IV.

A hadsegéd csak késő délután távozott s mikor Ádám elindult a feleségét keresni, a fürdőszoba egy homályos kuckójában találta meg a vállas kötény tulajdonosát... A ház úrnője, megfeledkezvén asszonyi méltóságáról, keservesen sírdogált a sarokban...

- Ne sírj, - mondta a kegyetlen Ádám, - a huszár megkérte a kezedet...

Klárika az urára emelte könnyes szemét.

- Elmegyek, - szólott, - visszatérek a mamához, mert ma bebizonyítottad, hogy nem szeretsz...

- Ugyan mivel?

- Majd elsülyedtem az előtt az idegen ember előtt... Nem szeretsz, nem szeretsz, nem szeretsz, - folytatta sírva, - mert különben nem szégyenítettél volna meg ennyire...

- De hiszen a huszár nem idegen ember... Százkilencvennyolc csókot intett neked délután az ablakból...

Klárika zokogva gubbaszkodott össze, - de Ádám most kedveskedve simította meg a sírásban fölborzolt haját.

- Látja kis csacsi, - mondta, - nem kell tréfálni a huszárokkal... Mert ugyan mit gondolhatott Kleineck báró, mikor magát ott látta az ablaknál?

A himzett kötény csücske nedves lett a leomló könnyektől - és Klárika így szólott elkeseredve:

- Nem igaz, semmit sem gondolt, mert én csak akkor álltam az ablakhoz, mikor maga az előszobában csöngetett...

- És a százkilencvennyolc csók?

- Hallgasson... mert kiugrom az ablakon.

Ádám a karját nyujtotta Klárika asszonynak és diadalmenetben vonult le vele a fürdőszobából a szalonba... A költői igazságszolgáltatásnak tartozom azzal a kijelentéssel, hogy Ádám azontúl még forróbban szerette az ő bolond kis feleségét.