Párbaj a fehér asztal mellett.

A fürdői vacsorázó teraszon magyar nótákat húztak a cigányok. A park sötét bokrain át idáig látszott a tó, egy‑egy csillagszerű lámpafény, a hajó zöld jelzőtüze. Délután esett az eső és most csodálatosan édes illat szállt ide a nedves falombok felől. A terasz egészen tele volt vendégekkel, az egész fürdő minden szépasszonya idegyűlt, porceláncsörgés, kacagás hangzott mindenünnen.

A szinészek asztalánál nagy volt a lárma, borosüvegek borították az asztalukat, az égő vörös és haragos‑zöld sztanniol színesen csillant meg az üvegburás lámpa körül. A primadonna, egy molett, szőke asszony, lelkesen emelte föl a poharát.

- A maga egészségére, Bossányi!

A direktor egy inkvizitor komolyságával ivott; egy koromfeketehaju, sasorru bonvivant szinész a becsípett Bossányit ölelgette. A szép szőke asszony kipirult arccal metszett ketté egy jéghideg görögdinnyét.

Bossányi egy hét óta volt itt, de az egész idő alatt jóformán a szinészek társaságát bujta. Úgy látszik, komolyan maga elé tűzte, hogy a viruló énekesnőt meghódítja és esténként karonfogva járt vele a sötét tóparton. Egy gazdag játékgyáros fia lévén, annyira sem becsülte a pénzt, mint egy lehullott vadgesztenyét. Az atyja kétségbe volt esve léhasága miatt, de ez abszolute nem akadályozta meg őt abban, hogy az életet ostoba kényszernek ne nézze, melyet az együgyüek vehetnek csak komolyan. Ő neki misem imponált ebből az egész komédiából, legfeljebb egy csinos nyakkendő, vagy egy hófehér jácintcsokor.

A direktorral megitták a pertupoharat és a vendégek őszinte megbotránkozására, össze is csókolóztak hamarosan, miközben a szépasszony kedvteléssel csapta össze a kezeit.

- Helyes, - csacsogta, - ez a fesztelenség tetszik nekem!

Bossányi fölállott és a bonvivant szinész viharos lelkesedése mellett valami rejtelmes célzatu felköszöntőbe fogott, amelyben meggyőződéssel konstatálta, hogy az évszakok és a jó modor közt szoros kapcsolatok találhatók; de hirtelen abbahagyta a mondatot és sápadtan nézett a terasz egyik oldalsó asztala felé.

Mindannyian odapillantottak, a primadonna szeméhez emelte a lorgnont és kutatva pillantott a gömbákác alá. Hárman ültek az asztal körül: egy csinos, negyvenéves asszony, egy tavaszi kabátos, bájos leány, ki szemmel láthatólag rövidlátó volt kissé és egy magas, némileg kamaszos huszártiszt. A huszártiszt egy csekéllyel intimebben hajolt a leány felé, mintsem éppen szükséges lett volna.

A bonvivant fölemelte a poharát.

- Az ősznél tartasz, - szólt, - mely zamatos gyümölcsöket érlel...

- Ej, - válaszolt Bossányi, - az ősz nevetséges ostobaság. Arról van szó, hogy azt a portepés egypúput megöljem!...

- Meg akarja ölni, - kacagott a szőke asszony, - és miért, ha tudni szabad?...

Bossányi felhajtotta a poharát. Soha még drámai hős nem nézett vésztjóslóbban a levegőbe, mint ez a játékgyáros‑princ.

A direktor bizalmasan közelebb húzódott hozzá.

- Mi bajod, fiacskám, - szólt, - öntsed ki a szívedet: egy‑kettő!

- Becsületszavadra megfogadod, hogy kettőnk titka marad?

- A sirig!

Bossányi az asztalra könyökölt.

