Az uj birtokosok

A pusztai őrház előtt, amely a homokvári vasuti forgalmat lebonyolította, könnyü kocsi várakozott a vicnálisból kiszálló öreg házaspárra. A kocsis zsinóros egyenruhát viselt, s pántli­kás kalapját alázatosan a kezében tartotta.

- Instálom, a Völgyi tekintetes urat várom, - mondta a fehérhaju öreg urnak.

Völgyi úr erre meglökte kissé a feleségét, s halkan így szólott hozzá:

- Bennünket vár!

E szavak után felültek a födetlen bricskára, s nekihajtattak az őrház elől kifutó pusztai utnak. Előbb azonban érdeklődő pillantást vetettek az őrház környékére: a zsuppfödeles viskóra, amelynek kutja körül piszkos gyerekek játszottak, a két óriási jegenyére, s a végtelennek látszó homoktengerre, amely a szegényes házikót körülvette. Úgylátszik, tetszett nekik a kopár vidék, amelynek egyetlen ékessége egy gyérlevelü akácos volt, legalább erre vallott az a mosolygó tekintet, amelyet az öreg úr a feleségére vetett.

- Különös hely, nem igaz? Ez aztán egészen más, mint ahol az eddigi életünket eltöltöttük...

A kocsi végighaladt az ákácos alatt, s csakhamar kiért a tanyák közé, amelyek a letarolt vetések között meglapultak. A késő nyár szelid nyugalma lebegett az egész vidék fölött, a szalmafödeles házak kéményeit körülfolyta a lenyugvó nap tüze, s a boglyák körül egy-egy pőre atyafi heverészett a madárdalos alkonyi csöndben. A házaspár egy darabig szótlanul nézte az elmaradozó tanyákat, de az öreg utóbb elégült arccal szivarra gyujtott.

- Végre tehát tudjuk, hogy miért vesződtünk negyven évig... Dolgos élet után nyugalmas öregség: ez az, amiről félszázadja álmodom...

A kocsitakaró alatt megszorította a felesége kezét, aztán vigan pöfékelve nézett szét újra és újra a homályosodó, szénaillatos rétek között. Valóban volt is oka rá, hogy elégedett legyen: hiszen negyven év óta úgyszólván minden élvezetet megvontak maguktól, csakhogy vén koruk nyugodtságát biztosítsák. A kis külvárosi bolt elég tisztességesen jövedelmezett, de Völgyiék talán kora fiatalságuk óta egyszer se laktak jól, csakhogy valamikor vagyonhoz jussanak. A csinos fiatal asszony a hatéves ruháiban járt, Völgyi kétkrajcáros szivarokat szítt s akkor se költött husz krajcárt a kávéházra, amikor már nyolc-tízezer forintnyi megtakarított pénzük volt a különböző takarékpénztárakban. A sors nem áldotta meg őket gyermekkel - őszintén szólva, ennek mind a ketten örültek - s így minden szenvedélyük csak egyetlen vágyban csúcsosodott ki: pénzt, minél több pénzt szerezni. Negyven év óta csak kétszer voltak színházban, de akkor se a maguk pénzén: egyszer valami vidéki rokon vitte el őket egy másodemeleti páholyba, egyszer - a színházban akkor már harmincötfokos melegség volt - az úr valami távoli ujságíró-rokona lepte meg őket, egy reménybeli kölcsön fejében, két zárt­székkel. Igen jól mulattak, de a fiatal rokont kinevették, amikor a sürgős pénzzavarral elő­hozakodott. Nem voltak valami gonosz vagy sötétlelkü emberek, de koldus az egész idő alatt hiába tette a lábát a boltjuk küszöbére. Völgyi úr ilyenkor fölnézett a pápaszeme mögül, s ridegen így szólott:

- Menjen az elüljárósághoz! Itt nem létezik pénzosztogatás...

Csoda-e, hogy meggazdagodtak negyven év alatt? Amíg a szomszédjaik egyszerűen tönkre­men­tek, ők titokban forintot forintra halmoztak, s esténkint ragyogó szemmel nézték végig tekintélyes takarékpénztárkönyv-gyüjteményüket. Örömüket csak egyetlen esemény zavarta meg: az a váratlan szerencsétlenség, hogy Völgyi urat valami külvárosi orvos Karlsbadba küldötte. Eleintén huzódozott az utazástól, de amikor az orvos megmagyarázta neki, hogy veszélyes gyomorbaja van, mégis csak kimozdult a boltjából. Ezt az évet - bár a takarékos beteg úgyszólván a betevő falatot is megvonta magától - igen sokáig megemlegették; s őszintén szólva, nagyon megharagudtak a jó Istenre, hogy ilyen váratlan kiadásba verte őket.

Negyven év mulva azonban, - mesébe való kínok, nélkülözések és gyötrelmek után, - mégis csak elérkezett az az este, amikor az öreg Völgyi így szólhatott a feleségéhez:

- Rendben vagyunk!

