Az impresszárió multjából

Valami híres művész hangversenyezett a Vigadó nagytermében, s amikor éjfél táján, hálás szavakkal, elbúcsuzott tőlünk, Dürer, az impresszárió, aki a világ legtöbb nagyságát elkisérte már Belgrádtól a Fokvárosig, egész sereg furcsa történetet mesélt nekünk kalandos pálya­futásából.

- Higyjék meg, uraim, - mondta mosolyogva, - hogy nem mindig az igaz talentum nyomán fakad az úgynevezett égbekiáltó siker. Gyakran jelentéktelen kis epizódok döntik el egy-egy művészi debut sorsát; bolondos külsőségek, melyekre senkise számít komolyan. Persze, az olyan vén róka, amilyen én vagyok, már jól ismeri azt a szeszélyesen megbízhatatlan ször­nyeteget, akit önök röviden közönségnek hívnak. Eszembe jut például egy kaliforniai téli este, amikor Tilda di Sicardit, a nagy olasz tragikát, bemutattuk annak a hitvány tolvajcsőcse­léknek, aki ott a szegény aranybányákat kiszipolyozza...

Úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna: a La moglie infidela címü drámát hirdettük. A szép, fekete asszony, aki művészi turnéján a félvilágot lázba hozta, félig üres házak előtt játszott: a kalandor népséget a komoly dráma hidegen hagyta. Mikor délfelé a színházhoz fölnéztem, a pénztáros csöndesen bóbiskolt a rácsos ablak mögött, a titkár pedig sötét ábrá­zattal kémlelődött a vigasztalan messzeség felé... A bevétel alig volt több kétszáz dollárnál, holott esténkint legalább kétezerre számítottunk...

Kedvetlenül mentem föl a színpadra, ahol a szinészek hitelbe kártyáztak, a kis Tina pedig, a művésznő szobalánya, kiváncsian várta az újabb híreket, hogy úrnőjének sietve referálhasson. Tilda ugyanis ideges volt, mint egy szanatórium, s az előtte való estén görcsök közt jelentette ki, hogy búcsu nélkül el fog utazni Friscóba (ahogy a benszülöttek San Franciscót nevezik). Mikor a kártyázó szinészek között végigmentem, Tersi, a pisze kómikus nevetve rám kiáltott:

- Ma megint ott kell majd lebzselnünk a páholyban?

Mert elfeledtem önöknek mondani, hogy a nagy tragikát örjöngővé tette az üres színház s az olyan estéken, amikor a nyomorult nép nem kapkodta el a jegyeinket, a dologtalan sziné­szeinknek szigoruan meghagytuk, hogy a földszintet és a páholyokat benépesítsék s igaz meg­győződéssel adják a mámoros habitüét. Szegények sokkal szívesebben kószáltak volna az orfeumokban és a kocsmákban, de mivel féltek tőlem, hát eljöttek a színházba. A legtöbb jóízüen aludt az előadás alatt, de gépiesen fölriadt, mikor tapsolni kellett. Oly búbánatosan tapsoltak, mintha az édesanyjukat temették volna. Persze, már százszor, százötvenszer bóbis­kolták végig ugyanazt a darabot...

Mikor a pisze kómikus most ilyen tréfás kétségbeeséssel rámkiáltott, egyszerre megálltam a kártyaasztal mellett. Sokszor tapasztalhatták, hogy a legjobb ötletek néha egész váratlanul bukkannak föl az ember agyvelejében, s én, aki hat nap óta tanácstalanul kutattam valami tisztességes idea után, most hirtelen a homlokomra csaptam. A szinészek bámulva néztek rám, én pedig így szóltam hozzájuk:

- Uraim, hagyják abba a kártyázást és fáradjanak föl azonnal a színházi irodába...

Giannini, a fiatal bonvivant, megütődve tette le a kártyáját.

- Most, Dürer úr, amikor százezer lira veszteségben vagyok?