- Azt a leányt, - mondotta hangosan, hogy az egész asztal meghallotta, - félév előtt megkértem és kosarat adott. Úgyszólván semmibe se vettek ezek a szatócsok, míg ezt a konstáblert szívesen fogadták, mivel kardot visel. Májusban eljegyezte Ilonát és szeptember elején az oltárhoz is vezetné, ha még addig életben volna.

- És nem lesz életben?

- Megölöm negyvennyolc óra alatt! - dörmögte Bossányi sötéten.

A bonvivant helyeslőleg bólogatott:

- Ez korrekt, - szólt, - minden gentleman így tenne!...

Megittak még egynéhány pohár bort s tizenegy óra táján Bossányi azt a szándékát fejezte ki, hogy a negyvennyolc óra nevetségesen sok. Az utolsó üveg badacsonyinál már gyürkőzni kezdett.

- Belekötök azonnal, ez lesz a legjobb.

A szép asszony ijedten fogta meg a kezét.

- Ne bolondozzon, legyen egy kis esze. Csak nem csinál botrányt itt a világ előtt. Ha már mindenáron kezdeni akar vele, előbb kisérjenek haza. Ha egyedül lesz, azt teheti, ami magának tetszik.

- Áll, - felelte Bossányi, - kisérjük haza.

Fölsegítették a kabátját, a szép asszony finom csipkekendőbe burkolta hamvasszőke haját, tearózsáit a derekára tűzte. Mosolyogva hajlongott ide‑oda és egy kiváncsi pillantást vetett az inkriminált asztal felé.

- Csinos a kicsike, - szólt, - igazán bájos gyerek!

Karonfogva ment Bossányival a Margit‑nyaralóig, a nedves fák alatt, hol egy‑egy padon vihogó leányok, bóbiskoló urak üldögéltek. A hotel előtt csinos szobaleányok küszködtek egy‑egy tolakodó udvarlóval, a tópart felől megloccsant a sötét víz, a matrózok hallgatva könyököltek végig a hajóhíd karfáján. Odakünn, a fürdőhely külső részén, ezer és ezer tücsök ciripelt altatólag a gyönyörü nyári éjszakában.

A nyaraló vaskapuja előtt a primadonna nyájasan ütött a Bossányi vállára.

- Ha gyilkossági szándékát prolongálni tudná, behívnám magukat egy csésze feketére.

- Úgy tehát éljen még a nyomorult másfél órát! - indítványozta szeliden a bonvivant.

Kiültek a verandára, a primadonna hamarosan magára kapott egy rövidujjas kreton‑bluzt. A reménybeli gyilkos behunyt szemekkel csókolta végig a szép asszony karját.

Feketéztek, szivarra gyujtottak, a direktor részleteket énekelt a Fegyverkovácsból és Bossányi lelkesedve tapsolt:

- Nagy ember ez a Verdi, - mondotta - és a Faust igazán gyönyörü!

Éjfél felé a háziasszony álmosodni kezdett:

- Kotródjanak, - szólt, - tíz perc mulva aludni akarok.

- Igaz, - dörmögte Bossányi, - a tettek ideje elérkezett!

Nagynehezen elbúcsúztak, a primadonna meglobogtatta utánok a csipkekendőjét. A bonvivant érzéssel szavalt a Rómeóból:

“Az éj palástja elföd engemet,
S ha nem szeretsz: hadd lássanak meg ők!
Végezze inkább éltemet dühök,
Mintsem szerelmed nélkül élni még.”

A fürdőhelyen csönd volt már, a hajólámpa kialudt, a hotel feketén ásított a lombok közül. Csak a kávéházból hallatszott ki a karambolgolyók csattogása, s a fürdői hajdu baktatott tova a villák felé. A terrászon alig égett már néhány lámpa.

A hotel‑kapunál elbúcsúzott tőlük a direktor.

- Szervusz, fiacskám, - szólt, - nehogy túlságosan megöld!

Szótlanul haladtak fölfelé a terasz lépcsőin, Bossányi idegesen rágta a szivarját.

