Kiváncsiság.

(Egy öngyilkos levele.)

Ez a levél az utolsó írás, mely a kezemből kikerül. Egy óra mulva, amikor e vallomásommal végeztem s búcsúlevelem borítékjára a cimet fölírom, kiveszem íróasztalom fiókjából a töltött revolvert s fejbe lövöm magamat.

Ha maga, kedves Miklós bátyám, aki földi életem alatt egyetlen igazi jóakaróm volt, azt hiszi, hogy utolsó pillanataimat szomorúság és kétségbeesett meditációk között töltöm el, hogy sírva csókolom valami szőke asszony arcképét, vagy még egyszer utoljára végigtekintek az eddigi életemen, - nagyon téved. Nem búsulok, nem gondolkodom, egyszerüen boldog vagyok. Mámorosan, izgatottan várom a végzetes percet s körülbelül úgy érzem magam, mint a szerelmes vőlegény, aki a vasúton a menyasszonyához utazik s megérkezett a legutolsó állomásra is. Tizenöt perc mulva a keblére fog borulni a világ legédesebb lánya, - s erre a gondolatra táncolni és kurjongatni szeretne... Én is ilyenformán vagyok, mint a türelmetlen szerelmes, szinte tolni szeretném a vonatot, hogy gyorsabban fussa be azt a néhány hátralevő kilométert...

Nem tudom, meg fogja‑e tisztán érteni öngyilkosságom okát, - én igyekszem, hogy megmagyarázzam. A világ azt fogja hirdetni, hogy bolond voltam s hogy a tettemet pillanatnyi elmezavarban követtem el. Ne higgyen az újságoknak és az idegdoktoroknak: sohase voltam józanabb, mint most vagyok. Oly józan és beszámítható vagyok, hogy akármilyen matematikai problémát is könnyüszerrel meg tudnék oldani...

Öngyilkosságom motivumai kissé szokatlanok; azt hiszem, hogy ennyi az egész. Azt megengedem, hogy ilyesmiért talán még egyetlen halandó se vált meg, az első emberpár óta, az életétől. De hogy bolond vagy idegbajos lennék, azt tagadom. Oh, erről szó sincs! Talán bátrabb vagy elszántabb vagyok, mint a többi ember, aki velem együtt lebzsel át idelenn ötven vagy hatvan esztendőt, de hogy az öngyilkosságom nem egy szigoru logika utolsó láncszeme lenne, az ellen végső pillanatig síkra szállok.

Hogy az öngyilkosság ötlete többnyire banális forrásokból fakad, azt mindnyájan tudjuk. A nyomor, a szerelmi boldogtalanság, a betegség, vagy néha, kivételesen, a halálos unalom adja az emberek kezébe a töltött fegyvert. Az én motivumaimat, kedves Miklós bátyám, ne ezek közt keresse. A nyomorról nem panaszkodhatom, hiszen kétezer holdas tehermentes birtokom van, Budapesten a saját házamban lakom, sőt a genuai öbölben, a napsugaras Földközi‑tenger partján, enyém talán az egész Riviéra legszebb nyaralója... Ha kedvem tartja, hát a saját yachtomon rándulhatok át Marseille‑be, Glasgowba, vagy akár körülhajókázhatom az egész világot... Szerelmes sohase voltam, amivel nem azt akarom mondani, hogy az asszonyi grácia nem hatott volna rám annyira, mint a többi emberfiára... Nekem is voltak kalandjaim, én is ittam teát egy‑egy szőnyeges fészekben, én is adtam forintos borravalót a levélhordónak, aki egy‑egy várvavárt üzenetet elhozott. De boldogtalannak asszony miatt sohase éreztem magamat... Ha egy szerencsésebb vetélytárs kiütött a nyeregből, bölcs rezignációval ballagtam odább, abban a tudatban, hogy a világon még ezer más gyönyörüség is akad a csókon és az ölelésen kívül... Az egészségem ellen, mióta az eszemet tudom, nem volt panasz; az idegeim vasból vannak, a gyomrom jó, s a tüdőm négycsillagos, vagyis elsőrendü minőség... Az alaptermészetem a jókedv és a vidámság... Tudok mulatni, szeretem az intim baráti kört s a poharazgatásban, meg a cigány nótáiban örömet találok... Azt a spleent, mely egy‑egy bolond ángliusnak a pisztolyt vagy a hirtelen ölő mérget a kezébe adta, én csak az olvasmányaimból ismerem...