Kerek harmincezer forintjuk volt, vagyis épp annyi, amennyiről esküvőjük óta álmodoztak. Csakhamar készen voltak a tervükkel: a boltot eladják, vidéki birtokot vesznek s annyi fáradt­ság után végre teljesen a saját kényelmüknek fognak élni. Nemsokára akadt is tisztességes vevő, s Völgyi úr attól fogva reggeltől estig a leggyanusabb telekügynökökkel tanácskozott. De ha az ágensek azt remélték, hogy a vén kereskedőt horogra kerítik, igen alaposan csalód­tak: a ravasz ember végre is őket csalta meg. A homokvári birtok, amit héthónapos huzavona után harmincezer forintért megvásárolt, testvérek közt is megérte a negyvenezer forintot.

Jó másfélórába került, amíg a bricska a járt útról a félreeső tanya kerékvágásai közé be­ka­nyarodott. Az asszony, aki most látta először a birtokot, csillogó szemmel próbált körülnézni a sötétben, de néhány jegenyenyárfán kivül semmit se láthatott.

- Mily szép minden, - susogta megindulva.

Pár perc mulva előkerült a gazda, aki kalaplevéve köszöntötte az uraságokat.

- A feleségem leöletett néhány csirkét s engedelmükkel idekünn teríttettem a ház előtt...

A földesúr leereszkedőleg intett, a földesasszony pedig kissé megütődve nézett az ingujjas emberre:

- Néhány csirkét? Kettőnknek egy csirke is megtette volna...

Csakhamar illő kényelembe helyezkedtek s hamarosan körüljárták a tanya környékét. Az asszonynak, aki budapesti lakásokhoz volt szokva, nem nagyon tetszettek az alacsony szobák, a férfi pedig megdöbbenve nézett szét a végtelenbe vesző pusztaságon, amelyre csillagsugaras nyári éjjel borult.

- Mennyire van innen a legközelebbi tanya? - kérdezte a gazdától.

- A Steiner birtoka nem igen van többre háromnegyed óránál... A Bikenbúr gróf kastélyába is el lehet jutni másfél óra alatt...

- És ezek a legközelebbi szomszédok?

- Ezek, tekintetes uram.

Az új birtokos közelebb hajolt a felesége füléhez:

- Mondhatom neked, hogy jó helyre kerültünk. Akkor vernek agyon bennünket, amikor nekik tetszik...

A sétát csakhamar abba kellett hagyniok; a fű nedves és hideg volt, és Völgyi, aki tizenöt éve reumában szenvedett, már nyilallásokat kezdett érezni az alsó lábszáraiban. Visszatértek hát a tanya elé, ahol a gazda felesége már fölterített a vacsorához. Isten tudja, mi bajuk volt: a pap­rikás csirke egyikőjüknek se ízlett, bár a pusztai szakácsné minden tudományát összeszedte, hogy tisztességes étellel szolgálhasson. Kedvetlenül rágicsálták a finom hust, s gondolatban mind a ketten Budapesten jártak, ahol annyi időn át oly tökéletes biztosságban érezték magu­kat. Ott ugyan nem kellett félniök a betörőktől, mert a papirfalakon át a leggyöngébb hang is áthallatszott a szomszédokhoz. Völgyi úrnak eszébe jutottak a megszokott szórakozásai: eszme­cseréi a sarki borbélylyal, a temetések, amik a boltja előtt elvonultak, vasárnap délutáni sétái a ligetben, a zaj, a tülkölés, a csöngetés, amit az idegrendszere negyven év óta megszo­kott. Miképp fog meghonosodni e félelmetes csöndben, amely a magános házat körülvette? Mi pótolja a Rácfürdőt, amelynek gőze oly jótékonyan hatott a reumájára? Mivel tölti az egész napot, ha a vevőkkel, az inassal, a fuvaros kocsisaival nem veszekedhetik? Völgyi úr alkal­ma­sint szégyelte volna bevallani, de valójában úgy érezte, hogy a boltja megszokott illatkeve­ré­két, a sáfrány-, a terpentin-, az ánisszagot nem adná most oda az egész szénaillatos minden­ségért.

- Bolondot cselekedtem, ennyi az egész, - mondta, miközben a szíve fájdalmasan elszorult.

Vacsora után azonnal lefeküdtek, de az ágy is kemény és szokatlan volt: az öreg házaspár egész hajnalig nem aludt el. Odakünn virrasztó tücskök cirpeltek, ismeretlen madarak fele­seltek egymással, a nyárfák fölött hófehér holdvilág ragyogott: de a vén ember mindegyre csak a betörőkre gondolt, akik a tanya körül ólálkodnak. A kutyaugatásra hideg verejték lepte el a homlokát és halkan szólott a feleségéhez:

- Ébren vagy?

- Még egy szemhunyást se aludtam, - felelte sóhajtva az asszony.

Elhallgattak és félénken közelebb húzódtak egymáshoz. Odakünn a végtelen pusztaság ezer poétikus hangja zsongott, a földre a szerelmeseknek való éjszaka édes bűbája borult és ők mégis mind a ketten ugyanazt érezték: hogy negyven évig hiába dolgoztak, türtek, nélkülöztek s hogy öregségük se lesz vidámabb fiatal koruknál. A negyven évig tartó szűntelen munka végképp kiölt a szivükből minden költői fogékonyságot, a gyomruk épp úgy megromlott, mint a fantáziájuk s kiszáradt, öreg, beteges romokká lettek mind a ketten. Hiába dolgoztak, hiába kuporgattak, hiába szenvedtek: a jókedv, az életöröm egyetlen sugara nélkül közeledtek meg­ásott sírjuk felé.