- Tán meg is szökött eddig a gyáva.

Alig volt odafenn valaki, a pincérek fáradtan húzódtak a sarokba, csak egy‑két asztalnál poharaztak még. Bossányi izgatottan nézett körül.

- Topp, - mondta, - ott ül!

Az asszonyok hazamentek már, de a huszár ott ült a régi helyén, egyedül, a cimbalmos cincogását hallgatva.

- Milyen nyugodt, - jegyezte meg a bonvivant elmerengve, - nem is sejti, mennyire közel van a túlsó parthoz!

Merészen közelítettek a tiszt felé, ki keresztbe vetett lábakkal cigarettázott a gömbölyü akácok alatt. A lámpa üvegburája körül virgonc szunyogok keringéltek, halkan sipolva, mintha egy vékony húr pattant volna el valahol.

A prezumtiv gyilkos mereven állt meg az asztal mellett.

- Bossányi Pál a nevem, - szólt baljóslatúlag, - itt pedig barátom, bonvivant szinész!

A huszár komoly arcát jókedvü mosolygás ragyogta be. Felállt a helyéből és katonásan összeütötte a sarkantyúit.

- Sylvers Kuno, az Esterházy‑huszároktól. És barátságosan folytatta: - Különben uraságod régi ismerősöm. Budapesten mindennap láttam a kioszkban, sőt ha jól emlékszem, egyszer egy banketten is együtt voltunk. A Margitszigeten volt, mikor az öreg Balló ötvenéves jubileumát ünnepeltük.

- Igen, - mondta rekedten Bossányi Pál, - ott voltam.

A leendő áldozat derülten mutatott helyet a vendégeknek.

- Tessék, - szólt, - foglaljanak helyet az urak!

Bossányi kérdőleg nézett a bonvivantra.

- Ha nem vagyunk alkalmatlanok, - folytatta a szinész, - idetelepedhetünk pár percre.

Komolyan helyet foglaltak, Kuno csöngetett a pincéreknek.

- Poharakat, - kiáltotta, - még két poharat az uraknak.

A huszár lekötelezőleg öntött egy félpohár mózelit. Kocintottak s a tiszt előszedte valamelyik zsebéből a cigarettás tárcáját.

- Tessék, - szólt, - pár darab hamisíttatlan egyiptomi. Tegnapelőtt jöttek, egyenesen a pyramisok szomszédságából.

Rágyujtottak, a tiszt kedélyesen fordult Bossányi felé.

- Mikor hallott hírt a kis Malajthyné felől?

- Honnan tudja, hogy ismerem? - szólt a gyilkos jelölt csodálkozva.

- Oh, mindent tudok. Azon a májusi hajnalon, mikor önök a palotai csárdában reggeliztek, magam is ott ültem a verandán.

- Hogyan, ön ott volt?

- Akaratlanul is tanuja voltam a tête‑à‑tête‑nek.

Bossányi Pálnak megcsillogtak a szemei.

- Pompás reggel volt, - mondotta kacagva, - nem felejtem el egyhamar.

- Oh, hiszen a kegyed dolgait ország‑világ beszéli. Valóságos Boccaccio, legalább úgy mondják.

- Az bizonyos, - szólt Bossányi elégedetten, - hogy próbáltam az életben egyet‑mást.

Koccintottak, csevegtek, hangosan kacagtak egy‑egy visszaemlékezésen. A szinész bolondos deklamációkat mondott el, amit jókedvüen megtapsoltak.

A bor kissé a fejükbe szállt, egyszerre szükségét érezték annak, hogy énekeljenek valamit. A huszár hamarosan fölébresztette a cigányprimást.

- Hé, Károly, - kiáltotta, - ne szundíts, mikor mulató emberek vannak az orrod körül.

A cigányok muzsikálni kezdtek, a bonvivant veszettül énekelt. A tiszt csöngetett a pincérnek.

