A tömeggondnok.

Samu, mint elsőéves jogász, napokat evett. Az atyja minimumos tanító volt és jobb szerette volna, ha a fiából kereskedő vagy iparos válik. De Samu már gimnazista korában oroszlánkörmöket mutatott és egyre‑másra nyerte az Önképzőkör összes díjait és jutalmait. A piaristák direktora az év végén magához hivatta az öreg tanítót és így szólott hozzá:

- Tudom, Gärtner úr, hogy az ég önt bőven megáldotta gyermekekkel... Tizenegy gyermek és négyszáz forint jövedelem, ez, szavamra mondom, nem bolondság... De mégis azt tanácsolom önnek, hogy Sámuelt ne vonja el a tudományos pályától.

Kinek nincs Budapesten egy nagybácsija vagy nénije? Samunak is volt. Egy néni, aki esernyőket árult egy kis Kerepesi‑úti boltban, s a Hársfa‑utcában lakott, egy piszkos sárga ház harmadik emeletén. Egy homályos udvari szobában húzódott meg a fiatal jogász, s udvari ablakából nem igen láthatott mást, mint a szemközt lakó divatárus kisasszonyokat és a földszinten lévő kávémérést. És vádolják bár Samut a legprózaibb lélekkel, ő többet nézte a kávémérés otromba vajas süteményeit, mint a kokett divatárus‑leányokat. Néha, a könyvei fölött ülve, ekként álmodozott magában:

- Oh, ha olyan nagy úr lehetnék valaha, hogy minden uzsonnakor a kávémba apríthatnék egy ilyen sütemény‑szörnyeteget!

De ő nem volt ilyen nagy úr, mert csak napokat evett. Az atyja kijárta az ifjukori barátainál, hogy a fiú hét különböző házban kapott ebédet, a hét különböző napján. Az ifjukori barátok közt volt két jómódu ember is, s így Samunak, vasárnap és szerdán fényes ebédben volt része, de a többi napokon bizony nem igen étkezett úgy, mint a Vefour napi vendégei. Vacsorára pedig abszolute nem telt bőven, mert állandóan verőfényes napok jártak és az esernyőáruló nénihez csak elvétve tévedt be egy‑egy komoly szándéku vásárló...

Husvétkor azonban nagy öröm érte Samut és az ő egész családját. Atyja, a hitközség segélyével fürdőzni jött föl Budapestre és egy délelőtt az Erzsébet‑téri kioszk előtt egy cilinderes úrral találkozott, aki ismerősen nézett rá. Ez az úr Alster Emil volt, aki fiatal korában együtt lakott vele a Bodzafa‑utcában, de azóta gazdag emberré lett. Ki ne ismerte volna az Alster nagy banküzletének hirdetéseit, melyek a lapok hátulsó oldalán oly óriási betükkel hívták föl magukra a közfigyelmet? Az Alster‑cég igérvényeit már több izben szerencsésen kihúzták és legutóbb is az ő révén nyerte meg a bécsi községi sorsjegyek kétszázezer forintos főnyereményét egy szegény szlavóniai vasúti gépész. Az ujságok kiírták a szerencsés nyerő nevét és a gépész hálálkodó levelet tett közzé a lapok nyiltterében. És az Alster‑cég hírneve és becsülete még inkább emelkedett a nagyközönség szemében.

Alster megfordult és a következő pillanatban keblére ölelte az öreg, meggörnyedt néptanítót:

- Ni csak, te vagy csakugyan... Ej, Albert, Albert, mennyire megöregedtél velem együtt...

Bementek a kioszkba és cognac‑ot ittak. Beszélgetés közben szóba került Samu is és Alster így szólott:

- Derék, hogy ilyen szorgalmas fiad van. Mondd neki, jöjjön föl hozzám, valamelyik nap ebéd után...

Samu egy kedden fölment. Alsterék az Andrássy‑út egyik első emeleti erkélyes lakását lakták. Őszintén szólva, Samu sohasem látott még ilyen lakást. Maga a nagy, sötét, tükrös előszoba, a függönyök, a kékfőkötős szobaleány, egy csomó fényes, parkettes szoba, a fekete zongora, melyen csodálatos girandole‑ok álltak, a hűvös, nyugodt homály itt a zajos Andrássy‑út közelében - mindez megijesztette kissé. Mennyire más volt itt, mint az ő protektorai házában, hol az ebédlőben is ágyak álltak, mert bizony nem igen telt külön szalonra és hálószobára. A szobalány bejelentette és Alster, aki éppen feketéjét itta és egy dohányból készült buzogányt tartott az ajkai közt, nyájasan a kezét nyújtotta neki:

- Szervusz, Samuka, szervusz kis fiam... Üljön le és meséljen nekem valamit. Paulin, hozzon egy csésze feketét...

