A Clairette-keringő.

Mikor hajnalfelé, hogy Gézát már a századik felköszöntőben is szerencsésen elbúcsúztatták a legényélettől, a társaság kissé fáradtan dőlt hátra a dohányszagu fauteuilekben s a cigányok egyszerre egy édes keringőbe fogtak, Kertész doktor, aki mindenből le tudott vonni valami teoriát, így szólott a cigarettázó fiúkhoz:

- Ime, ez a keringő is csak azt bizonyítja, amit régen mondok: hogy a szellemi termékek minőségébe is belejátszik a fogantatás hangulata, mert az agy sohasem szeparálhatja magát teljesen azoktól az eseményektől, amelyek körülötte hullámzanak. Tóth Ede, aki kóborló vidéki színész volt, aligha írhatott volna regényes apród‑történeteket, de viszont Tennyson Alfréd, az angol udvari poéta sem cselekedett volna okosan, ha csőszöket és falusi bakterokat szerepeltet a költeményeiben. Az ember mindennapi életének hangulata a szellemi munkálatait is általlengi. Aki fűtetlen szobában királynékról ír novellákat, nem királynékat alkot, hanem ferencvárosi mosónékat, akik komolyan veszik az álarcosbáli kosztümjüket. De viszont Hohenlohe főudvarmester sem igen írhatna magyar népszínműveket, mert az ő duhaj, nótázó legényei voltaképpen selyemcipellőt és térdig érő harisnyákat hordanának. Az igazi művész éppen oly képtelen az ilyen csalásra, mint a becsületes kereskedő. És aki egy finom, graciózus keringő kottáit leírja, kell hogy maga is szépasszonyoknak udvaroljon egy tükrös, parkettes teremben. Az alföldi vendégmarasztó csárda söntése mellett aligha írna meg a legnagyobb mester is egy etikettes menuettet. Bizonyos tehát, hogy az ügyes - ember akár látatlanban is meg tudná konstruálni azt a művészt, akinek szívéből ez az édes ária kibuggyant.

- Hát konstruálja meg, - kiáltották többen a karosszékek öbléből - és mondja el, milyennek képzeli a keringő ismeretlen szerzőjét.

Kertész doktor szerényen gesztikulált.

- Megpróbálhatom - mondta - és nem félek, hogy nagyon messze járok a valóságtól. Azt hiszem, fiatal ember, aki csinos kabátban jár és főrangú asszonyokkal bizalmaskodik. Hogy francia, azt talán mondanom sem kell, de kettőt teszek egy ellen, hogy mindig krizantémumot hord a gomblyukában. Talán valami külföldi attasé, talán csak zongoramester a mágnáskisasszonyok kolostorában. De egy bizonyos: ez a kis bizsu egy előkelő dolgozószobában született, egy ezüsttel kivert szénfekete zongora előtt, a kis dohányzóasztal japáni kazettájában pedig vékony orosz cigaretták kínálgatták magukat kacéran. Talán egy bál után, kissé pezsgős hangulatban támadt föl lelkében a vezérlő motivum pajkos áriája, talán egy parfümös, kék levelet olvasva. De akárki írta, szerelmes és ábrándos volt, mint a René király legszőkébb apródja...

A házigazda kiváncsian fordult a cigányprimáshoz:

- Ugyan miféle valcer ez, amit az imént játszottatok?

A cigány felhúzta a homlokát és zavartan vakargatta a fejebúbját.

- Hogy is hívják, - mondta, - pedig bizony Isten tudtam még vacsora előtt... Várjon csak a méltóságos úr, egyszerre kiszedem a nyelvem alul... Hopp, meg is van már a kutyafülü...

- Hát hogy hívják?

- Kelrét‑valcer... biz Isten Kelrét-valcer a neve...

- Kelrét‑valcer? - mondták néhányan gyanakodva.

A pikulás, aki meghallotta, miről beszélnek, egy piszkos hangjegyet szedett ki szolgálatkészen az egyik hegedűtokból.

- Itt a kottája, méltóságos úr, éppen hazaviszi a kisbőgős.

A kottán ezek a sorok állottak:

“Valse de Clairette. Par Desirée Croce.”

Néhányan hangosan elnevették magukat.

- Clairette‑valcer, - szóltak, - de bizonyos sovinizmussal a Kelrét‑valcert is el lehet fogadni...

- Ki az a Desirée Croce? - kérdezte a házigazda.

Senki sem tudott a kérdésre válaszolni és Kertész doktor csökönyösen megmaradt amellett, hogy Croce úr francia attasé. Minthogy egy‑két fiu hevesen ellentmondott ennek a föltevésnek, végre is fogadásra került a dolog és az egyik ügyvéd vállalkozott rá, hogy a kiadó segítségével előkeríti valahonnan Croce urat vagy az életrajzát. Mikor később zöld chartreuset kezdtek inni és Szekér Marci duhaj nótákat muzsikált, szerencsésen elfelejtették a Clairette-valcert és azt a titokzatos idegent, aki a gyönyörü keringőnek életet adott.

