A jutalomjáték

Polgári fényűzéssel berendezett szoba az udvar hátulsó részében. Az asztalon kopott album, megfakult családi képekkel. Pamutból készült ó-divatu csecsebecsék. Nagy álló-tükör. A kanapén, melyből itt-ott kiváncsian kandikál ki a tengeri fű, Daruvölgyi Irma, a vidéki szín­társulat primadonnája fekszik. Igen rosszkedvü és ideges.

(Kopogtatás.)

A primadonna (bosszankodva): Valószinüleg megint az a majom Baranyay akarja kínpadra vonni az idegeimet. Nekem ugyan akár az egész színtársulatot a nyakamra hozhatja. Bánom is én, hogy családapa, s hogy öt serdületlen porontya van. Nem lépek föl, ha bár az egész világ összedül. Játszsza el a felesége a Nebántsvirág-ot! Másfélmázsás Deniset még úgyse látott a tamásvári értelmiség...

(A kopogtatás szerényen ismétlődik.

A primadonna (a helyéből fölemelkedik. Harcra készen): Szabad!

Az ajtó lassan fölnyilik s egy negyvenévesnek látszó, alázatos úr aki folyton lekötelezőleg mosolyog, hajlongva a szobába lép. A mellényén háromszoros aranyláncot visel. A prima­donna megdöbbenve nézi, mert a látogató teljesen ismeretlen előtte.

Az idegen úr: Bocsánat, hogy bátor voltam alkalmatlankodni. De oly ügyben jövök, amely némileg a hazai művészet közös ügye. Előbb azonban engedje, hogy bemutatkozzam. Nevem Goldschmied...

A primadonna (kedvetlenül): Foglaljon helyet. És mondja el gyorsan, hogy mit kiván tőlem. Nem vagyok abban a hangulatban, hogy hosszabb beszélgetésre képes lennék...

Az idegen úr: Óh kérem, kérem. Igyekezni fogok, hogy tömör és lakonikus legyek.

A primadonna: Tehát miről van szó?

Az idegen úr: A városban ma futótűzként terjedt el az a hír, hogy Nagysád holnap nem lép föl a Nebántsvirág-ban.

A primadonna: Úgy van!

Az idegen úr: A direktor haját tépve deklamál reggel óta a kávéházban, a rendező úgy lovagol föl s alá, mint a bolond, a színtársulat tagjai pedig, akik két hét óta nem igen ettek mást kis­gulyásnál, zokogva várják, hogy a Nagysád szíve meglágyul...

A primadonna: Azt ugyan várhatják!

Az idegen úr: Engem, mint az imént szerencsém volt mondani, egyszerüen csak Goldschmied­nak hívnak. Nem vagyok se művész, se költő, se valami mecénást játszó mágnás, de azért teljesen méltányolni tudom azt a csapást, amely a Nagysád elhatározásával a művészetre háramlik.

A primadonna: Bánom is én!

Az idegen úr: És megbocsát, ha arra is kitérek, ami a Nagysád elhatározását befolyásolta. Talán indiszkrétnek és tolakodónak fog tartani, de kötelességem, hogy ezt a kényes pontot is érintsem. Azt hiszem, nem járok messze a valóságtól, amikor a költő ismert mondását idézem: Cherchez la femme!

A primadonna: Mit ért ez alatt?

Az idegen úr: Azt, hogy: minden bajt a férfiak okoznak.

A primadonna: Mondhatom, hogy kissé furcsán kezeli a francia nyelvet.

Az idegen úr: Az mindegy. A lényegben azonban, úgy gondolom, nem tévedek: Nagysád bizo­nyára szerelmes.

A primadonna: Mi köze hozzá?

Az idegen úr: Mi közöm? Talán azt akarja mondani, hogy a művészet magánügy? Hogy a művész cselekedetei nem tartoznak a nyilvánosság bírálata alá? Ez esetben tudja meg, hogy minden tisztességes hazafi köteles érdeklődni az igazi művészek élete iránt. Mert az Isten kegyelméből való művész nem magának él, hanem nekünk, akik pályafutását figyelemmel kísérjük.

A primadonna: Él ám maguknak a kis cica!

Az idegen úr: De hagyjuk a cél nélkül való vitatkozást. Tamásvárott még a serdületlen gyer­mekek is tudják, hogy Nagysád azért nem játszsza el a Nebántsvirág-ot, mert Csiszár úrral, a természetfiuval összeveszett.

A primadonna: Ha nem akarja, hogy a szakácsnét becsöngessem, nagyon kérem, hogy ne említse azt a nyomorultat...

Az idegen úr: A csöngetyü annál kevésbbé riaszt vissza, mert úgy látom, hogy nincs is csöngetyü a szobában. De ha volna is, habozás nélkül kimondanám, hogy az ily jelentéktelen magánügy nem jogosítja föl Nagysádat arra, hogy bennünket művészetétől megfoszszon...

A primadonna: Nem jogosít föl?

Az idegen úr: Nem, nem és százszor is nem. A művész nem a magáé, hanem a miénk. A művész éppen úgy közbirtok, mint a városháza vagy az országút.

