A férj.

Szalóky, aki irnok volt a szolgabíróságnál, egy vasárnap délben arra tért haza a hivatalból, hogy az udvart hatalmas patália veri föl. A felesége, akit Szalóky földöntúli szépségnek tartott, valami cselédpletyka miatt harsogó polémiát folytatott a szomszédos rendőri tollnoknéval, s Szalóky épp akkor lépett az udvarba, mikor a tollnokné ezt kiáltotta a feleségének:

- Ha nem hallgat, rögtön odavágom a ténsasszonyhoz ezt a cirokseprőt!

Szalóky erre élénken közbelépett, s többek közt “szájas kígyó”‑nak minősítette a rendőri tollnoknét. A dühös asszony erre láthatólag elsápadt, csöndesen lebocsátotta a cirokseprőt, s míg az irnokné diadalmasan visszavonult, ő gúnyosan közelebb hajolt a harciasan berzenkedő Szalókyhoz.

- Jobb lenne, - mondta, - ha maga is arra ügyelne inkább, hogy a felesége ne szarvazza föl lépten‑nyomon.

- Kit? - hörgött Szalóky megrendülve.

- Magát, tisztelt úr, magát. Mindenki tudja, csak épp maga dugja a fejét strucc módjára a homokba.

- Asszony, kiről beszél? - ordította Szalóky, miközben a tollnoknét vaserővel megragadta.

Az asszony kiszabadította magát az őrjöngő irnok kezei közül, aztán a fojtogatástól sápadtan folytatta:

- Amíg maga ott körmöl a hivatalban, addig Gály itt settenkedik a menyecske körül. Az egész ház tudja, a cselédek is - csak maga nem. Jöjjön egyszer haza délután három óra felé, akkor majd nem szorul arra, hogy tőlem halljon részleteket.

Szalóky nagyot lélegzett, aztán szó nélkül besurrant a lakásába. Az ebédnél egyre csak a feleségét nézte: a karcsu, rózsásarcu asszonykát, akit két évvel ezelőtt hozott el egy őszi napon Csabrendekről. Az asztalos leányára szerencse volt a szolgabírósági irnokkal kötött házasság, Szalóky pedig folytonosan úgy érezte, hogy ő egy nem neki szánt boldogságot bitorol. Miképp is lehetett, hogy a kívánatos ifju teremtés neki szentelje a szépségét és az életét? Két éven át mindig csak azt leste, hogy egy reggel föl fog ébredni az álmából; s a reggel ime könyörtelenül megérkezett. A szegény irnok, aki huszonöt év óta naponkint tíz órát körmölt s aki talán születése óta a munkának és a kötelességnek élt, attól félt, hogy a legelső falat a torkán akad; de az ebéd szerencsésen véget ért anélkül, hogy valamely végzetes baj történt volna. Szalóky ebéd után megcsókolta a feleségét, aztán szivarra gyujtott és kisétált a levegőre. Céltalanul kószált ide‑oda a városban, kétszer megkerülte az érseki parkot, majd benézett a kávéházba, hogy újságot olvasson. A betűk azonban szétfolytak a szeme előtt. - Mit tegyek? - gondolta a nyomorult irnok fulladozva. Mert ő valóban nem tartozott ama hősök közé, akik a hűtelen asszonyt megfojtják, vagy elkergetik. És mit is ért volna azzal, ha csakugyan elkergeti? Ő maga is mellének szögezhette volna a revolvert; hiszen egy napig se tudott volna élni a szépséges felesége nélkül. - Mit tegyek? - gondolta bánatosan, miközben a kávéját kifizette a főpincérnek. Egy darabig még ott kószált a piaci lámpa körül, aztán egyszerre csak odavetődött a megyeház elé. A portánál álló hajdu bizalmasan köszönt neki, - és Szalókynak ekkor különös ötlete támadt.

- Itthon van a tekintetes főszolgabíró úr? - kérdezte a pöfékelő Tóth Jánostól.

- Azt vélem, hogy csak most végeztek az ebéddel, - mondta a zsinóros Tóth János.

Gály, a főszolgabíró, a megyeház második emeletén lakott. A dúsgazdag úr csak passzióból szolgálta a vármegyét, a székház istállójában hat lova, a kocsiszínben három fogata állott, tamáshegyi birtoka pedig igazi mintagazdaság volt. Gály már a parlamentbe is bejuthatott volna, de ő vidéki kiskirályságát nem igen volt hajlandó elcserélni a nagyvárosi tucatpozicióval. Szalóky, míg a szőnyeges márványlépcsőn fölfelé haladt, egy‑kétszer verejtékes homlokkal fogódzott meg a bársonyos karfában, mert úgy rémlett neki, hogy azonnal összeesik.