- Egy üveg pommeryt, de gyorsabban mozogjon a lábad!

Még jobban becsíptek a pezsgőtől, minden rózsaszínné vált körülöttük. Bossányit lelkesülési rohamok fogták el, mint rendesen, ha többet ivott a kelleténél.

Homlokon csókolta a cigányprimást s egy idegennek, ki a szomszéd asztalnál ült, erőszakkal fölajánlott egy pohár pommeryt. Egy kövéres kis doktorral, ki a szállodással csevegett az üvegfal mellett, erőszakosan azt akarta elhitetni, hogy Bonaparte Napóleonhoz hasonlít.

A bonvivant szenvedélyesen bemutatkozott minden idegennek, és a fizetőpincér előtt is komolyan pózba vágta magát:

- Maróti Árpád, jellemszinész.

- Oh, - válaszolt a kotelettes úr barátságosan, - ismerem a nagyságos urat!

A huszár türelmetlenül dobolt az asztalon:

- Üljünk le urak, üljünk le. Ne oszoljunk el a világ valamennyi tája felé.

Ismét az asztal köré telepedtek, s most Bossányi hozatott egy újabb üveg pommeryt.

- Pompás kölyök ez az egypupu, - súgta a bonvivant fülébe, - szavamra, tetszik nekem!

A tisztnek támadt most egy ideája.

- Ha nem vagyok alkalmatlan, azt ajánlom, dobjuk sutba az úr cimet. Ti sem vagytok különb legények, mint jó magam.

- Éljen! - dörögte a szinész lelkesedve.

Megitták a testvérpoharat, csókolóztak. Bossányi megölelte a huszárt.

- Micsoda is a keresztneved?

- Kuno.

- No, nem tesz semmit, azért becsületes ember maradsz.

A parkon túl, a tó felett, gyöngén világosodni kezdett az égboltozat, hűvös levegő suhant meg, sikongató madarak röpködtek a magasba a parti sziklák oduiból. A víztükröt borzolni kezdte a hajnali szellő, az úszóház fölött himbálózott a trikolór. Az áttetsző fák közt, a virágágyak mentén, feltünt már egynéhány kertészlegény, a hotel ablakai vöröses fényben égtek. Nagy csöndesség volt köröskörül, még az egész fürdő mély álomba volt merülve. A park széle felé kivillant a zöld lombok közül egy‑egy nyaraló karcsu tornya, az erkély, az emeleti terasz. A szürkéskék vízen éledni kezdtek a yachtok s fehér vitorlájuk lomhán libbent meg, mint egy ébredő galamb.

Bossányi elérzékenyülten szorongatta a huszár kemény kezét.

- Nézd csak, fiam, - szólt, - mit mondanál, ha egy szerenádot adnánk a menyasszonyodnak?

Kuno hálásan nézett a szeme közé.

- Fényes eszme, - szólt, - nagyszerű ember vagy!

A cigányok összecsomagolták a hangszerüket, s cincogva indultak meg a park homokos útjain a hotel tóra néző ablakai felé. A hófehér függöny diszkrétül borult az ablak fölé, amelyen belül a szép leány hajnali álmát aludta. Az üveg valósággal csillogott az ébredő nap sugaraiban.

A hegedü, a klarinét, a kisbőgő lágyan olvadtak össze, egy csendes keringő csendült meg a földszintes ablakok alatt. A három jó barát elérzékenyülten támaszkodott az ezüstös üveggömböknek, melyek a pázsitos virágágyakat diszítették.

Az egyik pauza alatt a bonvivant ravaszul fordult a dúdolgató Bossányi felé.

- Hé, - súgta, - itt van az idő, hogy végezz vele!

- Kivel?

- Az egypupuval. Úgy emlékszem, mintha szó lett volna arról, hogy megölöd.

- Csacsi, - válaszolt megvetéssel, - csak nem ölöm meg a legjobb barátomat!