Samu leült, de nem mesélt semmit. Alster úr mondott el adomákat a régi időkből, mikor atyjával együtt kóboroltak az utcákon, és ha kávéházba mentek, ketten ehettek csak egy kiflit, mert pénz éppen csak ennyire jutott. Szép napok voltak, Samuka, boldogok voltunk, mert annyi idősek voltunk, mint te...

Mielőtt fölkeltek, Alster úr csöngetett a szobaleánynak.

- Mondja meg a kisasszonynak, - szólt, - hagyja abba a zongorázást és jöjjön be egy kissé hozzám.

Két perc mulva könnyű lépteket hallott Samu és a függönyön át egy tizenöt éves leány jött be, aki bámulva nézte végig az idegent. A leány szőke volt és kékszemü és egy csodálatosan szép, himzett kötényt viselt, amely a vállát is átfogta. Alster úr átölelte a leányt és ezt mondta:

- Ime, Samuka, ez az én kis leányom, aki szép és jó magaviseletü, de nem tudja a természettant. Pedig mit ér a szépség és a jó magaviselet, a kellő természettani ismeretek nélkül? E hiány pótlása te reád vár, fiam. Hétfőtől kezdve naponkint föl fogsz járni hozzánk és az angolkisasszony jelenlétében oktatni fogod Margitot a reális tudományokban. Nos, leányom, nyujts csak kezet a jövendőbeli tanítódnak!

Samu helyzete jobbra fordult e nap óta, de Samu, mindent megfontolva, mégsem volt boldogabb. A kávémérés sütemény‑mammutjait botrányosan elhanyagolta és este gyakran járt a szinházba. A Feuillet Odiot Maxime‑ján könnyezett és kalligrafikus betűkkel írta le minden tiszta papirra jövendő drámái címét. A Hársfa‑utca levegője, szatócsboltjai, külvárosi kisasszonyai elviselhetetlenek voltak előtte, mikor az Andrássy‑útra gondolt. Az esernyőárus nénike napokig nem hallotta a szavát, mert Samu korán lefeküdt, de sokszor késő éjfélig sem hunyta be a szemét. Meghallott minden csöngetést, a házmester álmos baktatását, a kávémérésben tivornyázó bérkocsisok énekét. Úgy rémlett neki, hogy ő a valódi Odiot Maxime, mert az ő Margitja még magasabban áll ő fölötte, mint a büszke Laraque Margit a szegény, nemes ifju fölött...

Valahányszor a tanítási órák végük felé közeledtek és Margit reá függesztette tiszta, világoskék szemét, Samu elborult lélekkel gondolta magában:

- Most megint nem fogom látni huszonnégy óráig! Milyen rettentő végzet, hogy én gumiszagu könyvtárakban, piszkos hársfa‑utcai házakban, nyomorgó kishivatalnokok pecsétes asztalkendői mellett vagyok kénytelen eltölteni az életemet! Milyen boldog volnék, ha örökké itt ülhetnék ebben a ragyogó lakásban és a szőke tanítványom zongorázását, hallgathatnám! Nem enném, nem innám, mindig csak őt hallgatnám.

Samut néha meghívták a vasárnapi ozsonnákra, mikor a világos, ibolyaillatu ebédlőben egy csapat fiatal leánynak és a kisasszonyok bátyjainak egész lakodalmi asztalt terítettek. Ilyenkor énekeltek, keringőt táncoltak, minden csodálatosan fényes és szép volt. Samu, ha ilyenkor egyedül ment haza a keskeny terézvárosi utcákon át, ha a kis boltokban sajtot, szalámit vásárló diákokat meglátta, elkeseredve dörmögte:

- Milyen más ott minden, milyen boldogok a gazdag emberek!

Nyáron Alsterék magukkal vitték őt Pörtschachba, hol Margittal órákig kóborolt a zöld fák között, együtt ebédeltek, a villa teraszáról együtt nézték a sétálókat. De szeptemberben újra vissza kellett jönnie Budapestre és az esernyőárus néni felbontatlan ágyát újra fölbontották esténkint.

Samu ismét hallgatta a csöngetést, a házmester kemény lépteit, a becsípett bérkocsisok kurjantását. A szíve elszomorodott és ezt gondolta:

- Ha az Isten jó akarna lenni hozzám, az ő nagy kegyelmével tönkre juttatná a Margit atyját. Ha nem volna egyebe a rajta levő szoknyánál, ha egy szál kendőben menekülne az utcára, egyszerre térdre borulnék előtte és megvallanám, hogy szeretem...

