekre aláírom, a kezem úgy remeg, mintha a hideg rázna. Vagyis, egy szó, mint száz, engem is kikezdett a neuraszténia...

Csollán doktor bámulva nézett a milliomosra.

- És mit akar tenni? - kérdezte.

- Ez az, amire én várom magától a feleletet... Ha nem törődöm magammal, bizonyos, hogy baj lesz, mert félszázadon keresztül még nem volt panaszom az egészséges álmom ellen...

- Talán jó lenne, ha Pázmán professzort fölkeresné...

- Pázmán professzort? Ugyan minek? Ha az egész világ idezarándokol Zuggó-Füredre, azt hiszem, tőlem is ostobaság lenne, ha tovább mennék... Ahol annyi százan oly gyönyörüen kigyógyultak, ott talán az én bajom ellen is van orvosság...

- A zuggó-füredi gyógyítómódot akarja használni? - kiáltott föl Csollán doktor.

- Miért ne? Magunk közt szólva, az a meggyőződésem, hogy ez a gyógyítómód nem is oly nevetséges, amilyennek mi ketten gondoltuk...

Csollán doktor nem vesztegetett több szót, hanem fölkelt és megvizsgálta az elnököt. Jó ideig babrált vele, aztán röviden azt mondta:

- Két hétig dinnye-pépben fog fürödni, ez, úgy gondolom, egy-kettőre helyreállítja majd az egészségét...

*

Mikor az elnök távozott, Csollán doktor sokáig utána nézett az ablakon keresztül. Tegnap óta megváltoztatta nézetét: most már szentül meg volt győződve afelől, hogy a világ annyi sok halandója között csupán egyetlenegy okos ember van...