Tavasz a Tüzoltóban

A jó Isten tudja, micsoda gyűlés után történt, hogy a Rigó-asztaltársaság tagjai - Rigó tudvalevőleg a budapesti nyelvtudósok doyenje - bevetődtek valami külvárosi kávéházba. A Rigóék társaságának egyik tagja, Lőcsey tanár úr, kissé idegenül nézett szét a züllött éjjeli helyiségben, amikor az egyik pincér, aki foltos frakkjában nagyon hasonlított valami meg­viselt zebrához, örvendve feléje sietett a kávéház sarkából.

- Jé, - mondta a pincér, a kezét összecsapva - jé, a Lőcsey tanár úr Sáros-Berényből. Vagy húsz éve, hogy nem láttam a tekintetes urat...

- Kicsoda maga? - kérdezte a tanár kissé húzódozva.

- Hát nem tetszik ismerni? Én a Muki pincér vagyok, aki a Tűzoltó-ban a tekintetes urat ki­szolgáltam...

- Maga Muki, a sárosberényi pincér? - kiáltotta Lőcsey hangosan.

- Persze, hogy én vagyok. Hja, akkor még a tekintetes úrnak is dúsabb fürtjei voltak valami­vel... Hát Burdáék, ha meg nem sértem, hova lettek?...

Lőcsey tanár, ahelyett, hogy egyenes választ adna a kérdésre, maga köré csoportosította az egész Rigó-asztaltársaságot, s miközben a professzorok kíváncsian nézték a piszkos pincért, izgatottan így szólott kollégáihoz.

- Nézzétek ezt a kopasz fickót, ez Muki, a sároshelyi Tüzoltó volt kiszolgáló pincére. Ez akkor volt, amikor a két Burda-kisasszonynak udvaroltam és az eszeveszettségig szerelmes voltam Burda Kláriba... Ő hozta akkor a friss vajat és a hónapos retket...

A tanárok néma kegyelettel szemlélték a hajlongó Mukit, Lőcsey pedig álmodozva folytatta:

- Mily boldog idők voltak, mennyi szerelem és ifjuság lakott akkor a húszesztendős szívem­ben... Mi érhetne most, ami oly boldoggá tehetne, mint azokban a napokban voltam... Muki a fiatalságot és poézist juttatja most kopasz fejével az eszembe...

A szerény Muki elhárító kézmozdulatot tett, a Rigó-asztaltársaság pedig tizennégy grogot rendelt. Míg a tanár urak a forró grogot megitták, én szívesen visszaidézem azt a kort, amely a Lőcsey életében - a saját vallomása szerint - a poézist és a boldogságot képviselte...

Lőcsey akkor nyomorgó tanárjelölt volt, akinek nem igen telt arra, hogy mindennap meg­ebédelhessen. Egy darabig mindenféle kalandos módokon tengődött az egyetem falai között, de egyszer csak vége szakadt a problematikus életnek: Lőcsey az utolsó forintot is elköltötte abból, amit kölcsönképp megszerezhetett. A kényszerüség vitte rá arra, hogy télikabátját zálogba tegye s hazautazzék Sáros-Berénybe, ahol legalább az éhenhalástól meg volt mentve ideig-óráig.

Sáros-Berény eleintén a földkerekség leghitványabb zugolyának tűnt föl előtte, amíg egy napon örvendetes tapasztalásra nem jutott: a szegény filozopter bolondul beleszeretett a szőke, tizenhétéves Burda Kláriba. Burda valami nyugalomba vonult káptalani gazdatiszt volt, aki évek óta a vagyona kamataiból élt; a két leánya mint általánosan elismert jó partie szerepelt a sárosberényi társadalomban. Az öreg Burda, aki valamikor maga is diákos ember volt, meg­szerette az esetlen tanárjelöltet, s Lőcsey ettől fogva, napos vendég volt a Burdáek piaci, emeletes házában. És amikor a gyöngyvirág, a május bűbájos, erdei csöngetyüje, hivatalosan is beharangozta az érkező tavaszt, a kisvárosiak naponkint gyönyörködhettek a fiatalember ébredő szerelmi boldogságában: a Tüzoltó-beli kirándulásokon állandóan a kipirult diák volt Burda Klári lovagja...

A Tüzoltó afféle szellős kerti kocsma volt a sárosberényi határban. Az öreg Burda, aki húsz év óta a környék legszívósabb sétálójának hírében állott, naponkint kigyalogolt a Tüzoltó-ba, hogy családját friss vajjal és hónapos retekkel traktálja... Mikor az előkelő familia láthatóvá lett a Tüzoltó lépcsőjén, a svábbanda ijedt dühvel kezdett bele a legzajosabb ländler-be...

Kétségtelenül nagyon boldog napok voltak ezek, mert Klárika teljes szívével osztotta az édes­apja szimpátiáját... Lőcsey már egy puha családi fészekről, egy szőke kis feleségről álmo­dozott (mindössze csak két szemeszter, három vizsga és egy tanári kinevezés kellett odáig), mikor a kegyetlen sors beleavatkozott az idillbe: Lőcsey megdöbbenve vette észre, hogy a leg­utolsó forintot is elköltötte abból az összegből, amit egy falusi nagybátyja ajándékozott neki...