Kivettem a zsebemből egy ötlirást.

- Itt van egy kis kárpótlás a veszteségeért...

- Ez már egészen más beszéd, - mondta megnyugtatva Giannini, és habozás nélkül fölkelt a kártyaasztal mellől.

Valamennyien követtek az irodába, ahol cigarettával meg cognaccal kináltam őket, aztán nemes egyszerüséggel intéztem hozzájuk a következő beszédet:

- Hölgyeim és uraim, ma ismét az a kellemes kötelesség vár önökre, hogy az isteni Tilda játékában gyönyörködjenek. Fáradságukat azonban nem kivánom ingyen; személyenkint husz lirát kapnak azért, hogy az előadást végignézzék. Ezzel cserében mindössze csak azt kötöm ki, hogy az utasításom szerint való maszkokban ülnek be a páholyokba és a földszintre...

- Kimaszkírozva menjünk a nézőtérre? - kérdezték össze-vissza a szinészek.

- Úgy van. És nemcsak hogy kimaszkirozzák magukat, hanem el is játszanak egy kis rögtön­zött tragédiát. Hogy mit, azt rögtön megmagyarázom önöknek. Még csupán azt jegyzem meg, hogy külön ötven lirát kap az a tisztelt művész, aki a szerepét legjobban eljátszsza...

Szavaimat általános lelkesedés fogadta: szinészeim ama lények közé tartoztak, akik a pénzt nem gyűlölték elvileg. Mielőtt a további részleteket megmagyaráztam volna, a következő utasításokat adtam nekik:

- Tersi úr laplatai tábornoknak öltözködik és a mellére tizenegy érdemrendet tűz. Giannini úr egy melbournei szenátort fog ábrázolni. Giojosa kisasszony egy spanyol grófnét ad, míg San Rosa úr egy balkáni erőművész kecskeszakállával fog beülni a földszinti páholyba. A többiek mint grófok, szakácsnék, tengeri kapitányok és hercegnők helyezkednek el a földszinten és az erkélyeken...

*

Mikor az előadás kezdete előtt a függöny hasadékán át a nézőtérre leselkedtem, jogos büszke­ség­gel láttam, hogy művészeim megfelelnek a beléjük helyezett bizalomnak. A laplatai tábornok kifeszített mellel ült a földszinti proszcénium-páholyban, s mord arccal fikszirozta az első sorok hölgyeit. Attiláján néhány gyanus rendjel, s egy kotillonból idecsempészett naptányér csillogott... A melbournei szenátor a színházi borbély kis leányával csevegett, aki beteg hercegkisasszonynak volt öltözködve... A spanyol grófné lorgnonján át a laplatai tábor­nokot nézte, aki később finom udvariassággal köszönt neki. A balkáni erőművész narancsot hámozott, s a kövér gyümölcshéjat kiszórta a parkettre. A grófnék, szakácsnék, tengeri kapitá­nyok és hercegnők bágyadtan legyezhették magukat és a színlapot olvasták...

A függönyt utóbb pontosan fölhuzták és a La moglie infidela első jelenetei minden zavar nélkül leperegtek. A sziciliai gróf hosszan tárgyalt az intrikussal, aki nejét pokoli mosolylyal berágalmazta előtte. Később a harisnyás szolga, aki gránátszín nadrágot hordott, bejelentette a vendégeket, s a kormányzó, a kiskoru principe, a kövér, szőke postafőnök, az estélyruhába öltözött asszonyok sorra bevonultak a gróf szalonjába, amelynek hátterében viruló narancsfák látszottak be az üveges falon át. Élénken és sok maliciával csevegtek, amikor a harisnyás lakáj egyszerre csak ezt jelentette:

- La contessa!

