Az ékszer.

Délelőtt tíz óra volt; Csernáné, a második emeleti ügyvéd felesége, épp a konyhaasztalon könyökölt, s a mindenesleánnyal számolta el a piaci tételeket. A tárgyalás meglehetősen viharosnak igérkezett, mert Mari sehogy se tudott számot adni arról a hét krajcárnyi különbözetről, mely a tételek végösszege és a tényleges pénzmaradvány közt tátongott. Csernáné visszafojtott méreggel hallgatta a Mari légies mentegetőzéseit, később pedig affektáló nyugalommal ezt mondta:

- Itt, kedvesem, ne igen számítson arra, hogy a konyhapénzt megdézsmálja... Jó asszony vagyok, de a tolvaj cselédet nem tűröm... Két hét múlva mehet az Isten hírével...

Mari a csipőjére tette a kezét, hogy valami mázsás gorombasággal válaszoljon, mikor a konyhaajtó nagy lármával fölnyílott, s Cserna úr, a ház feje tünt föl váratlanul a küszöbön. Sápadt volt, a haja a szemébe lógott s a szeme zavaros fényben égett. Csernáné, aki ilyen idő tájt sohase látta az urát, ijedten hagyta abba a szakácsnéval folytatott veszekedést.

- Valami bajod van? - kérdezte megdöbbenve.

Cserna az ajkára tette a mutatóujját és remegő hangon így szólott:

- Jőjj be...

Mikor a szoba ajtaja bezárult mögöttük, olyan dolog történt, mely az amúgy is izgatott asszonyt még inkább megijesztette. Cserna hirtelen a felesége nyakába borult, s a könnyei gyermek módjára megeredtek...

- Juliska, - mondta fölindulástól reszketve, - tudod‑e mi az újság?

- Micsoda? - kérdezte az asszony, akinek a szíve őrülten dobogni kezdett.

A férj nagyot lélegzett, aztán görcsös erővel ragadta meg a felesége kezét.

- Tegnap este megütöttük a főnyereményt.

- Melyik főnyereményt?

- Azzal az ötvenkrajcáros sorsjeggyel, amit a minap a Hársfa‑utcai kis trafikban vettem... Mérges voltál, hogy ilyen haszontalanságra dobom ki a pénzemet, de most bezzeg hálálkodhatsz a jó Istennek, hogy könnyelmü és pazarló voltam... Húszezer koronát nyertünk, a nyomorúságunknak egyszerre vége... Képzelheted, hogyan éreztem magam, mikor a kávéházban a nyertes sorsjegy számát megpillantottam... Azt hittem, összeesem az örömtől, de egy pohár hidegvíz magamhoz térített... Most se tudom, hogyan rohantam ki az ajtón s miképp kerültem ki, hogy a villamos el nem gázolt... De elég az hozzá, hogy itt állok és élek és hogy mától kezdve húszezer korona ura vagyok...

Még egyszer megcsókolta a felesége szemét, miközben most már az asszony is elsápadt a fölindulástól. Alig hallhatólag susogta:

- Bizonyos, hogy nem volt hiba az újságban?

- Hogy bizonyos‑e? Gondolhatod, hogy nem jöttem egyenesen haza, hanem előbb benéztem a legelső banküzletbe... Ott van a hivatalos lista: a 42.311‑ik szám nyerte meg a húszezer koronás főnyereményt... Ez már oly bizonyos, mint a kétszer kettő négy.

Kivette a sorsjegyet a pénztárcájából: a 42.311‑es szám csakugyan ott ragyogott a sárgás papiron. Néhány percig mind a ketten szótalanul meresztették a szemüket a most már kincset jelentő okiratra, aztán néma boldogsággal borultak még egyszer az egymás nyakába. Oly hihetetlen és álomszerü volt, hogy e perctől minden bajuknak vége szakad, hogy a végrehajtó nem lesz többé mindennapos vendég a házukban, hogy a mészáros nem zaklatja őket a hússzámlával, s hogy a szép fiatalasszony új téli kabátban mehet végig délelőttönként a Koronaherceg‑utcán. Mert eddig bizony nem igen telt új kabátra: a Cserna ügyvédi irodája annyit se jövedelmezett, mint egy szatócsüzlet s a szegény asszony keserves küzdelmekkel tudta csak fönntartani a háztartása egyensúlyát. Még most is a negyedéves télibundájában járt, s két év óta jóformán egészen egyedül élt, mert a toalettjei nem igen voltak alkalmasak arra, hogy előkelő barátnői között pompázzék velök. Igen, ha rossz akart volna lenni, de Csernáné szerette az urát és inkább százszor meghalt volna, semhogy még gondolatban is hűtelenné legyen hozzá...

Mikor a mámor első rohamán túlestek, Cserna becsöngette a mindenes leányt.

- Szaladjon le a trafikba és hozzon öt darab regalitászt... Kilenckrajcáros szivart hozzon, mert az ötkrajcáros kubát most már végképp kivesszük a forgalomból... Néhány jó cigarettát is hozhat, annyiért, amennyi a forintból visszajár...