De fájdalom, a jó Isten ma már nem kedveli a népmesei motívumokat. Margitnak sokkal többje volt a rajta levő ruhájánál, sőt a kelengyéje is ki volt állítva egy koronaherceg‑utcai kirakatban. Sőt nefelejcses tálcakendőket is kapott és pompás asztalfutókat és a konyharuháinak csodájára jött az egész Belváros és Lipótváros. És a népmesék hősnői nem is kapnak nyolcvanezer forintnyi hozományt és százötven forintos kashmir‑pongyolákat. És a népmesék hősnőit nem esketik fényes segédlettel és üdvözlésükre nem érkezik négyszáz telegram, a világ minden tájékáról.

Margit, mikor a bécsi úrnak, aki atyja cégébe társul állt, örök hűséget esküdött, nyájasan tette kis kesztyűs kezét a Samu erős tenyerébe és így szólott hozzá megindultan:

- Köszönöm, köszönöm, maga jó volt hozzám mindig... Remélem az új házamban is sokat látom, mert a férjem is igazán kedveli magát.

*

Ki ne emlékeznék arra a szenzációs esetre, mikor az Alster Emil és Tsa cég egy őszi napon csődbe került? A kétmilliónyi passzivával alig állt szemben nyolcszázezer forintnyi aktiv vagyon s a nagy, európai hírű bankcég bukása egy egész csapatát rántotta magával a kisebb vidéki kereskedőknek. Az öreg Alster heteken át nem mozdult ki a lakásából és Bay Leon, a veje, ki a rossz nyelvek szerint úgyszólván egyedül kergette a céget a bukás örvényébe, nyomtalanul eltünt egy Amerikába vitorlázó gőzhajón.

Oh, Samuka már ebben az időben nem evett napokat. Samuka nagy partie volt, ügyvédi irodája tizennyolcezer forintot jövedelmezett évenkint, Erdélyben képviselői mandátummal kínálták. Az öreg néptanító előkelő kávéházakban sakkozott reggeltől estig, mert a fia az egész családot Budapestre hozatta. Samuka búcsút mondott a Hársfa‑utcának és a Nádor‑utca egy üveges folyosóján belül ütötte föl tanyáját és széles, világos angol pantallókat viselt. A Lipótváros megsüvegelte Samukát és a rácsos raktárokon belül már olyanfélét is suttogtak, hogy a city képviselői székébe ő ül be egynéhány év alatt.

Mikor az Alster Emil és Tsa cég nagy csődtömegét megkapta, egyszerre feltünt előtte az Andrássy‑úti palota és egy csodálatosan himzett, vállon át hajló kötényke, melyet egy kékszemű, világosszőke leány viselt. Samu így szólott magában, mikor a legbelső irodában forgatta az írásokat:

- Bolond dolog volna, ha én még egyszer napokat ehetném és tizenötéves leányokat taníthatnék a természettanra...

Kilenc év nem nagy idő, de mikor egy délben az ajtaján kopogtattak s egy molett, szőke asszony kipirulva megállt előtte, Samu udvariasan szólt:

- Mit parancsol, nagyságos asszony?

- Nem ismer? - kérdezte a vendég.

Samuka, a nagy, hírneves Samu fölugrott.

- Bocsásson meg, - dadogta - igazán nehezen ismertem volna föl...

Margit leült, haja még szőke volt, mint régen, mosolygó kék szemét bánatos felhő borította el. Asszonyi szépségében is megmaradt valami a leányos bájból, a kis Margit édes gráciájából, akivel együtt járta be valaha a wörthi tó partjait. De még sem volt többé az ő Margitja, aki kék ruhájában könnyedén rendezte az ozsonna‑asztalt, aki a zongora mellett operett‑keringőt játszott, míg a többiek táncoltak.

Margit így szólott:

- Tudja a mi nagy szomorúságunkat, hiszen az ügy az ön kezében van. Azért jöttem önhöz, hogy a hozományomat és kelengyémet bejelentsem, mert az engem illet meg a tömegből. Talán segítségemre lehet, ifjukori barátságunk emlékéért.

Samu világosan érezte, hogy ezt kellene mondania:

- Oh, nagyságos asszonyom, kilenc éve várom azt a napot, amelyen megvallhatom, hogy szeretem... Elmondtam volna kilenc év előtt, de akkor nem volt egy tisztességes kabátom és önnek nyolcvanezer forintnyi hozománya volt, a kelengyéjén kívül. Mint kivántam akkor, hogy önnek se legyen többje egyetlen szoknyájánál. A zsúrjaira nem jártam el, holott biztosított, hogy a kedves férje is kedvel, és nem szegődtem lovagul az ön aranyszőke udvarába. De most, hogy búsan és elhagyatva áll itt, most már térdre borulhatok ön előtt és elmondhatom, amit forró szívem parancsol: szeretem, szeretem, szeretem...

De Samu nem mondta ezt, Samu cigarettára gyujtott, mert Samuban nem volt többé semmi a napokat evő diákból. Papirt és ceruzát vett elő és így szólott:

- Diktálja hát az igényeit, nagyságos asszony!...