Vendégszereplés.

I.
A történet.

Freywald úr a délutáni vonattal Bécsbe utazott a konverzió ügyében; három óra után a hordár a Freywaldné levelével csöngetett be Német dr. lakására. A doktor barátnője azt írta egy aranyos névjegyen, hogy öt óra után várja otthon, mert fontos mondanivalója van.

Német a gomblyukába tűzött egy fehér szegfűt s öt előtt megindult a Zrinyi‑utca felé. A szép asszony búsan ült a zongorája mellett.

- Csoda, hogy eljön, - mondta, - az ember akár meghalhatna maga miatt. Két és háromnegyed órája már, hogy a szalmaözvegység bilincseit hordozom.

Elfordította a széket a zongora mellől s a háziruhája hosszú uszályát félrecsapta. Kissé félve nézett Német doktor szemei közé, s mint a gyermek, aki veszedelmes kérést kockáztat meg, így szólott:

- Hallja, van egy tervem. De csak úgy, ha nem lesz gyáva. Meg kell tennie, mert különben nem beszél velem hat hónapig.

- Mi az?

Freywaldné megsímogatta a doktor franciás szakállát.

- Vigyen el estére valami kis korcsmába vacsorázni!

Német egyik térdét a másikra vetette és rágyujtott egy cigarettre.

- Egyszerűbb volna, - szólt, - ha holnap délben karonfogva mennénk végig a Váci‑utcán.

- Tehát fél, semmit sem mer kockáztatni értem? Tegyük föl, hogy ez csak bolondos szeszély, de önnek nincs joga ahhoz, hogy ilyen gúnyosan visszautasítsa. Vagy itthon kellek csak, a biztos négy fal között, ahol semmit sem reszkiroz?

Német türelmetlenül dobolt a cilinderjén.

- De az istenért, gondolkozzék higgadtan. Valaki megismeri, az utcán látják velem, a legnagyobb botrány lehet a tréfából.

Freywaldné felállott.

- Ha nem teszi meg, amire kérem, esküszöm, hogy hat hónapig nem beszélek önnel!

Német bosszankodott is, nevetett is, tudta, hogy ez ellen az elhatározás ellen nincsen többé föllebbezés. Vállat vonva szólott.

- Végre is, ha maga akarja...

- Megteszi?

Freywaldné körültáncolta a kis szalont, már előre érezve a pompás kaland pikantériáját. Kedveskedve babrált a Német kemény, fehér kezeivel.

- Hogy lehet annyira gyáva?... Bebújunk valami külvárosi korcsmába, ahová csupa mesterember és kishivatalnok jár, s jó kis vacsorát rendelünk meg kettősben... Bizonyos lehet, hogy Kuno is kettősben vacsorál ma Bécsben... Én egészen egyszerü ruhát veszek és egy olcsó, imitált kalapot s mindenki a maga feleségének tart... Éjfél felé aztán a kapuig kisér komfortáblin...

- Baj lesz ebből! - dörmögte a doktor tréfás elkeseredéssel. - Úgy lepuffant a férje, mint valami fajdkakast...

- Félti a kis életét?

- Fájdalom, csak ez egy fölött rendelkezem...

Gyorsan megbeszélték a többit. A szobaleány a mamához kiséri nyolc után a nagyságos asszonyt, aki a leányt a kapuból visszaküldi. Német az utca sarkán várni fogja egy kocsival, s aztán kimennek valahova a józsefvárosi gyarmatokba, ahol a City előkelő bankárnéit egy teremtett lélek sem ismeri, s együtt vacsorálnak meg valami apró korcsma fülkéjében, a Német egyik diákkori tanyáján. Talán kávéházba is benéznek, ahol női zenekar játssza a bécsi keringőket...

Freywaldné pisze orra csak úgy remegett az izgatottságtól.

- Meglássa, jól mulat...

A doktor, mikor távozóban kezet csókolt, elszántan morogta az ő éretlenkedő humorával:

- Karambolt játszom a fejemmel, de nem bánom most már...

Német szép fiú volt és orvos, s egy lipótvárosi barátja révén mindennapos vendéggé lett a főváros milliomos zsúrjain. Freywaldék álltak vagy öt‑hat millióig, az asszony a dúsgazdag Gyurgyik, a híres háztulajdonos leánya volt, Freywald pedig uralkodott a börzén. A kissé megtermett, szőkebajuszu fiu, akinek mindig volt egy tréfája és vidám megjegyzése készletben, két hónap alatt teljesen a maga részére hódította a szép, ideges asszonyt s csodálatos, még a City gyakorlott őrszemei előtt is mindeddig titokban maradt ez a nagy mérveket öltött szerelmi viszony...

