A Kacér Iza

A szép asszony igen búsan olvasgatta a szakácskönyv Pástétomok címü fejezetét, s közben lopott pillantásokat vetett egy fölbontott levélre, amely hidegen, közömbösen feküdt az ebédlő asztalán. Bár nem volt valami szentimentális teremtés - az ismerősei inkább mértéktelen józansággal vádolták, - a levél, amelyet a postás félórával azelőtt hozott, szörnyü módon bosszantotta. Ez különben több volt, mint természetes, hiszen a helyesírási hibákkal telt kriksz-kraksz alá egy ismeretlen női név volt írva - ez a név: Iza, - a boríték pedig a férjéhez volt címezve. Őszintén szólva, ez már a második levél volt, amelyet ilyen alattomosan el­fogott; az első körülbelül egy héttel ezelőtt érkezett, amikor még sejtelme se volt afelől, hogy a gonosz ura megcsalja. A szép asszony akkor gyanu nélkül vette át a postástól a levelet, de mivel a rózsaszínü borítékon női betüket látott, lassanként kiváncsivá és izgatottá lett. A gyanu addig motoszkált a fejében, amíg később elszántan a spájzba vonult, s egy merész el­határozással fölszakította a borítékot. Bár ne tette volna! Iza - a jó Isten tudja, ki lehetett az az elvetemült teremtés? - sebtében arról értesítette az urát, hogy nem jöhet el a megbeszélt légyottra, mert a férje váratlanul hazaérkezett. A szép asszony egy darabig ijedten nézte a vetélytársa borzalmas ortografiáját, aztán könyes szemmel törülte le a port az egyik befőttes üvegről s elkeseredve ezt sóhajtotta:

- A gazember!

A levelet nem mutatta meg az urának, mert attól félt, hogy a vita hevében még ki találja kaparni a szörnyeteg szemét. Fájdalmát, mint a tenger kagylója, némán magába rejtette, s a bosszúja mindössze csak odáig terjedt, hogy az ura nyájas közeledésekor fejgörcsöt szimulált. A nyelvén volt ugyan, de mégse mondta ki, amit a szemtelen Miska estéli udvarlására vála­szolni akart; ezt a pár hideg és fenséges szót:

- Menjen el Izához, ha csókolózni akar!

Ma érkezett egy hét óta a második levél: méltó párja az elsőnek, amely annyira elkeserítette. Iza asszony, - mert a levélből kiderült, hogy férjes asszony - „drága egyetlen Miskám”-nak szólította az ő alávaló urát, s tudatta vele, hogy szerdán este a szokott helyen türelmetlenül várakozik rá. Mariska, - így hívták a szerencsétlen hitvest, - búsan nézegette a levelet, mi­közben a másik szemével a Pástétomokról szóló fejezet különböző utasításait tanulmányozta. A vetélytársa szellemi nívója felől, úgylátszik, nem igen volt valami nagy véleménye, mert megvető ajkbiggyesztéssel susogta maga elé:

- A szakácsnémnak sokkal több az intelligenciája, mint ennek a haszontalan perszonának!

Mariska asszony lesújtott kedélyvilággal olvasgatta a májpástétom receptjét, mert bár a házas­élete alaposan föl volt dúlva, ő egy pillanatra se feledkezett meg azokról a kötelességekről, amelyek a jó háziasszonyt terhelik. De azért hazugság volna, ha azt állítanám, hogy a szíve a levél láttára el nem facsarodott. Oly különös volt előtte az a gondolat, hogy ő most már a megcsalt feleségek boldogtalan gárdájába tartozik! Mi tagadás: nagyon szerette a haszontalan urát s bár inkább egy fiatal anya felsőbbségével nézett rá (nem a kora, hanem az okossága révén), most szomoruan tapasztalta, hogy vannak esetek, amikor a józan feleség se józanabb, mint a fenkölt beszédü regényhősnők. Az ura férfiassága felől sohase tartott ugyan valami nagyon sokat - Miskát mindig aféle vén gyereknek nézte, - de ilyen hitványságot sohase tudott volna föltenni róla. Amíg a pástétom-recept különböző adatait gondos pedantériával kijegyezte, Mariska asszony búbánatosan mormolta:

- Hova is tettem a szememet, hogy nem láttam? Pedig gondolhattam volna, hiszen annyi cifra nyakkendőt vásárolt a legutóbbi három hét alatt!

