A himzett kötény regénye.

I.

Mikor Ádám Jenő, aki harmincéves koráig mint sötét gonosztevő tett szert félelmetes hírnévre, egy májusi napon oltárhoz vezette Mersich Klárikát, körülbelül így szólott magában a templomból kijövet:

- Bizony Isten injúria, hogy a sors a szemérmetlen macska kezébe játssza az ártatlan kanárimadarat... Ez a kis teremtés mindeddig a hímzőrámája, a regényei és a barátnőinek korrespondenciája közt töltött el tizennyolc esztendőt... És én?... Jobb nem beszélni róla ebben az ünnepies pillanatban! Mefisztó oltárhoz vezeti Gretchent - és a pap a jó Isten nevében áldja meg ezt az ijesztő házasságot!...

Ádám Jenő tényleg nem igen ismerte eddig a hímzőrámák, az Ohnet‑regények és a penzióbeli levelezések hangulatát... Mikor a templom színes mécseit, a szobrok aranyos diadémját, a tömjénfüstös atmoszférát elhagyta, mikor egy édes, ijedt kis teremtés, aki tizennyolc évig ismeretlenül is ő felőle álmodott, meghatva símult oldala mellé a jól elzárt batárban, Ádám egy pillanatig lelkifurdalások közt gondolt léha, céltalan életére... Nem volt valami lágyszívü fickó, de most mégis megijesztette az a felelősség, melyet egy egész életre magára vállalt... Meg fogja‑e érteni ezt a finom, érzelmes kis perszónát? Meg fogja‑e valósítani leánykori álmait, melyek egy fehér, ismeretlen világban születtek? Ádám így szólt magában bizonyos rezignált humorral:

- Most már mindegy, most már nem használ a töprenkedés...

Klárika nem tudott olvasni a lelkekben, Klárika boldogan hunyta be a szemét, míg a kocsi a népes utcákon át hazavitte őket... Olyan csodálatos volt ez a napsugaras, ibolyaillatos világ; Klárika asszony volt, a fehér fátyol végigomlott a termetén és mellette egy frakkos szótlan úr - a férje - szorongatta meghatva a kezét. Hogyan történt mindez - és most már mindörökké így lesz‑e? Klárikának eszébe jutott az a négyes, melyet Ádám egy novemberi pikniken vele táncolt - és most sírni szeretett volna arra a furcsa gondolatra, hogy ez az illedelmes, udvarias idegen, mint az ő drága uracskája ül mellette a batárban...

Klárika álomban töltötte el azt a hat hetet, mely a májusi délutánt követte. A déjeuner‑n fényes beszédeket mondtak, később utiruhában kihajtottak a budai vaspályához, majd harminc különböző hotelben ették végig a table d’hote‑kat, értekeztek a pincérekkel, a liftes emberekkel, az aranypaszomántos szállóbeli szolgákkal, harminc különböző városban nézték végig a galériákat, a harangjátékokat, a dómokat, töméntelen vasúti kocsi ablakából merengtek el az olasz égbolt kékségén, - de Klárika lelkében egy rövid, édes, leírhatatlan álommá folyt össze ez a gyönyörűségteljes negyvenkét nap. Klárika junius közepén ébredt föl: a Teréz‑körut egy második emeleti lakásában - a világ legeslegszebb fészkében, melyhez hasonlót sohasem láttak az Ohnet grófnői, ámbár (mint ezt Ádám a legelső napon konstatálta) a fürdőszoba sötét és kicsiny volt egy hétszáz forintos lakáshoz.

Ekkor, egy esős, júniusi napon, kezdődött a Klárika élete... Klárika levetette a selyembluzokat, kicsomagolta a koffereket - és csodálatos vállas kötényeket szedett elő a garderobe mélyéről... Mikor a lusta Ádám felnyitotta a szemét, pillantása legelsőbben is egy vállas himzett kötényre esett, mely lelkesedve sürgött‑forgott az ágya körül. A himzett kötény nem pihent egy pillanatra sem; majd a bútorok körül pepecselt, majd a konyhát bújta, majd a spájzban mérte a fűszereket egy csillogó rézmérlegen... Ádám, aki eddig csak zsúrozó vagy táncoló asszonyokat látott, egy felsőbb lény jóakaratával nézte a himzett kötény fáradalmait... Kacagni szeretett volna arra a gondolatra, hogy a szekrényeket cifra csipkékkel szegélyezik, hogy a rézcsapot smirglivel tisztogatják, hogy reggel hét órakor komolyan reggelit főznek, - mikor ő eddig sohasem látott csipkés szekrényeket, a smirglinek hírét sem hallotta s tizenegy óra tájban szokta meginni a reggeli teáját... A kis vállas kötény gazdája oly szigorúan vette mindezeket, mintha a világ sorsa egyedül a rézkilincsek tisztaságától függne... És Ádám egy lomha óriás jókedvével fordult a másik oldalára, hogy tovább alugyék...