- Itthon van a tekintetes főszolgabíró úr? - kérdezte az előszobában a hajdútól.

György huszár bejelentette az irnokot s Szalóky pár perc mulva a főszolgabíró úr barátságos ebédlőjének ajtajában kuporgott. Gály, aki kávé mellett ült és igen vastag szivart szítt, nyájasan intett neki az asztal mellől.

- Szervusz, Szalóky apám, lépjen közelebb! Mi szél hozta most ide, mikor minden jóravaló férfiu kéglit játszik a polgári olvasókörben?

Egy üres pohárba bort öntött a vendége számára, Szalóky pedig zavartan motyogott:

- A Dénes‑ügy miatt bátorkodtam... a csengőd‑pusztai verekedés ügyében... Az aktákat ma délben hazavittem... de a csendőrök jelentése ott maradt a kancelláriában... Mivel pedig a tárgyalás holnap reggelre van kitűzve...

A főszolgabíró hangosan elnevette magát.

- Teringettét, hát emiatt zavarta meg a vasárnapját? Szalóky apám, maga nagy bolond...

Az irnok szemeit most egyszerre elfutották a könnyek, keze, amelyben a boros poharat tartotta, hirtelen remegni kezdett, - aztán fuldokolva odaborult az asztalra.

- Tekintetes főszolgabíró úr, hazudtam, nem ez a bajom. De most hallottam, hogy a feleségem megcsal s hogy a tekintetes főszolgabíró úr hozzánk jár, amíg én a hivatalban körmölök... Azért jöttem hát... azért jöttem... azért jöttem...

Gály arcáról eltünt a jókedvü mosolygás, a főszolgabíró fölegyenesedett a székében s ridegen, száraz hangon kérdezte:

- Tehát miért jött?

A Szalóky ábrázatán keserves könnyek folytak végig, reszkető karjával a Gály fehér keze után nyúlt, aztán gyáva sírással dadogta:

- Mit akar tőlünk, mit akar, mit akarhat? A tekintetes főszolgabíró úrnak mindene megvan, amivel az életét megédesítheti: fiatal, gazdag, szép, előkelő uriember. Minden asszony szerelmesen a karjaiba hullik, míg én...? Én csak szegény nyomorult kutya vagyok, az egész világon semmi örömem rajta kívül. Mért irigyli hát tőlem ezt az egyet, minek bánt, mit akar, miért kerget a halálba? A tekintetes főszolgabíró úrnak csak annyi ez, mintha egy szivarra gyujtana, engem, hitvány ördögöt pedig a poklokra kerget... A főszolgabíró úrnak egy pillanatnyi szórakozás, nekem, nyomorultnak, az élet és halál kérdése...

Szalóky görcsösen vonaglott, a főszolgabíró pedig elgondolkodva tovább füstölt. Aztán egyszerre csöndesen megszólalt:

- Szalóky apám, biz Isten, igaza van. Ostobaság volt, hogy ilyesmi az eszembe jutott, ámbár szavamra mondom, hogy semmi se történt közöttünk... De mindegy, akárhogy volt, most már örökre vége... Mondjon hát valami okosat, hogy mit tegyünk?...

Az irnok hálásan emelte föl zilált fejét, aztán bátortalanul rebegte:

- Talán írni kegyeskednék neki, hogy mindennek véget vet... Egy kurta, de határozott levelecskét, mely minden félremagyarázást kizárna...

A főszolgabíró beleegyezőleg intett.

- Helyes, azonnal megírom. És rögtön, még ma délután, a postára adom...

Gály megírta a levelet, az irnok pedig félénken közelebb sompolygott hozzá.

- Ha megengedi, magam adom át, a saját kezemmel. Igy gyorsabb és biztosabb.

- Maga? Nem gondolja, Szalóky apám, hogy ez különös és szokatlan lesz? Egyébként én azt sem bánom, ha maga jónak látja...

Az irnok szemében a hála könnyei jelentek meg, aztán gyorsan lesietett a megyeház lépcsőin... Öt perc mulva már otthon volt a saját lakásán, s lihegve, titkos diadallal csókolta meg a felesége piros ajkát.

- Itt egy levél, - mondta sunyi ábrázattal, - egy levél, neked küldték, olvasd el...

És míg az asszony feltépte a borítékot, ő szemérmetesen, gyöngéd tapintattal sietett el kéglizni a polgári körbe...