Az üstökös

Férj: ...És ha szabad tudnom, mit következtetsz ebből a levélből?

Feleség: Azt, amit tulajdonképpen régen sejtek: hogy jellemtelen gazember vagy.

Férj (fölugrik): Mit mondtál?

Feleség (sápadtan, de igen nyugodt hangon): Azt, hogy jellemtelen gazembernek tartalak.

Férj: Ha rögtön meg nem magyarázod a szavaidat...

Feleség (keserűen): Párbajra fogsz hívni, ugyebár? Hiszen mindig kész voltál egy szép asszony­ért megverekedni...

Férj: Nem hívlak ki párbajra, de elvitetem a holmimat a legközelebbi szállodába.

Feleség: Ezt meglehetősen ostobán tennéd. Sokkal észszerűbb, ha a holmidat egyenesen Pagonyi kisasszonyhoz viteted...

Férj (dühösen): Terka!

Feleség: Ott az a papirvágó kés, döfd a szívembe. Így legalább egyszer s mindenkorra meg­szabadulsz tőlem.

Férj (hirtelen lecsillapul): Mindig mondtam, hogy az eredeti drámaírókat a vízbe kéne fojtani...

Feleség (szótalanul, de kérdőleg a férjére mered).

Férj: Ha eredeti drámaírók nem volnának, a fiatal és zavaros fejü asszonykáknak nem volna alkalmuk ahhoz, hogy az agyvelejüket mindenféle regényes ostobasággal tömjék tele...

Feleség: Jobb szeretnéd ugy-e, ha alázatosan a nyakadba borulnék, s összetett kézzel könyö­rög­nék hozzád, hogy légy kegyes megcsalni Pagonyi kisasszonynyal.

Férj (egy apa felsőbbségével): Terka, térj magadhoz. Hát mit olvastál ki abból a levélből?

Feleség (kétségbeesett kacagással recitálja a szóban forgó levelet): „Kedves Kuncsim!” (Villámló szemmel:) Nem ég ki a szemed, hogy az a perszóna kedves Kuncsijának szólít?

Férj: Azt hiszem, tudod, hogy a jó barátaim Kuncsi-ra röviditik a Kunhalmi nevet. Már a gimnáziumban így szólítottak.

Feleség: „Kedves Kuncsim! Tegnap, fájdalom, félbeszakítottak bennünket. Kérem tehát, hogy ma délután okvetetlen keressen föl. Gondoskodni fogok, hogy senkise zavarjon bennünket. Öleli - a maga Nebántsvirág-ja.” (Majdnem sírva:) A maga Nebántsvirágja, maga nyomorult, érti?

Férj: De édesem, hát vegye tudomásul, hogy a primadonnáknál az ilyen frázis semmitse jelent. Ez csak annyi, mintha maga azt mondaná: Jó napot!

Feleség: Legyen nyugodt, ezután én se leszek olyan ostoba, hogy jó napot-tal köszöntöm a barátaimat. Hála Isten, nekem is van két karom, - ha nem is olyan gömbölyü, mint a prima­donnáké - s talán akad valaki, akit a kedvem szerint megölelhetek. (Sírva:) És ez a gazember mert féltékenykedni én reám.

Férj: Ismétlem, hogy csak az új operettem miatt tettem néhány látogatást Pagonyi kis­asszony­nál. Tudja, hogy ő játszsza benne a főszerepet s ha magamra haragítom, sonica kifütyülnek.

Feleség: Az új operettje miatt ölelkezett vele?

Férj: Szavamra mondom, hogy oly tisztességesen viselkedtünk, mint egy szeminárium.

Feleség (fölkacag): Viselkedtünk! Nem sül ki a szeme, hogy a felesége előtt a legbizalmasabb többesszám köpönyege alatt meri emlegetni a szeretőjét?

Férj: Terka, most már komolyan kérem, hogy hagyja abba. Pagonyi kisasszonyhoz csak annyi a közöm, mint a súgóhoz, vagy a színpadi ruhatároshoz.

Feleség: Kiváncsi vagyok rá, hogy a súgó is Kuncsi-nak szólítja-e?

Férj (vállat von).

Feleség: És hogy a ruhatárossal is csókolózik-e délelőttönként?

Férj: Ugyan, nőjjön be már egyszer a feje lágya! Utóvégre most már nem valami borzas iskolás leány, hanem férjes asszony.

Feleség: Férjes asszony! Mondja inkább, hogy a szédelgő áldozata, mint ahogy az ujságok írni szokták.

Férj (haragosan): Terka, azt mondom, hogy elég!

Feleség: Üssön meg! Most már csak az hiányzik, hogy megüssön.

Férj: Nem ütöm meg, hanem sürgősen el fogom hivatni Moravcsik professzort.

Feleség: Azt akarja mondani, hogy bolond vagyok?

Férj: Magyarázza úgy, ahogy tetszik.

Feleség: Szegény, jó anyám, ő mindig mondta, hogy magának olyan a modora, mint valami kocsisnak.

Férj: A kedves mamája nagyon kedves.

Feleség: Még az esküvőnk reggelén is azt sóhajtotta: meglátod, hogy ez a svihák méreggel pusztít el.

Férj: A tisztelt mamájának igen hiányos a logikája. Ha csakugyan méreggel pusztítom el, azt maga bajosan fogja meglátni.

Feleség: Kocsis!

Férj: Már La Bruyere megmondta, hogy a nők vagy nagyon okosak, vagy nagyon ostobák. Maga, édesem, meggyőző bizonyíték a La Bruyere tétele mellett.

Feleség: Ha tovább folytatja, a fejéhez vágom ezt a gyufatartót...

Férj: Próbálja meg!

