Az apa

Az Illésházy-emlékverseny véget ért, Sárrét-et, a győztes paripát, diadalmas arcu lovászfiúk vezették a tömegen át a mázsáló felé. A nyerő közönség boldogan éljenezte a kis Holl-t, aki szemtelen közönynyel ült verejtékező paripáján, a vésztők pedig mogorván emlegették azt az ötvenméteres térelőnyt, amit Sárrét állítólag a starter hibájából veszített. Mindenki lármázott, futkosott, gesztikulált, míg Pogány, a győztes Sárrét gazdája, elégedetten simogatta a pej csillogó, sárga szőrét. Pogányt nem igen hozta ki sodrából a negyedmilliót jövedelmező diadal, de Pogányné, akinek angolos ruháját a legutolsó gimnazista is ismerte, kipirult arccal, a boldogságtól szinte lihegve követte az ünnepelt állatot. Bár annyi pénzük volt, hogy jó­formán maguk se ismerték az egész vagyonukat, az asszony egy fukar játékos fanatizmu­sával nézte végig a tavaszi versenyek minden számát: a legrosszabb gebéjük kudarca is boldog­talanná tette huszonnégy órára. Ismerősei bájos és pikáns arcu asszonynak tartották, de ő már jó idő óta nem bírt szépségének tudatával; egy férfi szenvedélyével és szívósságával szentelte magát a lovainak és a fogadásainak.

Mikor Sárrét-et a mázsálóból kivezették, s Pogányné, az ura karján, ismét fölsietett a lovar­egyleti tagok tribünjére, a bookmakerek rácsánál egy különös öreg embert pillantott meg, aki merőn rászögezte a szemeit. A vén bácsi - bár meglehetősen meleg májusi délután volt - kopott duplagalléros köpenyeget viselt, melynek egyik gombjáról rikitó elegánciával fittyegett le az ötforintos belépőjegy. A borotvált képü, szinte kékarcu aggastyán kómikus pózzal támasz­kodott a fogadóhely vasrácsának, olyanféle állásban, mintha valami hazafias vers elsza­valására készülne. Mikor Pogányék forgószél módjára elhaladtak mellette, az öreg megemelte a cilinderét.

- Alázatos szolgája a méltóságos úrnak! - mondta mélyen meghajolva a házaspár előtt.

Pogány nem hallotta az üdvözlést, de a felesége halkan a fülébe súgta:

- Látta?

- Kit?

- A papát... Ott áll a vasrács mellett, Széplakyval, a népszínműénekessel együtt...

Pogány haragosan a bookmakerek felé tekintett.

- Persze, feljött, hogy magát megint megpumpolja néhány százas erejéig... Szeretném tudni, miért nem világosítja föl egyszer, hogy tőlünk abszolute nincs várnivalója...

Az asszony kedvetlenül vállat vont.

- Talán azt hiszi, hogy én csalogattam Budapestre? Minden levelemben megtiltom neki, hogy utánunk jőjjön. De azt írja, hogy az egész színtársulat éhezik...

A férj szótlanul tovább akart sietni, de az asszony tétovázva megállt.

- Azt hiszem, mégis csak illik, hogy megszólítsam... Utóvégre az édesapám, aki a kedvemért utazott vagy ötödfélszáz kilométert...

Pogány rágyujtott egy szivarra.

- Ha meg akarja szólítani, hát hivja le az istállók felé... A bookmaker előtt megvárom, de mondja meg neki, hogy tisztességes dolog, ha mielőbb elutazik... Apai kötelessége, hogy a leányát ne kompromittálja...

Az asszony elvált az urától s a rács mellett intett az öreg embernek. Mikor az istállók háta mögött, a pázsiton egyedül maradtak, borús homlokkal fordult a méltóságos tartásu, vén szinész felé.

- Miért jött fel?

Az aggastyán az ég felé emelte a karját.

- Azt kérded, hogy miért? Szeretett leányom, ne engem kérdezz, hanem a ferencfalvi értelmiséget, amely pártfogását konokul megvonja tőlünk. Hat hete, hogy Ferencfalván ütöttük föl a sátorfánkat, de a gőgös erdélyi urak inkább dinom-dánomra költik a pénzüket, mint hogy a nemzet napszámosait támogatnák... Vasárnap este hét forint volt a jövedelmünk, s a társulat egy hónap óta éhezik... Még Lear-re, a legjobb szerepemre is üresen maradt a nyomorult bódé, ahol a hazai nyelv igéit terjesztjük.

- Hát mit akar Budapesten?

