A tengelic és a mackó.

Egy közös barátunk a minap valami Jánosi Gyuri nevü úrnak mutatott be a városligeti arénában, s később, mikor egy ligeti korcsmában együtt vacsoráltunk, Gyuri úr elmesélte, hogy két hónap előtt helyezték át Alsó‑Kubinból Budapestre. Az árvamegyei székváros hirtelen eszembe juttatta életemnek egyik furcsa epizódját, s borozás közben megkérdeztem Jánositól:

- Ismerte‑e Kubinban a vörös Plecht Anicát?

Jánosi elnevette magát.

- Miért kérdi?

- Mert Plecht Anicának valaha naponként írtam a szerelmes leveleket.

- Hogyan, ön ismerte a kis Plecht Anicát?

- Dehogy, sohasem láttam életemben.

- És szerelmes leveleket írt neki?

- Igen, sőt ha akarja, el is mesélem, hogyan történt.

Jánosi valami csodálatos érdeklődéssel szögezte rám csillogó szemét, én pedig elmondtam neki a szerelmi levelezés történetét.

- A kis Plecht Anicát öt év előtt jegyezte el egyik bizalmas barátom, valami bodóházi Német Albert. Német bérlő volt a káptalan birtokán, s huszonöt percnyire lakott a székvárostól, én pedig mint vakációzó diák, odahaza lebzseltem a nyáron át. Mikor délutánonként a puskámmal odakünn kóboroltam a vetések között, Albert néha rám kiáltott a szérü mellől, vagy a kis vadászkocsija bakjáról:

- Hé, van‑e egy kis időd, amit nekem szánhatsz?

Gondolkodva számítgattam magamban.

- Nincs sok, de talán mégis szánhatok neked valamit. Most julius eleje van, körülbelül szeptember közepéig ráérek.

Német tréfásan bökött meg ezüstcsillagos ostorával.

- Bolondos, nem hetekről van szó, hanem csupán egy félóráról, vagy egy óráról, ami alatt egy ékes levél elkészül.

Fölültetett maga mellé a bakra és gyorsan behajtattunk a sárga, földszintes urasági kastély elé. Albert gondosan szedett elő a selyempapirok közül egy doboz rózsaszínü levélpapirt, s dugóhúzóval bontott ki egy ujdonatúj alizarinos tintakorsót.

- Itt van, - mondta - talán ennyi tintával beéred.

- Hát micsoda levelet írjak?

- Hallgass ide, - szólt. - Tudod, hogy paraszt voltam egész életemben és soha sem bíbelődtem az írással. Két hét óta jegyese vagyok egy gyönyörü kis leánynak, aki örök időkre rehabilitálta előttem a vörös színt. Az ember utoljára is nem írhatja azt a menyasszonyának, hogy a csürjét új szalmával födette be, vagy hogy egy béresét éppen tegnap verte beteggé. Az ilyen fiatal teremtés egyebet akar, valami holdvilágos, tejhabszerü állapotot, valami... de tudja az ördög, hogy minek is nevezzem. Te hatéves korod óta egyre a tintát nyalod, - bizony Isten, összeüthetnél a számomra valami ékesen hangzó mesterséget.

Fitymálva csettintettem az ujjammal.

- Ujjé, hiszen a kisujjamban van az egész. Jobb emberre nem találhattál volna, ha tizenkét vármegyét összejársz. Ha akarnám, beszélhetnék magamról egyet‑mást, de jobb lesz, ha a sanda Nacát kérdezed meg egyenesen.

- Ki az a sanda Naca?

- A sanda Naca tíz esztendő előtt szakácsné volt az édesanyám házában és harmincötéves szíve egész fiatalságával szeretett egy nagyszakállu ácslegényt. Mikor az ácslegényt katonának vitték, Naca előttem öntötte ki a szívét s engem nevezett ki prokuristául az összes szerelmi ügyeiben. Ha láttad volna, micsoda leveleket írtam a konyhában egy megcsorbult petróleumlámpa alatt, egyszerüen térdreborultál volna előttem. Naca bizonyos meggyőződéssel jelentette ki, hogy a nagyszakállu ácslegény után én vagyok a század legkülönb stilistája. Az ácslegény tényleg különb leveleket írt nálam, de ő rá nem igen számíthatsz, mert Nacával együtt még tizenkét év előtt véglegesen elvesztettük a nyomát.

