Novotny, mint hős

Vízkereszt után volt, január vége felé, kétlábnyi csillogó hó borította a vázsonyi meg a vilonyai utat, a falusiak alig jöttek be a hetivásárra, a tél úgyszólván eltorlaszolta a várost a körülfekvő falvaktól. Nem jó lett volna most gyalogszerrel vándorolgatni az országúton, az idegenek megrekedtek a város falai között, a vonat csak két-három napban egyszer pöfögött be a bakonyi hegyek közül. Úgy látszott, hogy az élelmiszerek is elfogynak (ostrom alá kerülünk, polgártársak, mondotta a helybeli zászlóalj parancsnoka, a kövér, jókedélyü Juhász kapitány) és az igazgatónk, Pallay főtisztelendő úr, óra után nevetve így szólott hozzánk:

- Ha így tart, abba marad a mulatság! Nem marad egy szakajtóra való liszt, amiből a Schafarik a farsangi fánkot megsütheti...

Schafarik volt az Arany Oroszlán kocsmárosa, akinek két diák-fia együtt járt velünk a gim­ná­ziumba, s ennek fejében a vendéglő száláját minden évben ingyen kaptuk meg huszonnégy órára. Régi, talán századokra visszamenő hagyomány volt a januárvégi matiné, amelyen a kis város minden szép asszonya, siheder leánya megjelent; a piaristák ilyenkor rövid kabátban táncoltak, mi meg két hétig majdnem kivétel nélkül szekundára feleltünk a matézisből és a természettanból. De ki törődött ilyenkor a szekundával és a jövendővel? Csitri, félénk, pihegő kis leányokkal táncoltuk a négyest és a keringőt, miután a főtisztelendő urak értekezéseit és a diákok szavalatát végighallgattuk. A matiné átolvadt az éjszakába; és nem egyszer történt, hogy Weber főtisztelendő úr, akit az egymásra következő generációk sohasem láttak mosoly­gónak és jókedvünek, szilaj lelkesedéssel hajrázott szűnóra után a párok között.

Süppedő, fehér hószőnyegben baktattunk esténkint hazafelé a tánciskolából (már csak öt-hat nap választott el bennünket a mulatságtól) és egy fitosorru kisleány (Zarjeczky Katuska), aki az egész úton nem igen beszélt tizenöt szót, búcsúzáskor bizalmasan a fülembe súgta:

- Lauschik azt akarja, hogy vele táncoljam a második négyest. De én nem akarom vele táncolni, nem akarom...

- Hát kivel akarja?

- Nem sejti? - kérdezte lágyan, szemérmesen, miközben a homlokáig elpirult.

Megszorítottam a kezét, mire ő egy pillanatig álmodozva a vállamra hajolt.

- Magával fogom táncolni, - susogta, - azt akarom, hogy maga legyen a táncosom...

Nem igen aludtam a következő éjjeleken, és itt olvasóim engedelmével egy őszinte vallomást teszek: izgatottságomat nem annyira az estéli beszélgetés okozta, mint inkább egy prózai körülmény, amelyet a novellaírók, sajnos, mellőzni szoktak: a ruhakérdés. Te, nyájas olvasóm, aki régi idők óta megszoktad, hogy a hős ilyenkor előkelő nonchalence-szal ölti magára frakk­ját vagy smokingját, bizonyára nem igen tudsz azokról a szerelmesekről, akik egy nyomorult új ruha hiánya miatt vonulnak el a vigasztalan magányba. Ismered-e a szegény fickókat, akik a mulatság előtt szorongó szívvel nézegetik megkopott frakkjukat s remegve vizsgálják a tükröt, amely redingotjuk könyökén csillog? Ők a szerelem igazi mártirjai; mert a Babochay vagy a Novotny kegyetlensége miatt mondanak le egy éjszakai boldogságról...