A terv igen jól sikerült, a szobaleány gyanútlanul visszatért, Freywaldné rátalált a kocsira. Német kiszólt a kocsisnak:

- A Kilenc rákhoz, a Tavaszmező‑utcába...

Freywaldné alig birt megmaradni a helyén, oly izgatott volt, mint a gyerek, akit először visznek a színházba. Szinte elfogyott lélegzettel suttogta:

- A Kilenc rákhoz, a Tavaszmező‑utcába? Maga édes, sokkal édesebb, mint hittem...

A sötét utcákon csillogtak a gázlámpák, az elegáns üzleteket zárták, a Lipótváros aranyos cégtáblái elmaradtak. A havas utcákat nem igen lehetett látni a jégvirágos kocsiablakon át, de a lámpák mintha megritkultak volna, itt‑ott egy kis szatócsüzlet petróleumlámpása csillant meg a szűkebb sikátorokban. Húsz vagy huszonöt percnyi hajtás után a kocsi megállt, s a doktor kissé elfogultan szólt:

- Helyben vagyunk.

Az utcaajtó felől mentek be egy kicsiny vendéglőbe, egy vörös abroszos nagy termen keresztül, ahol lerchenfeldi dialektusban beszélgettek, a kisebb, fehér szobába, melynek asztalai körül néhány kopott kabátos fiatalember vacsorázott, s egy kékruhás, fehérkötényes kisasszony forgott nagy otthonossággal a vendégek körül.

A kis kékruhás elhelyezte őket valami sarokban, udvariasan segítve Freywaldnénak, aki mosolyogva nézett rá:

- Adja csak a kalapot, naccsága, majd fölakasztom én...

A vendégek közül egy‑kettő fesztelenül nézte végig a kipirult fiatalasszonyt, egy szakállas úr, ki sarkig érő gérokkot viselt s akit a többi kedélyesen Doktorkám‑nak szólított, egy pillanatra abbahagyta a beszédet... De csakhamar lecsillapult a szenzáció, s Német kezébe vehette a rossz ortografiáju étlapot.

A kékruhás fontoskodva súgta meg:

- Túrós‑csusza is van, tejföllel és tepertővel...

- Tejföllel és tepertővel! - lelkesedett Freywaldné. - Abból mindenesetre tegyen el két adagot.

Maga is végigbetűzte az étlapot s könnyedén szólott Németnek a kékruhás előtt:

- Akarod, hogy együtt vacsoráljunk?

A doktor szemrehányásokat tett később:

- De az Istenért, vigyázzon, még baj lesz...

- Hát talán azt akarja, hogy ne a feleségének nézzenek?

A paprikás‑csirke kitünő volt, a túrós csusza egyszerüen bámulatos. Freywaldné boldogan szólott:

- Sohasem vacsoráztam ilyen jól...

Német szivarra gyujtott, közelebb hajoltak egymáshoz, az óra már tíz felé járt... A másik asztalnál a Doktorka valami pomológiai előadást tartott, a kis kékruhás sürögve szaladt ki és be, egyszer maga a zömök, piros vendéglős is benézett, s tisztelettel hajolt meg az asztaluk előtt. Nagyszerűen érezték magukat, a veszedelem elszállt a levegőből, mikor egyszerre...

Nem a férj lépett be, mint a banálisabb olvasók hiszik, hanem egy alacsony sanda fiatalember, tollas stájer kalapban, rövid loden‑zekében, szájában egy szarvasfejből kinyúló britannikával. És a Német doktor széles mellét, fekete csokrát megpillantván, a mátrai vadász oly színpadi kiáltással rohant a magányos párhoz, hogy a Doktorka egyszerre abbahagyta a nemesebb ringlot‑fajok osztályozását.

- Géza, te itt?

Német elsápadt:

- Csakugyan, ha nem tévedek, Vas Laci vagy, hazulról, ugye?

Freywaldné zavar nélkül vágott közbe:

- Talán földid ez az úr?

Vas Laci meghajolt.

- Igen, nagysád... Csak nem a felesége ennek a rossz fiúnak?

Német szertartásosan felállt:

- Vas Laci, - szólt, - a legjobb cimborám és iskolatársam. Engedd meg barátom, hogy a feleségemnek bemutassalak...

Vas Laci hatalmasan megszorította a Freywaldné kicsiny, puha kezét.

- Oh, te rossz ember, - dörmögte, - nem is tudattad velem, hogy megnősülsz... Ha véletlenül ide nem tévedek a házigazdámért, akinél a fővárosban lakom...

Nagy megindulással vetette le a loden‑kabátot, mely alól egy másik, kisebb arányu loden-kabát tűnt elő s ragyogó szemekkel foglalt helyet a Németék asztala mellett. A doktor aggodalmasan bámult a levegőbe, Freywaldné szemében ezer ördög csillogott...

