Sz. Pataky János jubileuma.

A színtársulatnak rosszul ment a dolga, a megyei fiatalság többet járt a ránk‑tamási fürdőbe, mint a hivatalba, a lányos családok falura készülődtek, a diákokat az érettségi vizsga láza és a vakáció örömei izgatták. A tizenhattagu színtársulat egy jószívü vendéglős kegyelméből élt, a primadonna vasárnaponként még a téli boájában sétálgatott, a hősszerelmes valami furcsa szabásu színpadi kabátban jelent meg délutánonként a kávéházban. Az egész társulatot a kegyetlen nyomor polipkarjai ölelték, egy ezüstforintos látványosságszámba ment, a színházban sokszor csak a hat önkéntes tüzoltó nézte végig a szomorú előadást. A szegény színészek négy hét óta becsületszóra játszották a kalabriászt, a direktorné bezálogosította a gyémánt-melltűjét, mellyel a sajószentpéteri nőegyesület megajándékozta. Pataky, a vén direktor, aki állítólag főhadnagy volt a szabadságháborúban, néha borotválatlanul játszotta el Tiborcot és a párizsi rongyszedőt... A megpróbáltatás nehéz napjai borultak a szerencsétlen színtársulatra, már‑már úgy volt, hogy a külvárosi korcsmáros is fölmondja a vacsorahitelt, mikor a direktor egy délelőtt gondterhelt ábrázattal hívta félre Csapót, a színházi titkárt.

- Hallja az úr, - mondta neki sötéten, - gondoljon ki valamit, mert éhenhalunk...

- Ugyan, mi a frányát? - szólott Csapó úr türelmetlenül. - A darabok már nem hatnak, a két énekesnőt hiába veszítjük össze, mert a diákoknak most más dolguk van, minthogy a primadonnáért lelkesedjenek... Vendégszereplésre nem telik, mert annyi pénzünk sincs, hogy Ujházi urat a vasútról behozhassuk... Mi az ördögöt gondoljak hát ki?... Ha csak azt nem hirdetjük, hogy nyílt jelenés közben agyonlövöm magamat, másképp alig csődítünk be huszonöt forint áru publikumot...

- Mennyi ma a bevétel?

- Ma? Kerekszámban egy forint és húsz krajcár.

- Hallja az úr, - szólt Pataky János habozva, - mit szólna ahhoz, ha újra megülném a jubileumomat?

- A jubileumát? Azt hiszi, hogy törődnek ezek a maga színészkedésével?

- Ebugattát, hogy az ördögbe ne törődnének... Minden igaz magyar ember lelkesül a nemzet megrokkant napszámosaiért... Ha kiírjuk, hogy most lesz ötven éve annak, hogy a színpadra léptem...

- A színháza épp oly üres marad, mint ma este... Különben hányadszor üli meg most az ötvenéves jubileumát?

- Számlálta ám a manó, nem én! A jubileum eddig minden kisvárosban beütött, csak a nyomorult oláhok nem lelkesedtek úgy, ahogy illett volna... Húsz‑huszonöt forint bizonyosan csöppen és végre ez a summácska is valami!...

Csapó közömbösen vállat vont.

- Én miattam jubilálhat, csak meg ne bánja... Május végén már nem lelkesednek a kisvárosban... Még a nagy színlapok árát se veszi be, - és a garderobe‑ját úgy itt fogják, mint a karikacsapás... Jubiláljon olyankor, amikor hó esik...

- Az úr ki fogja nyomatni a színlapokat, - szólott a vén direktor szárazan, - a többivel pedig nem törődik...

Csapó tehát kinyomatta a színlapokat, melyek vastag betűkkel hirdették, hogy Sz. Pataky János, a veterán színigazgató, június 2‑án fogja megülni ama nap fordulóját, amelyen ötven évvel ezelőtt Miskolcon a színpadra lépett. Maga Sz. Pataky János a helyi lap tárcájában ismét teljes szövegében kiadta a borongós visszaemlékezést, melyet három év óta mindig közöltetni szokott, amikor a jubileumát megülte. A tárca, hangulatos bevezetés után, mindeneknek tudtára adta, hogy Sz. Pataky János vagyonos gentry‑családból származott s édesapja határozott óhajtása ellenére hagyta ott a sárospataki liceumot. Az öreg Pataky négylovas kocsin járt föl a lublói fürdőbe, a fia sokszor négy hétig is szalonnán élt, hogy a színművészet géniuszát szolgálhassa. De a nyomor nem ölte ki lelkéből az ideált, nyugodtan tűrte, hogy előkelő családja kitagadja, míg ő félszerekben és kocsiszínekben játszotta Bánk bánt és Lear királyt... Negyvennégy‑ben együtt színészkedett Petőfi Sándorral, sőt három hónapig együtt is lakott vele egy sötét udvari szobában... A költő ekkor sírva mondta el művésztársának, hogy később a csata mezején fog elhullani, “mert Petőfi - írta Sz. Pataky János - már előre megérezte a negyvennyolcas forradalom szelét.” Az ifju színészt később lelkesen ünnepelték, Arad, Miskolc, Kecskemét, Kolozsvár, Székesfehérvár, Veszprém, Szombathely, Sopron virággal és ajándékkal halmozta el, lovait több izben kifogták. És Alridge pedig egy alkalommal kijelentette, hogy csupán Sz. Pataky Jánost ismerte el magához méltó művésznek... “Szép napokat láttam - fejezte be a veterán színész tárcáját - nem kis sikerekben és diadalokban volt részem, s lám, mégis odajutottam öreg napjaimra, hogy a száraz kenyérért is viaskodnom kell. De én mégis boldog vagyok, hogy ötvenéves jubileumomat e derék magyar város lelkes falai közt ünnepelhetem.”