A grófné - a fenséges termetü Tilda di Sicardi - bágyadt mosolylyal közelített az oldalajtón át, a vendégek fölálltak a helyükből, amikor egyszerre rekedt ordítás hallatszott: a laplatai tábornok, aki mindeddig nyugodtan ült a földszinti proszcénium-páholyban, tigris módjára fel­ugrott a helyéből és idegenszerü angolsággal üvöltötte:

- A feleségem!

Általános zűrzavar támadt, a fizető közönség rémülten fölriadt, a rendőrtisztek vésztjósló arccal közeledtek, a melbournei szenátor pedig - halványan, de az előkelőség nyugalmával - hajolt ki a páholya bársonykönyöklőjén.

- Uram, - kiáltotta át nemes grandezzával a fiatal laplatai tábornoknak, - az a nő, aki ott fenn a szín­padon játszik, a testvérhugom, született Tamar Indien-leány... Édesapánk a közép-ausztráliai szövetségtanács elnöke volt, s hugom csak a keblében lobogó isteni szikrának engedett, amikor a művészet göröngyös ösvényére lépett. Megtiltom hát önnek, hogy ama nőt sértegesse! Ha a szép szó nem elég önnek, akkor lövöldözünk egymásra zsebkendővégről, ha úgy tetszik...

A spanyol grófné e szavakra elájult, de előbb ideges kacagógörcsök közt sikoltotta:

- Szegény hugom!

A balkáni erőművész egy narancsot dobott föl a színpadra, a grófnők, szakácsnék, tengeri kapitányok és hercegnők pedig kipirulva, a helyükről felugrálva rikoltották:

- Botrány! Gazság! Gyalázat! A családi jelenetet idehozni a színpadra! Le a zsarnok férjjel! Le a hűtelen asszonynyal!

Általános riadalom támadt, a nagy tragika ijedten menekült az öltözőjébe, mire a laplatai tábornok kilépett a páholy előrészén át, méltóságos léptekkel végigment a támlásszékeken, s teljes nagyságában kiegyenesedve állt meg az orkesztrum egy karosszékén.

- Hölgyeim és uraim, - kiáltotta a tábornok, - az a nő nemcsak engem hagyott el, hanem nyolc kiskoru gyermekét is. Én csak a hitvesem után kiáltok, de neveletlen porontyaim az önmagáról megfeledkezett édesanyát siratják. Megszökött egy gaz csábítóval, azzal a kopasz, vörös bri­gan­tival, aki az előbb testvér bátyjának hazudta magát... Hölgyeim és uraim, egy vén katona esdekel önökhöz: szolgáltassanak igazságot a vérigsértett férjnek és adják vissza gyerekeinek a gonosz anyát...

A közönség - a fizetők csekély csapata - tényleg kisérletet tett arra, hogy az anyát visszaadja gyermekeinek, de a rendőrség, szerencsére, közbelépett: a színházat karhatalommal ki­ürí­tették. Mondanom se kell, hogy a lapok másnap rémes cikkeket közöltek a botrányról, s szívre­ható színekben festették le az ősz katonát, aki a csaták viharából visszatérve, családi fészkét üresen találta... A város egyébről se beszélt, mint a megszökött asszonyról, s a pénztár előtt másnap lovas katonaság tartotta fenn nagy fáradsággal a rendet. Hat hétig zsúfolt házak előtt játszották napról-napra a La meglio infidela-t; a kis truc kerek százezer dollárt jövedel­mezett az önök alázatos szolgájának...

Az impresszárió mosolyogva szivarra gyujtott, aztán szerényen így fejezte be előadását:

- Egyébként kötelességem megjegyezni önöknek, hogy a következő évben megint csak kol­dus­botra jutottam. Életemben ugyanis már tizennégyszer volt egy kerek millióm, de legalább ugyanannyiszor jutottam abba a helyzetbe, hogy kenyeret és száraz sajtot kellett vacsoráznom. E pillanatban például nyílt számlám van az angol bankban, de biztosra vehetik, hogy a halá­lom után nem marad annyim, amennyiből a szálláspénzem kikerül...