Épp a pástétomhoz szükséges majoránnamennyiség számjegyeit írta ki a mosókönyve lapjaira, amikor a szobaleány csöndesen az ebédlőbe lépett.

- Készen van Teréz a kilincspucolással? - kérdezte Mariska asszony azon a fátyolos hangon, amelyet Márkus Emilia szokott használni a Nóra utolsó felvonásában.

- Igenis, nagysága, készen vagyok, - felelte szolgálatkészen a csinos Teréz. - De most amiatt jöttem be, hogy a vörös Julcsa mindenáron beszélni akar a nagyságával.

- A vörös Julcsa, akit a mult héten küldtem el? - szólott Mariska asszony csodálkozva. - És mit mond, hogy mi végből akar beszélni velem?

- Arról, kezét csókolom, egy szót se mondott odakünn.

A szép asszony intett a szobalánynak s a vörös Julcsa, a minap elbocsátott szakácsné, a következő pillanatban az ebédlőbe lépett. Alázatosan kezet csókolt a nagyságának s egy percig kipirulva nézte magát a nagy trumeau-tükörben, amely annyiszor látta őt lomposan, a házi­munka hevében. A vörös Julcsa most testhezálló kabátot, tollas kalapot viselt s szakasztottan olyan volt, mint egy jómódu iparosleány.

- Na Julcsa, hát maga mi jót hozott? - kérdezte tőle Mariska asszony bágyadtan.

Julcsa ájtatosan nézett egy pillanatig a plafondra, aztán égő arccal csókolta még újra a volt úrnője finom kezét.

- Jaj, kezét csókolom, dehogy is hoztam én jót, - mondta pergő nyelvvel. - Azért jöttem, mert a lelkiösméret bántott volna, ha a nagyságának meg nem gyónom, ami a lelkemet bántja. Már eddig is jól tudom, hogy nagyot vétkeztem, hiszen ezt a ruhát is, ami most rajtam van, az áldottszívü nagysága ajándékozta...

- Az Istenért, mi az, amit meg akar gyónni - kérdezte Mariska asszony megdöbbenve.

A vörös Julcsa nagyot lélekzett, aztán szaporán folytatta:

- Nagy sora van ennek, ott kell kezdnem, amikor a nagysága a cselédkönyvet a kezembe adta. Szomoruan ballagtam a cókmókommal az Eötvös-utcán végig, amikor hátulról valaki egyszerre csak megszólít. Előbb csak annyit hallottam, hogy „Pszt, Julcsa!”, de amikor hátra­fordultam, csodálkozva láttam, hogy a nagyságos úr nyomon követ a lakástól kezdve.

- A férjem?

- Igenis, a nagyságos úr volt, de kicsit mintha meg lett volna ijedve, csak úgy lihegett a sietéstől. Magam is ijedten álltam meg, amire a nagyságos úr óvatosan körülnézett, aztán susogó hangon így szólott: „Julcsa, akar tőlem tíz forintot kapni?” Én előbb valami rosszra gondoltam, s szemérmesen lesütöttem a szememet, de aztán bátran azt feleltem: „Akarok biz’ én, ha a nagyságos úr ad!” „Hát akkor holnap délelőtt jőjjön föl hozzám a hivatalba”, mondta halkan a nagyságos úr. Másnap délben föl is mentem hozzá a Nádor-utcába, s nagyot néztem, amikor leültetett a bőrkarosszékébe, elém tett egy árkus finom papirost, s titkolózva ezt mondta: „Irja csak le szépen, amit diktálni fogok, aztán ne szóljon senkinek, hogy itt járt!” Erre aztán tollbamondott egy levelet, amiben az állt, hogy valami Riza, vagy Liza nagysága nem jöhet el a „légyutra”, mert az ura hirtelenében hazaérkezett. Mikor készen voltunk, egy ötforintos bankót nyomott a kezembe, megnézte, hogy nem hallgatózik-e valaki odakünn, aztán halkan így szólott: „Egy hét mulva jöjjön el ismét s akkor újra kap tőlem öt forintot.” Tegnap délben aztán megint ott voltam a Nádor-utcában, a nagyságos úr megint leültetett a karosszékbe, elém tett egy árkus finom papirost s egy másik levelet mondott a tollamba, amiben az állott, hogy Riza nagysága szerdán este a szokott helyen várja a nagyságos urat. Azután újra a kezembe adott egy ötforintost s azt mondta, hogy letöri a derekamat, ha vala­kinek a levélről említést teszek. Én el is vettem a nagyságos úrtól az öt forintot, de egész éjjel nem húnytam le a szememet, mert mindig az járt a fejemben, hogy az áldott szívü nagysága ellen vétkeztem. Most már aztán - mondok magamba - nem bánom, ha a nagyságos úr le is töri a derekamat, de én bizony nem titkolózom tovább, hátha valami nagy baj származnék belőle. A pénzt nem adhatom vissza, mert délelőtt egy ternóruhára valót vásároltam érte, de a dolgot elmondom, ahogy történt.