E pillanatban csöngetés hallatszik az előszobából. Minthogy a csöngetés valószinüleg vendé­get jelent, a házaspár hirtelen elhallgat. Pár pillanat mulva a szobalány megjelenik az ebédlő küszöbén.

Szobalány: Kovács úr kérdezteti, hogy a nagyságos úr itthon van-e?

Férj (kérdőleg néz a feleségére).

Feleség (hallgat).

Férj: Mondja, hogy várjuk.

Kovács úr, a ház barátja, a következő percben az ebédlőbe lép.

Kovács: Kezét csókolom, nagyságos asszonyom. - Szervusz, Kuncsi!

Férj: Isten hozott, öregem!

Feleség (nyájasan): Hát magát micsoda jó szél hozta erre?

Kovács: Fönn ebédeltem a kaszinóban, s amikor a Lipót-utcán végigjöttem, egy különös sejtelem fogott el.

Férj: Milyen sejtelem?

Kovács: Hogy a maguk asztalánál egy jó csésze feketekávé vár rám. Tudják, hogy babonás ember vagyok, s így természetes, hogy minden sejtelmemet respektálom.

Feleség: Magának, úgy látszik, kezd megjönni az esze. (Csönget. A belépő szobaleányhoz:) Gyujtsa föl a kávéforraló gépet!

A spirituszláng pár perc mulva vigan lobog az ebédlőasztalon, mely még tele van egy bizal­mas ebéd romjaival. A desszertes tálon friss gyümölcs s Kugler néhány válogatott remeke. Pompás meleg, az ablakon át szinte tavaszias derü árad a szobába. A házigazda havannás skatulyát tesz az asztalra.

Kovács: Ilyenkor érzi az ember, hogy az agglegény a kivert kutyához hasonlít.

Feleség (mosolyog): Ugyan!

Kovács: Mindennap ugyanaz a programm: a sivár vendéglő, a konfidenskedő pincér, a szét­tép­hetetlen beafsteek és rostélyos. Amikor a családi tűzhely melegsége felénk csap, nehezen álljuk meg, hogy rövidesen fejbe ne lövöldözzük magunkat.

Férj: Az Istenért!

Kovács: Az ilyen bizalmas fészek, ahol az ember másodmagával ül az asztal mellett, a fehérbóbitás szobaleány és a gázkályha, az örökös tète a tète és a jó leves...

Feleség: Meg kell adni, hogy költői álmodozása közben a reális élet követeléseiről se feled­kezik meg.

Kovács: Asszonyom, ne kicsinyelje a jó levest! Azt mondom önnek, hogy a jó leves tulajdon­képp a boldogság, a családi tűzhely, a nyugodt élet és a tiszta költészet szimboluma. Adjatok egy kanálka levest és én megmondom, hogy boldogok vagytok-e?

Feleség: Legközelebb meg fogom hívni egy leves-zsúrra.

Kovács: Ne haragudjanak, ha most egy indiszkrét kérdést intézek önökhöz.

Férj: Halljuk!

Kovács: Mit szoktak tenni így közvetetlen ebéd után?

Férj: Ernő, te kiváncsibb vagy, mint illenék.

Kovács: Tudom, hogy túl vannak a mézesheteken s így a kiváncsiságom nem illetlen. De néha, - amikor maguk egy csésze feketével megkinálnak, - oly élénken elképzelem a boldog­ságukat, hogy akárhányszor közel álltam már valami szörnyűséghez.

Feleség: Öngyilkos akart lenni?

Kovács: Körülbelül. Meg akartam házasodni, nagyságos asszony.

Feleség: Hallja!

Kovács: Ne értsen félre, úgy gondolom, hogy a házasságot nem az én számomra találták ki. Aféle üstökös vagyok, aki zord magányban rohanja be szédületes pályáját...

Férj: Hova rohansz?

Kovács: Kérdezd az üstököst, - az felelni fog!

Férj: A hasonlataid igen szerények.

Kovács: Mondd az üstökösnek, hogy vonuljon el egy szalmafödeles viskóba, - ő is ugyanazt fogja válaszolni, amit én. Azt feleli: arra születtem, hogy a más boldogságát nézzem, de magam nem lehetek soha boldog.

Feleség: Ha tovább folytatja, azonnal sírva fakadok.

Kovács: Édes együttlét a terített asztal mellett, bizalmas zúg a meleg kályhánál, egy jó költő, akit az ember másodmagával olvas, néha egy csók, egy drága titok, amiről senkise tud kivülünk, egy magunkcsinálta tolvajnyelv, amelyen az egész világot kinevetjük - (föláll) kezét csókolom, nagyságos asszonyom!

Feleség (bámulva): Hova megy?

Kovács: Ne kívánja tőlem, hogy tovább nézzem az idillt, amelyben nekem, fájdalom, sohase lehet részem. Hiszen én se vagyok jobb, mint a többi agglegény: irigy és feketemáju gazember vagyok.

Feleség: Nem parancsol még egy csésze feketét?

Kovács (sóhajtva): Nagyságos asszony, Isten önnel!

Kovács ur ábrándos arccal távozik. A férj kikiséri az előszobába, s mikor visszatér, az iménti, mosolygó feleség helyett ujra a villámló szemü asszonyt látja. A szobalány, aki az előszobát takaritja, élénk örömmel gyönyörködik a következő párbeszédben: „A szakácsné tüzérjének több műveltsége van, mint magának!” „Jó lesz, édesem, ha egy vizes borogatást rak a fejére!” - „Faragatlan fráter!” - „Még ma el fogom hivatni Moravcsik professzort!”

Kovács (a lépcsőházban): És ne szoruljon el az ember szíve, amikor a mások zavartalan boldogságát látja!