II.

Starheim-Gedőváry hercegné, aki egy kisebb európai uralkodó kastélyából ment férjhez a dunántúli hegyek közé, már félóra óta várakozott a pázmánvölgyi vicinális vasútra, amely pontosan kilenc és tizenkét óra között szokott befutni a futókás állomásra. Az állomásfőnök másfélórás késést jelzett, de akik a pázmánvölgyi vicinálist ismerik, jól tudják, hogy Pázmán­völgyön másfél óra fölér öt vagy hat polgári órával. A fiatal nő unatkozva lapozgatta egy darabig német regényét, majd kisétált a podgyászraktárak és a fűtőház felé. Körülbelül huszon­kétszer vagy huszonháromszor tette meg ugyanazt az utat, amikor észrevette, hogy a komornája elaludt. A hercegné irigykedve nézte a jóízüen pihenő leányt és kétségbeesve így sóhajtott föl:

- Neki könnyü, - de mit csinálok én, amíg ez az átkozott vasúti vonat ideér?...

Körülbelül tizenegy óra felé újabb kocsi kanyarodott a pázmánvölgyi vasúti állomás felé. Lakkos, nyitott cséza volt, amelyből egy feltünően öltözött, de igen csinos fiatal leány ugrott le a pályaépület lépcsőjére. Az új vendég kacér mosolylyal fogadta a távirótiszt köszöntését, s amikor azt hallotta, hogy a vonat még valahol a borosnyói hegyek közt poroszkál, maga is betért a távirótiszt hivatalába... A hercegné gépiesen olvasta el a névjegyet, amely az új utas bőröndjeihez volt erősítve s amikor közelebb hajolt, csodálkozva fölsikoltott... A csinos, rézveretes bőröndökön ugyanis ez az ismert név volt olvasható:

- Ladányi Paula.

- Egek, hisz ez a férjem barátnője! - kiáltott föl magában a hercegnő.

Ország-világ tudta - és a hercegné épp oly jól, mint más, - hogy Starheim-Gedőváry herceg már másfél év óta udvarol a piszeorru szinésznőnek... A herceg időközben megházasodott, de férji minősége abszolute nem akadályozta meg abban, hogy a rétháti színtársulatot továbbra is bőkezüen támogassa. A tisztikar mindennap ott ült a Korona színházzá alakított nagytermében és Lajos főherceg, aki maga is mulatni szerető fiatalember volt, tiszttársaival szintén gyakran végignézte a Goldstein Számi-t és a Kornevillei harangok-at. A primadonna azonban, Ladányi Paula kisasszony, kizárólag csak Starheim-Gedőváry hercegnek játszott, aki néha egy vaggon tearózsát hozatott le az Isten háta mögött fekvő mezővárosba...

A hercegné eleintén megdöbbenve nézte a primadonna bőröndjeit, aztán kiváncsian be­leskelődött a távíró-hivatalba... Gondosan vizsgálgatta a szép leányt, kutató pillantást vetett a szinésznő selyem utiruhájára, zöld utazókalapjára, kicsiny, barna cipőire és komolyan így szólott:

- Csinos és megnyerő kis perszóna...

És csillogó szemmel folytatta:

- Aj, aj, de jó lenne megismerkedni vele!

Mintha a sors meghallgatta volna a hercegné kérését, a primadonna kijött a perronra és ki­né­zett az összefutó sínpárok közé. Később mosolyogva nézett a hercegnére és bohémes fesz­te­lenséggel szólította meg az ismeretlen uriasszonyt:

- Ezt ugyan még jó kis darabig várhatjuk...

A hercegné barátságosan bólintott:

- Magam is azt hiszem... Még jó, ha ránk nem esteledik, amíg e sárfészekből kimozdulha­tunk...

Egymás mellé ültek a hajnalkás eresz alá és Ladányi kisasszony utóbb bizalmasan elmondta ittlétének történetét és rugóit.

- Négy hétig Brezslicán nyaraltam... egy ócska malomban, amelybe zivatar idején becsurog az esővíz... Két hétig nem láttam kabátos embert... és fűző nélkül, világos kretonpongyolában kószáltam egész nap az erdőben... De most vissza kell térnem Réthátra a vőlegényemhez és mivel Brezslicának Pázmánvölgy a vasúti állomása, hajnalban fájó szívvel búcsuztam el egy esztendőre a malomtól...

- Hát vőlegénye van? - kérdezte a hercegné csodálkozva.

- Persze. A vőlegényem kétórányira lakik Rétháttól, a falusi birtokán, ahol gyerekkora óta gaz­dál­kodik... A Boccaccio címszerepében bolondult belém, ahol tényleg mutatok valamicskét... Azóta majd mindennap bekocsizik Réthátra, s megigérte, hogy májusban feleségül vesz...

A hercegné gondolkodó arcot vágott.

- Megbocsásson, - szólott, - de úgy hallottam, hogy maga bizalmas barátságban áll Starheim-Gedőváry herceggel... Ha a vőlegényének csakugyan az a szándéka, hogy feleségül vegye...

- Ojjé, hát azt hiszi, hogy nem mondtam el neki mindent?... Az igaz szerelem nem sokat törődik a multakkal és Bandi, ha a jövő éven jó termésre lesz kilátás, az ismeretségem dacára szívesen feleségül vesz... De azt már szentül meg kellett fogadnom neki, hogy a herceggel egyszer s mindenkorra szakítok...

- És szakított vele?

- Azt hiszi, hogy ez olyan könnyü dolog?... A herceg másfél év óta szeret, s én most már szí­ve­sen lemondanék a barátságáról, ha könnyüszerrel szakíthatnék vele... De hogyan szakítsak, mikor szünetlenül a nyakamon van?... Bandi ma tizenkétoldalas levélben kér, hogy csütörtök este a lakásomon teázhassék, - de hogy fogadjam, mikor Miklós herceg mindennap nálam iszsza a teáját?...

A hercegnő tágranyílt szemmel hajolt előre, - azt a tónust, amelyben Ladányi kisasszony beszélt, világéletében még nem hallotta... De hogy a dolog véghetetlenül érdekli, az látnivaló volt izgatott hallgatásán... Egy kis ideig tünődve nézett maga elé, de egyszerre hangosan el­nevette magát... Valami pajkos, diákos ötlet lopódzhatott az agyába, mert egyszerre jókedvüen karolt a csöndesen üldögélő Ladányi kisasszonyba:

- Csakugyan szeretné, ha a Bandija ott teázna?

- Persze...

- Tudja mit?... Hivja hát meg bátran csütörtökre... Én jótállok arról, hogy a herceg ezen az estén nem látogatja meg...

- De kicsoda ön?...

- Azt ne kérdezze... Én az a jó tündér vagyok, aki a nélkülöző szerelmeseket támogatja... Higyjen a szavamnak... nem bánja meg... és csak fogadja el csütörtök este a Bandiját.

A szinésznő bámulva nézett az ismeretlen uriasszonyra, de egy váratlan csoda megakasztotta a további beszélgetést; a pázmánvölgyi vicinális egyszerre berobogott az állomásra. A fütyü­lésre a hercegné komornája is fölébredt s ijedten szedte össze a táskákat és bőröndöket, amelyek a perron aszfaltján hevertek...