Ádám egy forró csókra ébredt föl, mellyel álmában a homlokán illették... A himzett kötény ilyenkor föléje hajolt s egy kisleányos hang így szólott hozzá:

- Kilenc óra, uram, a kőmívesek már másodszor reggeliztek...

A lusta Ádám, aki nem igen érdeklődött a kőmívesek életviszonyai iránt csodálkozva kérdezte:

- Nos?

- Nos tehát, - egy‑kettő, talpra!... Ki látta, hogy az ember a párnák közt töltse az ifjúságát?... A pacsirta vígan dalol a levegőben - és ön úgy alszik, mint a havasi medve!...

Ádám, aki mindeddig komolyan azt hitte, hogy a pacsirta is csak tízfelé ébred, elkeseredve hagyta ott puha, hűséges vánkosait...

Kilenckor kelni, pontosan kifizetni az állami adót, a délelőttöt verejtékes munkában tölteni - mindezekről szentül azt gondolta eddig, hogy csak az ifjúság bolondítására valók... Míg odakünn elszántan állt a hideg zuhany alá, szomorúan dörmögte:

- Úgy élek, ahogy az olvasókönyvek előírják...

Ebben azonban volt némi túlzás, mert Ádám, a kilencórai fölkelés dacára, sem élt az axiómák tanácsai szerint. Ez alkalommal ugyanis fájdalmas szívvel kell kijelentenem, hogy a himzettkötényes kis perszóna hites férje szívéből gyűlölte az axiómákat, az ókori bölcseket, az olvasókönyvek tanácsait s érthetetlen gyűlölettel viseltetett ama geometriai emberek iránt, akik előre megfontolt szabályok szerint rendezik be életüket. Mit cifrázzam soká, t. olvasók: hősöm eddigelé egy rendetlen, hanyag, felületes bohém gondolkodásával járta az élet ösvényeit s ugyancsak a szemébe nevetett volna annak, aki vörös léniás háztartási könyvekről, kismosásról és nagymosásról, vacsorapénzről és vasárnapi kimenőkről közölt volna vele bizalmasabb részleteket. Ádám úr meglehetősen furcsának találta, hogy valaki a zellerkérdés iránt érdeklődhessék, mikor a létezés vagy a halál nagy problémái még mindig homályosak az emberiség előtt. Ádám úr nevetségesnek találta, hogy valaki a szabóját kifizesse, hogy komoly hivatalos órákat tartson, hogy öregségére takarékpénztári könyveket gyűjtsön, mikor ma vagyunk és holnap, - holnap ki tudja, hogy leszünk‑e?

A t. olvasó bizonyára kitalálja, hogy a különböző világnézet, mint annyi ötfelvonásos tragédiában, itt is nagy erkölcsi ellentétet okozott a házasok életében. A tizennyolc éves kis bölcs komoly becsvággyal intézte a háztartás gondjait és délután csak akkor feküdt le, ha a legutolsó poratomot is szerencsésen fölfedezte az előszobában. Szóval, Klárika komoly volt, mint egy akadémikus, Ádám pedig könnyelmű, mint egy gamin. És a százhúsz napos asszony, aki egy korrekt és szerelmes lovagot vélt föltalálni az ő egyetlen uracskájában, néha könnyes szemmel gondolt arra a nagy, könnyelmű, rossz gyerekre, aki a felesége csókjait is egy lusta óriás jóakaratával tűrte... Könnyei ráhullottak a portörlőre, a himzésre, a háztartási könyvre és e könnyek ezt mondták a maguk szomoru némaságában:

- Nem szeret az uracskám, nem szeret, nem szeret...