Német barackot nyomott a fejemre, majd diópálinkát és szivart hozott. Mikor a szivart meggyujtottam, újra elibém tette az aranyos Margaret‑Mill‑dobozt.

- Nohát, - ösztönzött, - fogj hozzá öregem, iziben...

Ittam még egy pohárral a diópálinkából, majd kezembe vettem a tollat. Nem kenyerem a dicsekvés, de becsületemre, pompás levél volt! Lángoló sorokkal festettem le azt a hatalmas szerelmet, amelyet a kis Ancsa iránt érzek, s megható szavakban emlékeztem meg jövendőnk reménybeli boldogságáról. Mikor a levelet egy félóra mulva felolvastam, Német könnyezve borult a nyakamba.

- Gazember, - mondta, - hiszen ennél Vörösmarty vagy Vajda Péter sem írta volna meg különben.

Harmadnap megjött az Anica válasza és Német direkt behajtatott a székvárosba, hogy nekem sajátkezűleg vegyen száz szivart. Anica ugyanis könnyek közt jelentette ki válaszában, hogy ennél gyönyörübb levelet még a regényekben sem olvasott.

Azontúl naponta én írtam az Albert szerelmes episztoláit, s hetenkint hétszer vallottam szerelmet egy vöröshaju kisasszonynak, akit sohasem láttam életemben. Néha (mikor a szivarok fogyófélben voltak) mesterségesen előidéztem egy kis pörpatvart, de a nyári permeteg után megint hamarosan kibukkant az aranyos nap, októberben pedig Német oltárhoz vezette a szerelmes Plecht Anicát, s amikor nászútjáról visszatért, egy ó‑velencei mozaik melltűvel fejezte ki irántam való háláját. A melltűt, mint ime láthatjátok, még most is itt hordom a nyakkendőmben...

*

Mikor az elbeszélést bevégeztem, Jánosi olyat kiáltott, hogy az összes pincérek odasereglettek az asztalunkhoz.

- Mi történt? - kérdeztük ijedten.

Jánosi dobolni kezdett az asztalon.

- Nem volt még ilyen eset, - szólott kipirulva, - amióta az öreg Mózes lehunyta szemét a Nébó hegyén.

- Micsoda eset?

- Mint a Német Albert és a Plecht Anica szerelmi levelezése. Az öreg Plecht Antal adótárnok volt Kubinban s ugyanegy házban lakott velünk, mikor én a politechnikumról hazalátogattam évenként. A kis Anica akkor egy tizenhét esztendős kárpáti tündér volt, borzas, vörös hajerdejéből két szürke szem csillogott ki, arca, kerek nyaka tündöklőbb a Tátra havánál. Fehér volt és kívánatos, mint a molett szepességi leányok. Egy nyáron, ahogy vakációra hazatértem, az egész ház azzal fogadott, hogy Anica egy dunántúli fiatalember menyasszonya. Mikor estefelé a hátulsó udvar kerekes kútjánál találkoztam vele, Anica szemlesütve köszönte meg az üdvözlésemet, majd kérőleg emelte rám szép, félelmetes szürke szemét.

- Gyuri bácsi, - suttogta, - ugy‑e mindig szeretett engem egy picurkát?

- Hogyne, szívecském, hát kételkedett valaha ebben?

- Dehogy, hiszen éppen ezért akarom megkérni egy szívességre.

- És mi az?

- Egy nagy, igen nagy szívesség, amelyet az egész életemben sem fogok elfelejteni magának.

- No, ki vele hát!

- Tudja, - susogta szemérmetesen, - soha, de soha életemben nem írtam még szerelmes levelet. Úgy félek most tőle, szinte remeg minden tagom, ha a tintára vagy a papirosra nézek. Istenem, hogyan is lépjek én ebbe a különös Tündérországba? Apát, anyát nem kérdezhetem meg, mert ők régen elfelejtették az ilyesmit, és magunk közt szólva, nem is igen hiszem, hogy bármikor is valami alaposan értették. Mit tegyek hát, jó Isten, mit tegyek? Hiszen ő kinevetne, ha valami bolondot írnék, - de meg én, ha kerékbe törnek, sem tudnék leírni egyetlen szót. Drága jó Gyuri bácsi, segítsen rajtam, ha nem akarja, hogy kétségbeessem...