Babochay aféle előkelő uri szabó volt, aki a cégtáblájára ezt a misztikus fölírást festette: Taylor for gentleman. Ő ezt épp oly kevéssé értette, mint a kisváros fiatal gavallérjai; de mert Bécsben és Budapesten a legtöbb comme il faut helyen hasonló fölírásokat látott, bírálat nélkül átvette az idegen szavakat. Novotny ellenben távolról se volt ilyen előkelő; ő egy szegény, öreg, lengyel származásu szabó volt, aki negyvennyolcban végigküzdötte a szabad­ság­harcot, s valahogy - Isten tudja micsoda viszontagságok után - idekerült a Kőkép-utca végébe. Hosszu szakálla citromsárga volt a burnótozástól, feltünő rokonszenvet táplált a bala­tonvidéki borok iránt és az ismerős gyerekeknek az utcán barackot nyomott a fejük búbjára. Bolondos öreg ember volt, tréfáskedvü, vidám, mókás, aki csak akkor vett tűt a kezébe, amikor a Tizenhét császárhoz cimzett kávéházban már végképp beszüntették a groghitelt. Így esett, hogy a karácsonyra rendelt ruha némelykor csak husvétra vagy pünkösdre készült el; s a vasaló olykor hosszu heteken át kihülve pihent a konyhában vagy az ágy alatt. A vén Novotny, mikor az utcán türelmetlenül meginterpelláltuk, derülten nyomta a hüvelykujját a koponyánk­hoz:

- Ej ty huncwucie! Ne félj, megkapod a krispint, amire a menyasszonyodat hazaviszed.

Éjjeli töprenkedéseimben tehát (ne kacagj szíves olvasó!) nem a Zarjeczky Katuska fitos orrocskája jelent meg, hanem a vén Novotny sárgafoltos szakálla. Mi lesz, ha az öreg szabó az új ruhát idejében el nem készíti? Borzasztónak tünt föl az a gondolat, hogy a második négyest a csontos Lauschiknak kell átengednem; s amikor Novotny, régi módi szerint a mértékvételnél bele-beleszakított az ujságpapirba, félénken sugtam az édesapám fülébe:

- Nem jobb lenne, ha Babochayhoz mennénk?

- Babochayhoz? Miért nem mindjárt Párisba vagy Londonba? A Novotny szabását se érdemled meg, engedetlen fickója!

Így közeledett lassankint a matiné napja, miközben Katuska ábrándosan nézett a szemembe esténkint, s titokban megsugta, hogy új, csipkés ruhát kap (Mihalikné csinálja, aki pontos, mint a halál), csillogó fehér ruhát, amilyet a májusi tündérek viselnek. Boldog Katuska, őt nem csalja meg egy iszákos lengyel szabó! De én! Iskola után lihegve szaladtam el a Kőkép-utca végébe, ahol Novotny jókedvüen üldögélt egy csomó rejtélyes ruhakészlet között, a tűt a vastag ajkai közt tartva, vagy lehelletével élesztve a vasaló tüzet. Izgatottan nézelődtem a magam készülő ruhája után, mire az öreg szabó jóindulattal megcsiklandozott:

- Hehe, félsz, ugy-e, hogy felültetlek? Ne félj, kis polgártárs, ne félj! Még csak a Husvét tanácsos attiláját vasalom ki és Kuich kanonok urnak csinálok egy fekete nadrágot. Aztán te jössz polgártárs az ünnepi krispinnel... Olyan krispin lesz, hogy a fél lányiskola belédszeret...

Már csak két nap volt hátra, már csak egyetlen egy, sőt - Uram bocsáss - a matiné előtt való este is szerencsésen elérkezett. Öt óra óta néztem halálos izgalommal a Novotny szorgos munkáját, s miközben a vén lengyel nyugodtan burnótozott, megfoghatatlannak tünt föl előttem az a gondolat, hogy e ruhadarabokból, vásznakból és sirtingekből reggelre kész ruha formálódjék. Mint lehetséges ez, mint lehetséges, jó Isten! Kissé halványon néztem a Novotny pepecselését (még pipára is gyujtott a szörnyeteg!) és utóbb reszketve megszólaltam:

- Novotny bácsi, én azt hiszem...