Ugy‑e, érthetetlen és fölfoghatatlan hát így első hallásra, hogy negyvenöt vagy ötven perc mulva fejbelövöm magamat? Nehogy maga is azt gondolja, kedves Miklós bátyám, hogy csakugyan elment az eszem, megkisérlem, hogy az elhatározásomat érthetővé tegyem...

Már hatéves koromban konstatálták rólam, hogy kiváncsi és tudnivágyó gyermek vagyok. Nemcsak az órámat feszítettem föl, mint minden ilyen apró kamasz, hanem olyan dolgok is érdekeltek, amelyek a többi, hatéves embert egyáltalában nem igen foglalkoztatják. Emlékszem, hogy amíg a barátaim naphosszat odakünn hancuroztak a szederfás udvaron, én a legfurcsább dolgokon törtem a fejemet: mi az oka annak, hogy a ló oly béketűréssel húzza, a kocsit, holott senki se fizeti meg érte, hogy az állatok nem tudnak beszélni, s hogy a szakácsné egyszerüen leöli a konyhában a szegény tyúkot, azért, hogy mindenkinek pompás pecsenyét tálalhasson. Egyszer - mintha tegnap történt volna, úgy az eszemben maradt - a második elemi osztályban, a vallási óra alatt, ezt kérdeztem Pusztay úrtól, a tanítómtól:

- Hát Burkus, a mi házőrző kutyánk, nem jut a menyországba?

- Nem, édes fiam, - válaszolta mosolyogva a tanító, aki gyakran vendége volt a szüleim asztalának.

- És miért nem? - folytattam kissé csalódva. - Hiszen Burkus becsületes és jólelkü teremtés. Anyámnak sokszor van baja a cselédekkel, akik feleselnek és meglopják, de a Burkussal senkinek sincs baja. Hűséges, komoly és lelkiismeretes állat, aki éppen úgy megérdemli, hogy a mennyországba kerüljön, mint én, vagy a tanító úr, vagy mások, akik a földön a kötelességüket teljesítették.

A tanító gyönyörködve hallgatta a kitörésemet, azután szelíden megsimogatott:

- A mennyországba csak az jut, kis fiam, akinek lelke van. A Burkus, akármilyen derék jószág legyen is különben, csak állat, akinek nincs lelke, csak párája...

Sokáig gondolkoztam ezen a dolgon, mert az én hitem szerint a Burkusnak is épp úgy volt lelke, mint az embereknek. Óh, én tudtam, hogy van lelke! A hűséges kutyaszemét néha úgy fordította rám, mintha ezt mondta volna: Értelek, kis gazdám és szeretlek is, csak éppen hogy beszélni nem tudok. Híven szolgállak benneteket és minden pillanatban készen lennék arra, hogy meghaljak értetek. És lásd, nekem mégse engedik meg, hogy veletek együtt a mennyországba kerüljek...

Később is, amikor megnőttem, gyakran járt az eszem olyan dolgokon, amelyekre a barátaim talán sohase gondoltak. A szerelemben a pillanatnyi gyönyörűségnél sokkal jobban érdekelt, hogy mi is az voltaképpen, ami egy csitri szőke vagy barna lányt a szememben száz fiúnál kívánatosabbá tesz; holott a fiúk jó és hűséges pajtásaim, akikkel az éjjelemet‑nappalomat együtt töltöm. Azt hiszem, hogy a szerelem híres analitikusai, a világhírü tudósok se foglalkoztak objektivebben ezzel a tárggyal, mint én, a tizennyolc éves kamasz, akinek - mint mondani szokás - mindig meg nem érdemelt szerencséje volt a tánciskolában, a barátaim hugainál és az előkelő zsúrok zongorái mellett...