- Hát mit tegyek?

- Fogalmazzon a nevemben valami szerelmes levelet!

Ijedten néztem az Ancsa tágranyílt szemébe.

- De lelkecském, hogyan képzeli maga, hogy én egy szép leány nevében levelezzek egy szerelmes fiatalemberrel?

- Mindegy az, hiszen én a saját írásommal küldöm el. Nem tudja meg, sohasem tudja meg senki. Ugy‑e megteszi, édes, aranyos Gyurica? Tegye meg, a jó Isten meg fogja áldani a jóságáért!

Mit szólhattam volna, mikor a kisleány ennyire könyörgött? Leültem a kerti filagóriában és ceruzával írtam meg negyven vagy ötven sort. Míg Anica kiváncsian hajlott a vállamon át, én ilyeneket firkáltam az innen‑onnan előszedett papirokra:

“Mennyire szeretem magát, édes Albert, milyen sokat várok attól az új világtól, amelyet ön fog megnyitni a lelkem előtt...”

Mikor a levelet felolvastam, Anica kipirulva szólt néha közbe:

- Nem, ezt nem lehet, ilyeneket nem írhatok le, ha csak azt nem akarom, hogy mind a két szemem kiégjen...

- De szívecském, - szóltam, - hiszen ezt a kedves nővér is megengedte volna, mikor magát a kolostorban nevelték...

Anica lemásolta a levelet és másnap reggel együtt dobtuk be a levélszekrénybe. Mikor a finom, könnyed kis levél hangosan megkoppant a zöldre festett bádogszekrény alján, Anica lesütötte a szemét.

- Mit fog gondolni felőlem, ha mindezeket elolvassa...

Albert úr azonban, mint a folytatásból látszott, nem gondolt semmi rosszra, mert válaszában lelkesedve jelentette ki, hogy száz millió csókot küld arra a kicsiny kézre, amely ezt az édes levelet megfogalmazta. Szégyenkezve dugtam el kemény, érdes kezeimet, Anica pedig halványan rebegte:

- Istenem, mi lenne abból, ha megtudná!...

A félelem azonban nem gátolta meg abban, hogy tovább is velem irassa a leveleit. Mikor a megtisztelés ellen tiltakozni próbáltam, ismét esengve simította meg a kezemet forró, fehér tenyerével.

- Hiszen olyan szépen tud írni, és most már ő is megismerné, ha más fogalmazná a leveleket. Irja csak tovább, meglássa, milyen borsos rétest kap nálam, ha asszonykoromban meglátogat...

Folytattam hát a levelezést, néha kacérságból hidegebb voltam kissé, néha merészen belekötöttem egy‑egy homályos kifejezésbe. Csodálatos szerelmi ütközetek folytak le a jegyesség két hónapja alatt, egyszer állott vízzel könnyeket is preparáltam a levelembe. Menyasszonykorom derekán pedig kerek öt napig duzzogtam, amiért ön “drága, egyetlen kis tengelic”‑e helyett csupán “drága tengelic”‑ének nevezett...

*

E pillanatban rajtam volt a sor, hogy egy nagyot üssek az asztalra.

- Hogyan, hát ön volt a drága, egyetlen tengelic?

- És ön a cukros, imádott mackó?

- Ön biztosított arról, hogy kis fészkünket paradicsommá változtatja?

- És ön akart engem erős karjaival az élet viharai ellen megvédeni?

A földhöz csaptunk néhány poharat, majd Jánosi elmesélte, hogy Németék még most is boldog házaséletet élnek Kubinban, ahova az Anica férje a bérlete lejárta után elköltözködött. Német még mindig bizonyos melankóliával őrzi a Jánosi megsárgult fogalmazványait, Anica pedig az én rapszódiáimat rendezgeti vasárnaponkint egy világoskék plüss‑dobozban. Mikor reggel felé hazamentünk, Jánosi, aki egy kissé akadozott a sötét ligetben, így szólott hozzám selypítve:

- Legyen udvarias kicsike és nyujtsa szépen a jobb karját...