A szerkesztő csillag alatt megjegyezte, hogy a Tamásvár és Vidéke szintén boldognak érzi magát, amiért a veterán színművész gyönyörü cikkét ő hozhatja először nyilvánosságra. “Hinni akarjuk, - írta a szerkesztőség - hogy a színház zsúfolásig megtelend Tamásvár derék értelmiségével s az öreg művész a lelkes közönség tapsaival fűszerezheti sótalan kenyerét. Vederemo.”

- Hol van a koszoru? - kérdezte az ünnepelt direktor, a jubileumi előadás reggelén.

- Ugy gondolom, hogy a spájzba tettük, mikor eljöttünk, - mondotta Sz. Pataky Róza asszony, a társulat primadonnája.

Kikeresték a művirágokból készült koszorut, mely poros és vedlett volt már a régiségtől s melyet immár huszonkétszer, vagy huszonháromszor nyujtottak föl az ünnepeltnek a zenekarból. A koszoru nem volt már mutatós, drótlevelei összezsugorodtak a nedves spájzban, fehér művirágai megsárgultak, - s a direktor keserü mosollyal dörmögte:

- A jubiláris előadáshoz új koszorut kéne csináltatni, de hol vegyen az ember tizenöt avagy húsz pengőt?... Óh, hazám, hazám - mily keserves a te napszámosaid élete!...

A primadonna kissé megtisztogatta az ura koszoruját s szomoruan tette le az ócska jószágot az ebédlő asztalára.

- Mi lesz a tiszteletajándékkal, - kérdezte búsan a vén színésztől, - a melltűt és az ezüst evőeszközöket nem adhatjuk át, mert mindkettő öt hét óta zálogban van...

Sz. Pataky János pokolian fölkacagott:

- Haha, ezért küszködtem, ezért dolgoztam ötven évig!... Egyébiránt (folytatta szelídebben), menj el Steinerhez, a zálogoshoz, hátha kiadja egy estére a holmikat...

*

Félhét. Az önkéntes tűzoltók erős léptekkel robognak be a színpadra és a nézőtérre. Mózes helyet foglal a pénztár mellett, Raksányi, a sánta szabó, aki esténkint a jegyszedői méltóságot tölti be, szorgoskodva föl s alá jár a székek közt. Miska fölgyujtja a petróleumlámpákat, miközben a karzat lépcsőin dobogva halad fölfelé néhány szakácsnő és iparoslegény. A zenekar - mely teljes létszámában négy jó étvágyu fiúból áll - hangosan cincogni kezd s a teremben a festék és petróleum különös illata terjeng...

A kulisszák mögött eleven élet folyik. Csapó a kellékeket rendezi, az ünnepelt alsónadrágban pöröl a becsípett bonvivanttal, egy asztalon a melltű és az evőeszközök etuije, melyet a kegyetlen Steiner nagy rimánkodásra átengedett az előadás végéig, de azzal a világos kikötéssel, hogy ő családjával együtt helyet kap az első sorban, míg egy megbízható embere őrködni fog a színpadon... Az első vendégek csakugyan ők hatan: Steiner, a felesége és a négy gyermek... Ők hangosan foglalnak helyet a támlásszékeken, a várható szellemi élvezet jóleső és kellemes reményében... Később még többen is megjelentek a homályos nézőtéren: Hupka, a káptalan agglegény ügyvédje, két varrókisasszony, aki a direktorné toalettjeit igazítja - Schafarik úr és neje (a direktor házigazdái), majd néhány diák és boltoslegény... Az első és második sor megtelik valahogy, de a többiről szomoruan merednek föl a színpadra a cédulák fekete számai... Maga úr, a súgó, öt perccel félhét előtt pihegve hírülhozza:

- Mindössze hét forint hatvan krajcár...

Az óramutató lassankint eléri a hét órát, de több vendég nem jelenik meg a nézőtéren.

Csapó hangtalanul kémlelődik ki a leslyukon, mindegyre csak Steinert, Steinernét, Kupkát, Schafarikékat és a lármázó gyermekeket látja ...A hét forint ötven krajcár egy fillérrel sem szaporodik és az ünnepelt, aki időközben bekente magát mastix‑szal, keserűen fölkacag:

- Nyomorultak!... Ötven év!... Ezért dolgoztam, ezért vesződtem, hogy... Inkább kapáltam és kaszáltam volna...

A várakozást meghosszabbítják tíz perccel, - de Raksányinak, a jegyszedőnek semmi dolga többé... Már negyednyolc, a mutató már a félhez is veszedelmesen közeledik, - a nézőtérről még mindig csak a Steiner‑gyerekek rakoncátlan lármája hallatszik föl... Végre itt az ideje, hogy az előadást megkezdjék; Sz. Pataky János sötét ábrázattal ballag ki az öltözőből a színpadra... A vad ember dühösen néz körül, s eközben hirtelen megpillantja Grün urat, aki a melltűt és az evőeszközöket őrzi.

- Mit keres itt? - förmed a kis mosolygó emberkére.

Grün úr alázatosan vigyorog.

- A holmik miatt... a zálogházból... a Steiner úr üzletéből... Előadás után én fogom visszavinni az ékszereket a Steiner úr lakására...

Sz. Pataky János oroszlánként kapja föl a fejét, egy pillanatig félelmetesen nézi az alacsony Grünt, aki ijedten meglapul... Majd egy mozdulattal összekapja az ékszeres tokot, az ezüstnemüek fekete bőrtokját s a kicsiny ember lábához lódítja... És a Duval Armand lesujtó pózával dörgi a szerencsétlen Grün fülébe:

- Itt van... minden itt van... vigye... És a gazdája öt perc alatt pereputtyostul takarodjék, mert különben, hitemre mondom, baj lesz...