- Adj egy zúgot, ahol a lábamat megvethetem s egy hét alatt meghódítom a romlott Babilont, amely hamis prófétáknak áldozik... Egy zúgot, amelyben a kopott vén szinész a maga művé­szetét és oroszlánkörmeit megmutathatja...

Pogányné idegesen biccentett a fejével.

- Vagyis prózában beszélve, azt akarja, hogy pénzt adjak... Nincs olyan nap, hogy levelet vagy táviratot ne küldene, pedig jól tudja, hogy minden krajcáromat az uramtól kapom... Ahelyett, hogy a szerencsémnek és a jó sorsomnak örülne, a helyzetemet napról-napra tűrhetetlenebbé teszi...

A vén szinész mélabúsan bólintott.

- Így beszélsz velem, te, aki a legkedvesebb gyermekem voltál?... Megvontam magamtól a betevő falatot, csakhogy téged táplálhassalak és nevelhesselek... Mit szólna ehhez a szegény édesanyád, akit ágyudörej, kartácspattogás közt tettem a hitvesemmé?... Ezért virrasztottam éjszakákon át a betegágyad mellett, hogy vén napjaimra a lábaidnál éhen haljak...

- Életemben sohase voltam beteg, - mondotta szárazon a szép asszony.

- Jól tudod, hogy átvitt értelemben beszélek, - folytatta elkeseredve az öreg művész. - Csecsemőkorodban ölben vittelek át az árvizborította lapályon, mikor az Olt az egész környéket elöntötte. Tapolcán pedig a saját életem veszélyeztetésével mentettelek ki az égő ház üszkei közül...

- De hiszen tudja, hogy minden vagyonunkat az uram kezeli...

- És vajjon mi hasznom abból, hogy méltóságos asszony lett belőled? - deklamálta tovább a Mezőség legelső Otellója. - Társulatom elsőrendü csillaga voltál, mikor a férjed huszár­korában megszöktetett tőlem. Igaz, hogy később az oltár elé vezetett, de a trupp árván maradt, mikor magunkra hagytál bennünket... Mit ér nekem, hogy te idefönn minden földi jóban duslakodol, mikor mi, a nemzet napszámosai, éhenhalunk...

Pogányné tanácstalanul nézett maga elé, az aggastyán pedig hevesen folytatta:

- Az egész ruhatárunkat zálogba csaptam, csakhogy az utiköltséget meg ezt a belépőjegyet megszerezhessem... Holnap délre már nincs annyim, hogy megebédelhessek valahol... Hadd jusson valami a vén szinésznek is abból a rengeteg pénzből, amit az oktalan állat megkere­sett...

A szép asszony kissé ellágyulva játszott a napernyőjével, míg az öreg ember hirtelen a keze után nyult.

- Édes gyermekem, hallgass a szívedre: hiszen a jótéteményeddel nemcsak a vén apádat men­ted meg, hanem az egész színtársulatot... Azzal a pár forinttal a hazafiság oltárán áldozol, mert mi utolsó csepp vérünkig az anyanyelvünkért harcolunk... A haza érdeke, hogy ne veszszünk el, mint az útszéli kutya...

Pogányné válaszolni akart valamit, de e percben megszólalt a mázsáló csöngetyüje. Ez izgató hangokra egyszerre kiröppent a szívéből minden érzékeny hangulat s gyorsan, félig ön­tudatlanul szólott oda a türelmetlen vén embernek:

- Most nincs több időm, de jöjjön fel verseny után a lakásomra... Majd akkor meglátom, hogy mit tehetek...

*

Pogányék, esti nyolc órakor, a villámvonattal fölutaztak a bécsi versenyre. Mikor Vác körül a hálókocsiban helyet foglaltak, Pogányné egyszerre a homlokára ütött.

- Jézusom, valamiről megfeledkeztem...

- Miről? - kérdezte Pogány álmosan.

- Az apámról. A verseny végére fölrendeltem a lakásomra. Azt mondta, hogy annyi pénze sincs, amennyiből holnap délben megebédelhet...

Pogány fáradtan ásított, aztán gúnyosan így szólott:

- És maga még mindig hisz a vén komédiásnak? Ha fölvetné a pénz, akkor is magától koldulna...

Az asszony kissé elgondolkozott, de csakhamar maga is lefeküdt. Vetkőzés közben nevetve azt mondta:

- Abban igaza van, hogy az öreg javíthatatlan szélhámos. De lehet, hogy most csakugyan, nincs ennivalója...

Tíz perc mulva mind a ketten elaludtak és többet nem beszéltek a dologról.