- Mit fogunk legelőször tenni? - kérdezte az asszony, mikor a cseléd után a konyhaajtót bezárta.

Cserna ceruzát és Papirt vett elő:

- Első sorban is kiváltjuk az ékszereidet. Kétszáz forinttal az összes holmikat hazahozhatjuk...

- Aztán?

- Az adósságra is rámegy vagy kilencszáz forint... Természetes, hogy mindent az utolsó krajcárig kifizetünk.

- Ez mindössze egyezer és egyszáz forint...

- Ruhanemüekre kiadunk vagy ötszáz forintot...

- Akkor mennyi pénzünk marad?

- Még legalább hétezer forintot helyezhetünk el gyümölcsözőleg a takarékba... Tizennégyezer korona - és egyetlen fillérnyi adósság sem; azt hiszem, hogy meg lehetünk elégedve az állapottal...

A cseléd visszatért a szivarokkal s Cserna rágyujtott egy világos regalitászra. Boldogan fujta a füstöt a levegőbe, miközben a felesége az ölébe telepedett.

- Mikor kapod meg a pénzt? - kérdezte ragyogó pillantással.

- A pénzt?... Hát nem mondtam, hogy a főnyeremény ékszerekből áll?

- Micsoda ékszerekből?

- Egy collièrből, egy órából, egy gyűrűből, egy diadémből és egy melltűből. Mindannyi csupa gyémánt és rubint... Az értékük összesen húszezer korona...

Csernáné tágra nyitotta a szemét.

- Húszezer korona árú ékszer?... Ilyesmit csak a királynők és a főhercegnők hordanak. A Partichné ékszerei se kerültek többe mindössze hatezer koronánál.

- Bizony, efélét nem igen viselhet a magunkfajta szegény ember...

Az asszony álmodozva tekintett a levegőbe, mintha ama tündérmesék egyikét látná, amelyekkel kicsi baba korában a dadája elaltatta. A szeme előtt sziporkázó gyémánttornyok táncoltak, mesés fényben égő rubint ablakokkal, melyeken belül a legendák hercegei élnek. Sokáig gyönyörködött a csillogó látványban, míg végre meghatottan így szólott:

- Azt hiszem, hogy a gőgös Partichné meg fog pukkadni dühében.

- Miért fog megpukkadni? - kérdezte Cserna úr ijedten.

- Azért, mert szebb ékszereim lesznek, mint neki... Most aztán hiába henceg a boutonjaival, - a diadémom láttára, fogadok, hogy enni fogja a méreg... Húszezer koronás holmikra nem telik a Partich úr kártyanyereségeiből.

Cserna bámulva nézett a felesége szemébe.

- A diadémod láttára? Csak nem kívánod, hogy az ékszereket megtartsuk?

- Hát mit akarsz velük tenni?

- Azt hiszem, mondtam az imént, hogy a drágaságokat készpénzre váltjuk be... Csak nem reflektálsz talán arra, hogy húszezer koronás diadémot viselj?

- Persze, a csúf arcomhoz nem illenék a diadém...

- Ki mondta azt, hogy csúnya vagy?

- Oh, nagyon is jól értem, hogy mit akarsz mondani... Nekem az ötforintos függő és háromforintos melltű is megteszi!... A drága ékszer csak a Partichné fejedelmi arcvonásaihoz stílszerü...

Fölkelt az ura öléből, s néma keserűséggel telepedett le a sarokban álló hintaszékbe. Cserna békítőleg közelebb húzódott hozzá:

- Édes kis asszonykám, tudod, hogy a százezer forintos ékszert se sajnálnám tőled... Hiszen a föld kerekségén sincs asszony, aki méltóbb lenne nálad arra, hogy e gyémántokat viselje... Szép vagy és bájos vagy, mint a mesebeli hercegnő... De ha a drágaságokat megtartjuk, ismét csak ott vagyunk, ahol eddig: a végrehajtó bizalmas házibarát marad nálunk, s a mészáros a kapu előtt várakozik rám a számlájával... A húszezer koronával a béke és megelégedés költözködik mától fogva a házunkba...

Hizelkedve simogatta meg a felesége arcát, de az asszony mogorván elhúzódott tőle.

- Egyszer volna alkalmam, hogy tisztességes ékszerekhez jussak, akkor is irigyled tőlem, hogy boldognak érezzem magam... Csak addig szeretsz, míg semmiféle áldozatodba nem kerül...

Cserna mérgesen vállat vont, aztán kirúgta maga alól a széket és elrohant. Ötéves házasságuk alatt nem zavarta meg az életüket semmilyen félreértés, most, hogy a szerencse ilyen váratlanul bebukkant hozzájuk, hirtelen kitört közöttük a háborúság. A szerény asszony, aki hét krajcárért becsületsértő kifejezésekkel illette a hűtlen mindenesleányt, egyszerre hiú és szívtelen teremtéssé lett, amikor arról volt szó, hogy barátnői megpukkadjanak...