A primadonna: Ne mondja!

Az idegen úr (hévvel): De mondom. És akkor is mondanám, ha nagysád a szakácsnét becsön­getné. Szerelem? Féltékenység? Szakítás? Engedje meg, hogy keserü kacagással kiáltsam: Hahahahaha!

A primadonna: Csak kiáltsa!

Az idegen úr: Mi közünk nekünk ahhoz, hogy a bájos Denise de Flavigny a polgári életben is szerelmes és féltékeny? Mi csak az ő színpadi szerelmét és színpadi féltékenységét respek­táljuk; a többi, mint a költő oly szépen dalolja, sifli. A művész minden szubjektiv érzését köteles alárendelni a hivatásnak s a dicsőségnek; ám jó, törjön meg a szíve, de azért játszszék, mert a hivatása úgy rendeli...

A primadonna: Törjön meg a maga szíve, ne az enyém!

Az idegen úr: Sírjon, átkozódjék és tépje akár körmével a párna csipkéjét; de a színpadhoz, az ő esküdött bálványához, még boldogtalanságában se legyen hűtelenné. A szoba csöndjében tetszése szerint fetrenghet, de amint az utcára lép, felejtse el mindazt, ami szívét odahaza elfacsarta. És kövesse emelt fővel a csillagot, amely utján fényesen világit előtte...

A primadonna (felül a kanapén): Kedves Goldschmied úr, engedjen meg egy alázatos kérést...

Az idegen úr: Parancsoljon:

A primadonna: Legyen szives sürgősen búcsút venni tőlem. Mert ha szép szerével nem megy, behivom a szakácsnét....

Az idegen úr: Hát ez a válasza mindarra, amit elmondtam?

A primadonna: Ez.

Az idegen úr: És elhatározott szándéka, hogy nem lép föl a Nebántsvirág-ban?

A primadonna: Úgy van.

Az idegen úr (föláll a helyéből. Zsebkendőjét a szeméhez emeli. Nagyon meghatott hangon): Jó, kisasszony! Meg kell nyugodnom a tudatban, hogy ön rideg, szívtelen és önző. A saját bánatáért egy egész város nyugalmát föláldozza s gúnyosan elfordul azoktól az idealista lelkektől, akik művészetének tiszta lángját szomjuhozzák. (Könybefuló hangon): Áldja meg az Isten, kisasszony!

A primadonna (kissé megindulva): Isten vele, Goldschmied!

Az idegen úr (az ajtóból): És ne feledje el, hogy egy derék embernek, mi több: egy becsületes családapának bánatot és keserűséget okozott.

A primadonna: Még egy percre, Goldschmied! Az elhatározásomat nem fogom ugyan meg­változtatni, de megvallom, jól esik az a tudat, hogy egy derék ember így rajong értem, mint ön... És pályafutásom bárhogy is alakuljon, magára, Goldschmied, mindig úgy fogok vissza­gondolni, mint a művészet tisztalelkü barátjára...

Az idegen úr (félre): Szép vigasztalás!

A primadonna: Még egyet, Goldschmied! A nevét már tudom, de higyje meg, jól esnék azt is tudnom, hogy kicsoda tulajdonképp az a férfiu, akit tehetségemmel ennyire meghódítottam?

Az idegen úr: Azt akarja tudni, hogy ki vagyok?

A primadonna: Azt, Goldschmied!

Az idegen úr: Jó, kisasszony. (Nemes egyszerüséggel): Sem gróf, sem báró nem vagyok, pálya­díjat sem tűztem ki középfaju drámára, sőt még csak szende karhölgyeknek se udva­rol­tam. Ellenben zálogházam van a tamásvári főtéren...

A primadonna: Zálogháza?

Az idegen úr: Úgy van. De a zálogház irgalmatlanul rosszul jövedelmez. Az emberek itt egytől-egyig nyárspolgárok; és a kis jövedelmecskéjüket pedánsul beosztják. Ha valamely különös esemény nincs, annyit se keresek, amennyiből a boltom árendája kifutja...

A primadonna: Nem értem.

Az idegen úr: De én, fájdalom, jól értem, kisasszony. Az ön jutalomjátéka kirántott volna a csávából; mert önbe a fél város szerelmes. De így, hogy azt a számárságot úgy a szívére vette...

A primadonna: Hát mi összefüggésben van az én jutalomjátékom az ön zálogházával?

Az idegen úr: Mi összefüggésben? Haha! Az ifjuság, amelynek kivétel nélkül maga az ideálja, virággal és koszorukkal halmozta volna el dédelgetett kedvencét. És mivel az ifjuságnak nem igen van fölösleges pénze...

A primadonna: Tehát?

Az idegen úr: Tehát holnap délelőtt minden gyűrű és óra odavándorolt volna a szegény Goldschmied boltjába...

A primadonna (megtörve): És én azt hittem, hogy a művészetembe szerelmes! (Haragosan:) Goldschmied, most már csakugyan azt mondom, kotródjék...