Talán húszéves voltam, amikor első izben kezdtem komolyan gondolkodni az élet és a halál problémája fölött. Emlékszem rá, egy éjjel, amíg a háznép mélyen aludt körülöttem, s a tanyákról behallatszott hozzám a kutyák ugatása, egyszerre csak hideg borzongott át a hátamon arra a gondolatra, hogy nekem is meg kell halnom. Soha se gondoltam még erre és most egyszerre verejtékes homlokkal nézegettem hajnalig a hálószobám mennyezetét. Oly furcsán, oly különösen éreztem magam, mintha egy húszesztendős álomból ébredtem volna föl. Reggel nehéz fejjel ébredtem és ettől az éjszakától kezdve mind e mai napig nem hagyott el egy pillanatra se a megoldatlan probléma... Oh, ne hidd, hogy talán félve gondoltam a halálra, hogy éjszaka rémeket láttam, s hogy ez a töprenkedés szomorúvá vagy kétségbeesetté tett volna. Szó sincs róla. Mint egy nagy és gyönyörü kérdés érdekelt csupán az emberi egzisztencia utolsó fejezete, a pillanat, amikor a napsugártól búcsút veszünk... Nem féltem a haláltól, de betegesen izgatott a kiváncsiság, hogy mi lesz velünk, ha a szemünket behunyjuk? Amikor a színházból, a társaságból hazatértem, sokszor hajnalig olvastam a nagy filozófusok munkáit, belemerültem a vallásalapítók írásaiba, kimeredt szemmel, a tudás vágyától remegve lapozgattam a világhírü természettudósok műveiben. Melyiknek van igaza közülük? Az ateistáknak‑e, akik gúnyos mosollyal beszélnek minden vallásról, akik szigoru logikával mutatják ki, hogy a szív utolsó dobbanásával örökre vége van minden emberi öntudatnak, vagy nekik, a hasonlóképp nagyoknak és bölcseknek, akik a világegyetemben egy csodálatos rendszert látnak, egy erős és jóságos kezet, mely évezredek óta intézi a föld minden dolgát, meghagyva szívünkben azt a naiv örömet, hogy mindenki a maga sorsa intézője. Néha magam is úgy hittem, hogy a tagadók részén van az igazság, néha áhítattal néztem föl a rejtelmes sötétségbe, ahol sziporkázó csillagok ragyogtak... Addig töprengtem, addig gondolkodtam, addig haboztam, amíg végre - tegnap éjjel volt, amikor magával, Miklós bátyám, a kaszinóból eljöttem - hirtelen eszembe jutott egy furcsa dolog; az jutott eszembe, hogy akár öt másodperc alatt szemtől‑szembe állhatok a megoldással, amelyet húsz esztendő óta hiába keresek...

Itthon támadt az ötletem, a könyvtárszobában, amikor lefekvés előtt a teámat főztem. Föl szerettem volna kiáltani örömömben s bámulva gondoltam arra, hogy mindaddig meddő találgatással töltöttem el az időmet... Húsz év óta izgat a kiváncsiság, hogy mi történik velem a halálom után s még egyszer se jutott az eszembe, hogy akár a következő pillanatban mindent megtudhatok... Egy szempillantás, egy nyomás a revolverem ravaszán - s ha van túlvilág, hát egyszerre ott termek benne. És ha nincs?

Ej, kedves Miklós bátyám, hát igazán olyan fontos dolog az, hogy tíz vagy húsz esztendővel tovább törjük magunkat egy jó ebédért vagy egy szép asszony csókjáért?

Tegnap óta úgy érzem magam, mintha nagyon sok pezsgőt ittam volna: be vagyok csípve attól a gondolattól, hogy ma éjjel mindent meg fogok tudni... Olyanforma érzésem van, mintha egy várva várt kalandra indulnék, mintha sok‑sok idő után végre légyottot adott volna egy bájos teremtés, akinek éveken át hiába udvaroltam... Húsz perc mulva le fog hullani a lepel a nagy titokról, - szavamra mondom, táncolni szeretnék örömömben, hogy ilyen közel, ilyen szörnyen közel állok hozzá...

Rokonaim nincsenek, tavaly szegény édesanyám is meghalt; megszomorítani hát az önző kiváncsiságommal senkit se fogok... Talán te, édes Miklós bátyám, ejtesz értem egy könnyet, de biztosítlak, hogy nem jól teszed, hiszen nem vagyok én sajnálatra méltó... Azt mondanám, hogy inkább irigyelj, de félek, hogy te se fogsz egészen megérteni...

Isten veled, hogy a viszontlátásig‑e: azt csak öt perc mulva tudnám biztosan megmondani...