Nyájas olvasó, kegyed bizonyára mosolyogva hall a prózai részlet felől, de Lőcsey, hitemre mondom, nem mosolygott. Mert bár a Tüzoltó árjegyzékét nem igen lehetett volna drágának mondani, hősünk tünődve hánykolódott ágyában arra a gondolatra, hogy hol veszi ezután a friss vajra a tizenkét krajcárt?... Önök, akikről nagyuri kollegáim írni szoktak, pokoli kaca­gás­sal olvassák ezt, mert ki az ördög látott már olyan hőst, akinek nem akad mindennap tizenkét krajcárja?... De a szegény Lőcsey, akárminek is mondják, ilyen hős volt; ő három napon át hasztalan kutatott a jótékony dzsin után, akinek kegyességéből a friss vajat meghozathassa...

És így történt, hogy egy nagyon szomoru juniusi délután...

De nem, haladjunk csak sorjában! Lőcsey egy napon halálos sápadtsággal sugta a szigoru Muki fülébe:

- A vajak iránt sziveskedjék nyugodtnak lenni, mert a jövő hétre tetemesebb összeget várok...

- Mit tetszik érteni a jövő hét alatt? - kérdezte a fizetőpincér gyanakodva.

- Mondjuk, hogy hétfőt, vagy legkésőbb keddet... E napon több követelésem esedékes...

- Hát nem bánom, maradjunk a hétfő mellett... De akkor, tanácslom, hogy rendezkedjék...

Klárika ez időben meleg barátsággal szorongatta a tanárjelölt kezeit, - és Lőcsey boldog nyu­galommal gondolt arra, hogy hétfőig még ötször nyugszik le a nap tűzkorongja a mérhetetlen óceán habjai mögött. Öt nap, - hiszen mi minden történhetik öt nap alatt! A föld elsülyedhet a semmiségbe, ismeretlen amerikai nagybácsik térhetnek korai sírjukba és akik ma egy kopott tízkrajcárost se mondhatnak a magukénak a világegyetem vagyonából, öt nap mulva, úgy lehet, büszke milliomosokkal parolázhatnak a vasutkirályok klubjában...

Hétfőn azonban kissé megtörve sugta Lőcsey a haragos Mukinak:

- Az adósok a világ kezdete óta könnyelmü és pontatlan egyének... Tőkéimből mi sem folyt be ez öt nap alatt... de ha elsejéig még kegyeskednék türelemmel lenni...

- És ha elsején se fizet? - dörögte Muki fölöttébb barátságtalanul.

- Gentlemani szavamat teszem zálogba, hogy rendezni fogom az ügyletet.

- Gondolja meg, hogy a tartozás már másfél forintra rug! - mondta Muki baljóslatu fenye­getés­sel, miközben eltünt a poharak és söröshordók között.

És ekkor történt egy nagyon szomoru juniusi délután...

Tartsunk sort, barátságos olvasó! Elsején volt, napnyugta felé: Lőcsey a Burda Klárika bal­oldalán ült. Burdáék már megrendelték az ozsonnát, a sváb banda valami vidám indulót játszott, a pöszmétebokrokon a hunyó nap utolsó sugarai játszottak és a tanárjelölt kissé bizonytalan hangon ezt mondta:

- Kérek én is egy adag friss vajat!

Muki ekkor megállt az asztal mellett, szalvétáját végiglegyintette az abroszon, majd egyszerre ijesztően fölegyenesedett. És hangosan, kegyetlenül süvítette:

- Nem én, addig, amíg a régi tartozást ki nem fizeti... Egy forint kilencvennel hat hét óta adósom... Én se lopom a pénzt, hogy még tovább hitelezzek...

Burda papa méltóságosan szögezte a szemét a halotthalvány diákra, Klári megdöbbenve meredt a tányérra, a mama az asztalon dobolt... A sváb banda tovább játszotta az indulót, a parasztleányok táncoltak és a világegyetem se fordult ki a sarkából... Csak a szerencsétlen Lőcsey rohant el magánkivül a Tüzoltó-ból, miközben hörögve, porig alázva susogta:

- Megölöm, szétzúzom a gazembert...

*

- Mily boldog idők voltak! - mondta Lőcsey a kávéházban a barátainak. - A szerelem és az ifjuság lakott akkor huszesztendős szívemben... Muki a fiatalságot, a poézist, az édes álmok korát juttatja kopasz fejével az eszembe...

És miközben a tanárok lelkesen koccintottak a foltos Muki egészségére, Lőcsey tanár úr egy ropogós ötöst nyomott a mosolygó pincér kezébe.

- Itt van, maga is igyék egy pohár jó bort... Megérdemli, hiszen magának is része volt az életem legboldogabb korszakában...