- Hogy nem lesz meg az új ruhád, hehehe... Ne félj cimbora, ne félj, akár mérget is vehetsz rá!... Reggelre ott lesz a szép krispin az ágyad előtt... Már csak a gomb kell, meg a vasalás és - készen vagyunk...

Földult lélekkel mentem haza, a vacsora nem izlett, az álom elkerült, türelmetlenül, szinte lázasan hánykolódtam reggelig a párnáim között. Rémületes hallucinációk gyötörtek: az ujjatlan kabát, a vattirozott mellény szilaj kalamajkát jártak körülöttem, a vasaló feketén ásított, s a vén Novotny gunyosan szamárfüleket mutatott. Ezt mondta:

- Katuska Lauschikkal fogja táncolni a második négyest, Lauschikkal, a csontos Lauschikkal... És te, cimbora, itthon maradsz a matinéról...

Hajnalban fölébredtem és az órára néztem: pont öt óra volt. A türelmem most már végképpen elhagyott, nesztelenül fölkeltem az ágyból, a ruhámat dideregve magamra vettem, s nehogy a szüleim valamit észrevegyenek, a konyha felé távoztam. A szakácsnő már javában pörkölte odakünn a reggeli kávét, s mikor meglátott, csodálkozva megszólított:

- Hová megy az ifj’úr?

- Pszt, ne beszéljen olyan hangosan! Félóra mulva, mire fölébrednek, itthon leszek...

Kisurrantam a kapun: odakünn térdigérő hó volt és a pelyhek még sűrűen hullottak. Az utcán égett néhány petroleumlámpa, de egyébként holt némaság lebegett még a szunnyadó város fölött. Csak itt-ott, a külső részeken nyitott egy szorgalmasabb füszeres s a vásártéri kávé­házból hallatszott ki cincogó hegedüszó. Így értem el a Kőkép-utcába a Novotny lakásához, amelynek ablaka részvétlen hidegséggel meredt ki a hófehér utcára. Egy percig tanácstalanul álltam meg, azután halkan megzörgettem az üvegablakot:

- Hé, Novotny bácsi!...

Semmi válasz. Újra beszóltam, lassan, majdnem könyörögve:

- Novotny bácsi, szépen kérem, ébredjen föl...

Csönd volt. Távol a Cserháton haragos kutyák ugattak, a kerekes kutnál valami szorgalmas cselédleány huzta föl a csikorgó vasláncot.

- Hé, Novotnyi bácsi, Novotny bácsi...

Jó negyedóra mulva nesz hallatszott a vén szabó ablaka mögül. Szívdobogva huzódtam közelébb, de nem a Novotny hosszu szakálla bukkant ki, hanem egy álmos, öreg asszony feje.

- Ki van itt? - kérdezte a borzas néni boszankodva.

- Én, - rebegtem, - én, Czeglédy Gyurka...

- És kit keres?

- Novotny urat... A ruhám miatt jöttem... a ma reggeli ünnepi ruhám miatt...

Az öreg asszony mérgesen felkacagott.

- A ruhája miatt? Haha, Novotny úr tegnap este óta iszik a Tizenhét császár-ban. Eddig már bizonyosan Világosnál tart... (Az öreg szabó ivás közben a szabadságharcot mesélte.)

- És a ruhámmal mi lesz?

- A ruhájával? Hát majd fölveszi husvétkor vagy pünkösdkor...

Dühösen rámcsapta az ablakot, én meg úgy éreztem, hogy belesüppedek a hószőnyegbe. Egyszerre elvonult a szemem előtt az Arany Oroszlán díszterme, Pallay főtisztelendő úr, újdonatúj reverendájában, az ájtatosan figyelő asszonyok és mindenekfölött a fitos Zarjeczky Katuska, hófehér, csillogó ruhájában. És úgy képzeltem, hogy a vén Novotny így szól hozzám a levegőből:

- Otthon fogsz maradni, cimbora, míg a többiek mulatnak.