A vörös Julcsa e pontnál nagyot lélekzett s némi aggódással tekintett a kipirult arcu nagy­sá­gára, aki eddig tágranyilt szemmel hallgatta. A nagysága azonban nem alélt el, ahogy Julcsa a maga jámbor elméjében hitte, hanem jókedvüen, ragyogó arccal ugrott föl a divánról, s háladatos szívvel így szólott hozzá:

- Köszönöm, hogy eljött, s mindezt elmondta nekem. Holnap megkapja azt az eperszínü blúzt, amit reggelenkint viselni szoktam...

*

A vörös Julcsa boldogan távozott az ebédlőből, Mariska asszony pedig hangos kacagással kapta föl az asztalról a kacér Iza levelét. Ha a szép asszony valami vígjátéki alak lett volna, most bizonyára hosszabb monológba fog, így azonban, csöndesen hátradőlve, szűrte le magá­ban a következő igazságot:

- Óh, a szegény, jó, becsületes és furfangos Miska! Tehát odáig jutott, hogy ilyen ravasz eszközökkel kell fölkeltenie bennem a féltékenység ördögét! Bolond kis uram, hát csakugyan igazad van: én hideg, közömbös, rossz és botrányosan józan feleség vagyok. Hat év óta mindig csak az bántja, hogy nem vagyok féltékeny, s hogy többet törődöm a konyhával, mint ő vele. Már lánykoromban is a nagy okosságomat hibáztatta, a nászútunkon pedig mindegyre csak azokat a boldog férjeket emlegette, akik egy-egy háborgó vulkánt vezettek az anya­könyvvezető színe elé. Nekem bezzeg akkor is csak azon járt a fejem, hogy a pénzünket ne pazaroljuk el holmi silányságokra. Hóbortos Miskám, hát teljék be végre a kedved: mától kezdve a női Otellót fogom játszani, a ki féltékenységével megkeseríti az ura életét. Egy kicsikét nehéz lesz ugyan, de megpróbálom...

E pillanatban csöngettek az előszoba ajtaján: a hóbortos Miska hazaérkezett a hivatalból. Mariska asszony Niobeszerü állásba vágta magát, s mikor az ura belépett az ebédlőbe, fáj­dalmasan, vonagló ajkkal dőlt le a nagy trumeau márványlapjára. Miska ijedten állt meg az ajtóban, a felesége pedig búbánatos mosolylyal ingatta meg szőkefürtös fejét.

- Gonosz ember, - mondta szenvedő arccal, - már megint csak kettő után jut az eszedbe, hogy a szegény feleséged is a világon van... Az Isten tudja, hogy kinek udvaroltál eddig, kivel csaltál meg, kivel tettél boldogtalanná?...

Miska csodálkozva nézett az asszonyra, aztán egyszerre sugárzó pillantással közelített hozzá. És míg a felesége kezét hízelkedve a magáéba vette, kipirulva, szinte hálásan súgta a fülébe:

- Teringettét, csak nem vagy rám féltékeny?