- Ha tudná, nagysád, micsoda cimborák voltunk!... Reggeltől‑estig együtt téptük a ruhánkat, míg Bandi az egyetemre nem került... Belőlem szegény falusi földtúró lett, amíg ő itt éli a világát... Tudod‑e, mikor a kis Edinger Micinek fensztereztél, ugyan gondoltad‑e akkor, hogy mással leszel boldog? Hej, fiu, ezt nem vártam tőled, hogy még a lakodalmadra sem hívsz meg...

Német merészen szólott:

- Pedig küldtem meghívót a cimedre.

- Akkor elsikkasztotta a postamester...

Felállt és szépen kicirkalmazott beszédben éltette a legjobb barátja feleségét. Freywaldné pajkosan koccintott vele.

- Mikor is volt a lakodalom?

- Oh, már két esztendeje...

- És nincs kicsiny a házban?

Német bánatosan sóhajtott:

- Még eddig nem áldott meg bennünket az Isten.

Vas Laci újra poharat emelt.

- A leendő apró Bandira...

Lassanként elvonultak az izgalom sötét felhői. Vas Laci elmesélte, hogy ő is házasodni készül a jövő farsangon. Az asszony jólelkűleg biztatta:

- Tegyen úgy, mint mi... Kövesse a mi példánkat...

Éjfélfelé Német az órájára nézett, de a felesége megbotránkozva szólott:

- Talán csak nem vagy álmos?... Remélem, benézünk még valamelyik kávéházba?

- Egy Schlaftrunkot minden becsületes hazafi megiszik, - mondotta Vas Laci meggyőződéssel.

Előzékenyen segítette föl az asszony bundáját, a szomszéd asztalbeliek udvariasan köszöntek. A kis kékruhás kivilágított az udvarra a petróleumlámpással.

Künn voltak, a világ háta mögött, de a szomszéd utcában szerencsésen találtak egy kávéházat. A női zenekar tagjai azonban már nem ültek fenn a büszke emelvényen, hanem leereszkedőleg vegyültek a nép közé...

Vas Laci a botjával kopogtatott a márványasztalon:

- Ernő, három knikebájnt!

Német ijedten tiltakozott:

- De bocsáss meg, a feleségem csak nem ihatik ilyesmit...

Freywaldné megnyugtatólag intett:

- Oh, csak hozzák ide.

Egy óra után Vas Laci, jó vidéki szokás szerint, azt proponálta, hogy az asztaltól a kasszáig vezető szabad utat rakassák ki pikkoló‑kapucinerekkel... Az asszony talán ebbe is beleegyezett volna, de Német leakasztotta a télikabátját.

- Menjünk...

Az ajtóban búcsúzni akart Vas Lacitól, de a jó cimbora élénken tiltakozott amaz inszinuáció ellen, hogy ily galádul elhagyja őket.

- Talán csak megengeded, hogy hazakisérjelek benneteket?

- De kérlek, az háromnegyed órányira van innen és mi kocsin megyünk.

- Ne félts engem, én megülök a kocsis mellett. Akár ha Óbudáig is kellene gyalogolnom...

Hallgatva baktattak a legközelebbi bérkocsi állomásig. Német a pokolba kivánta az összes gyerekkori cimborákat. Freywaldné titokban a karját csípte, mintha a legjobb csinyről lenne szó...

A kocsinál még egyszer megpróbálta, hogy lerázza a nyakáról.

- Menj haza, nem engedhetem...

De Vas Laci szó nélkül kapaszkodott föl a kocsis mellé s erővel önmaga akart hajtani a homályos utcákon. A kocsis kezét szeliden tuszkolta el:

- Hagyd Miska, jobban értek én ahhoz...

A komfortábli végigdöcögött a Kerepesi‑úton, a Károly‑körút széles utcáján át az ismerős lipótvárosi házak közé. A Zrínyi‑utcánál Német sipolt a kocsi belsejében s udvariasan segítette ki a feleségét.

Vas Laci búcsúzkodni kezdett, de a doktor odafordult az asszonyhoz:

- Ha megengeded, még egy félóráig együtt maradok a cimborámmal... Oly régen nem láttuk egymást, annyi beszélni valónk van. Két óra előtt biztosan otthon leszek.

Freywaldné bosszankodva rázta a fejét:

- Mily korhelyek mindannyian... De jó, nem tartóztatlak a barátodtól. Hanem kettőkor itthon légy, mert nagy haddelhadd lesz másképp.

Mindketten kezet csókoltak az asszonynak, és csöndesen indultak meg a kávéház felé. Német nagyot sóhajtott, mikor az utcasarkon befordultak.