Megsemmisülve indultam visszafelé, a sírás a torkomat fojtogatta, úgy éreztem, hogy talán legjobb lenne meghalni... Egy percig kísértés fogott el: ne vágjak-e neki a havas országútnak, hogy mindennek örök búcsút mondjak? De utóbb elszántan fordultam vissza s támolygó léptekkel mentem a kopár vásártér felé, amelynek egy emeletes házából még mindig sunyi jókedvvel hallatszott ki a cincogó hegedüszó. Gépiesen tántorogtam föl a lépcsőkön s az üveg­ajtón át csakhamar megláttam, akit kerestem: Novotnyt, a vén csalót, aki grog mellett, rózsás arccal mesélgetett néhány korhely formáju iparosnak...

Jó darabig álltam a hideg folyosón, gyáván, tanács nélkül, megdöbbenve, míg végre a tűz­legény kivetődött. (Mazsolát hozott a spájzból a krampampulihoz.)

- Psetnik úr, - mondtam neki (kisvárosban a tűzlegényt is mindenki ismeri), ha Istent ismer, kiküldi Novotny urat...

- Mit akar vele? - kérdezte csodálkozva.

- Ne kérdezze, semmit se kérdezzen, csak küldje ki...

A tűzlegény eltünt az üvegajtó mögött, s pár perc mulva a vén Novotny lépett ki helyette a folyosóra. A szájában hosszu szivart tartott, előtte pedig Szigeti asztalos jött minisztránsképp, égő gyertyával.

- Ki van itt? - kérdezte a sárgaszakállu szabó.

Az asztalos elém tartotta az égő gyertyát, Novotny pedig örvendve fölkiáltott:

- Nini, te vagy az, kis polgártárs? Jőjj be, hozatok neked egy forró grogot...

A szememet elfutották a könyek, térdem megcsuklott és félig sírva, félig könyörögve susog­tam:

- Mi van a ruhámmal... az új ruhámmal?...

Novotny méltatlankodó arcot vágott:

- Ki beszél itt nyomorult ruháról?... Jegyezd meg kölyök, hogy most nem a vén kecske áll előtted, hanem Novotny, a negyvennyolcas katona...

- Novotny bácsi, - rebegtem, - édes, jó Novotny bácsi, hallgasson rám... Ha a matinéra el nem mehetek, meghalok... Mindenáron ott kell lennem, mindenáron... mert Zarjeczky Katuska másképp Lauschikkal táncolja a második négyest...

A részeg ember megdöbbenve nézett végig rajtam, aztán egyszerre megbubozta a koponyá­mat.

- Psia krew, vele kell táncolnod a második négyest! Kutyavér, ez már változtat valamit a dolgokon. Ha kell, hát kell, teringette! És miért akarsz mindenáron vele táncolni?

Az asztalos szemembe világított a gyertyával, de én most már elszántan válaszoltam:

- Mert szerelmes vagyok bele!

- Co ti muwisz! Mit nem mondasz! Szerelmes vagy! Gyere cimbora, fölvarrom a gombokat!... Hát szerelmes vagy? Ez már aztán más beszéd, egészen más beszéd! Ha szerelmes vagy, az egészen más dolog. Hé Vilmoska, fizetek!

Kotorászni kezdett zsebében az aprópénz után, közben komolyan dörmögve:

- Negyvennyolcban le tudtam mondani az édes apámról, most pedig le fogok mondani a forró grogról... Do diabla, az ördögbe, ha egyszer szerelmes vagy! Azt hittem, hogy csak az árpa­cukorba vagy szerelmes...

Az asztalos megindult az égő gyertyával, a szabó pedig, belém karolva, követte. És negyedóra mulva, lengyel nótákat dudolva, a vén Novotny szorgalmasan öltögetett a szegényes faggyu-gyertya világosságánál...