IntraText Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library | Search |
A halandók lehunyt szemmel álmodnak magányos ágyasházukban, de az erdő, a fenyvesek mohos, ihszalaggal befont birodalma, csak most ébred föl igazán...
Titokzatos szörnyek suhannak tova ismeretlen céljuk felé a zöld haraszton. Pettyes gyíkok tűzszeme néz szét kémlelődve a holdvilágban, a páfrány alatt foltos kigyó öltögeti félelmetes nyelvét. Aranyhártyás éjjeli bogarak dongnak nagy buzgalommal a fatörzsek körül, otromba szarvasbogár udvarol a lepkék királynéjának, a pávaszemü pillangónak... A tisztás mocsarában az éjjeli világ savanyukedvü öregje, a varangyos béka, leselkedik védtelen áldozatára...
Az erdő mélye most is csak olyan, mint valaha régen, amikor a halandó ember még idegen volt itt, a sűrűség félelmetes magányában...
A fák föllélegzenek és üdvözletet intenek egymásnak. Egy mohos fenyő, amelynek törzséből a szűzanya tekint ki bánatosan a rengetegre, halkan megrázza tűleveleit. Az erdei utakon éjjeli madarak füttyentgetnek; a levegőben rejtelmes szárnyasok sötét árnyalakja suhan tova.
A fenyveserdő fölött - mint akkor régen - káprázatos ezüstfolyam ömlik végig. A fák fehér kérge megcsillan és olvadt platinaként világit odáig a sziklák közül alácsurgó vízesés.
Penészes gnómok enyelegve megpiszkálják botjukkal a lombok között szunyókáló mókusokat. Zöldszakállu kis öregek muzsikát rendelnek a fülemülénél és komor harkályok, mintha nagybőgőt kezelnének, búzgón belekopognak a hangversenybe. A fű között tücskök cirpelnek és a kakuk, mint rendező, jelt ad a tündérjáték megkezdésére...
De a völgyi tóban, ahonnan a Csevice vándorútjára indul, most nem himbálózik, nem enyeleg, nem dalol a meztelen leánycsapat...
A forrás nimfái mélységes gyászt öltöttek...
A fenyves lombjait megborzolja az éjszakai szellő. De a víz reszkető sziporkái közül nem bukkannak ki a karcsu nimfák s nem fognak pajkos táncba, mint valaha, a magány és boldogság idején. Zöldszakállas törpék, akik nappal sötét barlangokban pihennek, mintha most részvéttel ráznák a fejüket, a tündérlányok éneke, vihogása, zenéje nem veri föl immár álmukból a pillangókat és nem csiklandozza táncra az erdő mogorva agglegényét, a szarvasbogarat...
Pókhálóágyán, csillaghímes fátyol alatt, könyezve pihen a forrás tündére. Szolgálattévő hölgyei remegve kuporodnak a lába elé. Fürge gnómok szomorúan húzódnak meg a lombok között. A tündér nagyot sóhajt és behunyja titokzatos zöld szemét, amely a tóparti moszatra emlékeztet. Altató dalt nem énekelnek körülötte és szempilláira mégis nehéz, nyomasztó álom borul...
Az otromba varangyos béka, amely a mocsár szélén kuksolt, most egyszerre megrázkódik és alakot változtat. A víz mellől már mint ráncosképü törpe közeledik az álmodó tündér felé.
- Mit akarsz tőlem? - kérdezi a tündér.
A manó csúf arca kárörvendő vigyorgásra torzul.
- Azt akartam, hogy szeress és hogy az enyém légy. A csókodra, az ölelésedre, a szerelmes susogásodra vágyakoztam. A barlangok mélyén mesés kincseket gyűjtöttem össze, hogy valamennyit a lábad elé rakjam. Minden hiába volt, utáltál és elfordultál tőlem...
A forrás tündére remegve takarta be zöld szemét, a manó pedig rekedten kiáltja:
- Megátkoztalak, gőgös tündér, és átkom, amint látod, valósággá lett... Évezredes öröködből kitúrt a halandó ember s szűz birodalmad, a völgyi forrás fölött immár cifra, tornyos ház emelkedik... Lányaid seregét szétrebbentette a hegyek közül ideszáguldó gyorsvonat, s a forrás habjai földi asszonyokat ölelnek át, meg halandó gnómokat, akik az orrukon pápaszemet hordanak... Az erdő, ahol annyi évezred óta megvonultál, nem a tied; a fák alatt vöröshaju angol guvernánt sétál, s a rengeteg mélyén gummitalpas kisasszonyok ütik el vihogva a tenniszlabdát... A holdvilágos tisztáson, ahol hölgyeid embernemlátta magányban táncoltak aranyhímes fátyolágyad körül, most mogorva majoros méri a hamisított tejfölt... A virágok fölött, amelyeken csillagos uszályod végigsuhant, sárgarézből készült gyógymérleg áll, s a sűrűség csöndjéből, ahol vidám birodalmadat felütötted, kihallatszik a vízcsapok zuhogása, s a fürdőszolgák káromló szava, ha nem kaptak elegendő borravalót... A forrás nem a tied többé, hanem az övé, a merész tolakodóé, aki lassan-lassan az egész világot a hatalmába keríti... A zenének, a holdfénynek, a táncnak, a tündérkedvteléseknek mától fogva mindörökre végük... Gőgös tündér, itt az ideje, hogy mindannyian a kezetekbe vegyétek a vándorbotot...
A manó rekedten fölkacag és mint az álom, mint a párázat eltünik. Az alvó tündér nagyot sóhajt és borzongva fölnyitja a szemét. A fenyvesek lombjai dideregnek, mintha valami titokzatos, hideg szellő érte volna őket.
Kelet felől, messze a hegyek mögött, virradni kezd.
A fák fölött még reszket a holdvilág, de a fölkelő nap sápadt aranyszíne már ott lebeg az ég alján. A nappal, a halandó ember világa, ébred. Koránkelő madarak már nyílsebesen végigszántják a levegőt és megpihennek a nyaralók karcsu tornyán...
A tisztáson szomoru lánycsapat kanyarodik kifelé a forrás völgyéből... Némán, dal és tánc nélkül, mondanak búcsút a mohos erdőnek, amely boldog örömeiket annyi évezreden át látta... Karcsu alakjuk mindinkább távolodik s mire az első napsugár kibukkan, végképp elnyeli őket a Pogánykő sziklás hegyi ösvénye... Reggelre köddé, mesévé, álommá lesznek a költöző nimfák...