*

Tíz‑tizenkét nap mulva az ügyvéd lármásan harangozta össze a társaságot a különböző kártyaasztalok mellől.

- Ha estére felszaladtok hozzám egynéhány percre, be fogom nektek mutatni Croce urat.

- Kicsodát?

- Croce urat, a Kelrét‑valcer szerzőjét...

Kertész doktor, aki a minap a fogantatás hangulata mellett szónokolt, kiváncsian kapta meg az ügyvéd karját.

- Hát Budapesten van?

- Igen, csak nézzetek föl kilenc felé.

Mikor kilenckor az ügyvéd gránátposztós fegyvertartója alatt helyet foglaltak, az inas egy gazdátlan boros poharat tett az asztalra. Kertész doktor érdeklődve nézte az üres poharat, a házigazda pedig így szólt:

- Ebből fog inni a fiatal maestro, a Clairette‑keringő szerzője.

Mikor tíz felé az előszoba villamos csöngetője megszólalt, a doktor izgatottan tette le a szivarját.

- Ő jön, - mondta, - a szerencsés mester...

Mindnyájan felálltak, az inas pedig kitárta a dohányzószalon ajtaját. Mikor az ismeretlen vendég a küszöbre lépett, Kertész doktor ijedten hátrált egy lépést, utóbb pedig hangosan felszisszent. Mert Kertész doktor sok télikabátot látott már fiatal életében, de csak keveset látott olyat, amilyen ezt a barátságos jövevényt ékesitette. A télikabát bizonyos sikerült középfajt képezett a dunna és a lópokróc között, mert a néhai loden romjait tekintélyes számban tarkították a homályos eredetü tollpihék. Kertész doktor rémülten nézett szét, de a házigazda most nyájasan mutatta be a társaságnak a télikabát ismeretlen tulajdonosát.

- Krausz, vagyis szerzői néven Croce úr, a Clairette‑valcer szerzője...

Mindnyájan kezet fogtak vele, de e pillanatban egy másik, vörös‑sapkás idegen tünt föl a dohányzó‑szoba küszöbén. A vörös‑sapkás úr egy fehér márványasztalt tartott görnyedve a feje‑bubján.

Géza, a minapi házigazda, megütközve nézett a legújabb vendégre.

- Mi ez? - kérdezte kissé ostobán.

Croce úr udvariasan meghajolt.

- Ez, - szólott mosolyogva, - ez a Clairette‑keringő impuruma.

- Ez a márványasztal?

- Igen, erre írtam legelőször, egy szomoru hajnalon.

- Egy márványasztalra?

Az ügyvéd elhessegette a lármás társaságot.

- Csak üljetek le, majd szép sorjában, egymásután. Előbb vesse le a télikabátját, Croce barátom...

A mester értelmetlenül nézett.

- Levessem?

- Hát persze.

Az inas szolgálatkészen a háta mögé állt, Croce úr pedig egy vértanu szelídségével csusztatta le vállairól az impozáns téli mezt. Kertész doktor megborzadva kiáltott föl - a télikabát alatt nem volt kis kabát, s Croce úr ingujjban állt a megdöbbent társaság előtt.

- Topp! - kiáltott föl meglepetve, - már megint ez az átkozott szórakozottság... Biz Isten elfeledtem magamra venni a redingot‑mat...

Litván, a házigazda, fitymálva integetett.

- Ugyan, - mondta, - van is abban valami... Szeretném tudni, mire jó a kis kabát, ha az ember télikabátot hord?... A kis kabát ostoba és fölösleges viselet s mi valamennyien egy nevetséges előitélet rabjai vagyunk. Éljen tehát a sansculottizmus és a sanssmokingizmus...

Az inas óvatosan vitte ki a télikabátot, Croce úr pedig néhány pohár bor után így szólott:

- A Clairette‑valcert három hónap előtt írtam, egy viharos hajnalon. Az égen szikráztak a csillagok, de a lelkemben rémítő orkán dult. Milyen éjszaka volt ez, édes teremtőm! Két napja nem ettem és babonás félelemmel őriztem a zsebemben egy négykrajcárost. Négy krajcárért még a külső Ferencvárosban sem lehet kapucinert kapni és én sanda irigységgel kóboroltam a féléjszakán át a kávéházak előtt. Egy elkeseredett pillanatomban végre föltámadt bennem a kommunista és így szóltam magamban: Gyalázat, hogy csupán én legyek kizárva minden földi élvezetből. Végre is mi történhetik velem? Iszom egy forró kávét és azután rávetem magam a sors beláthatatlan hullámaira. Ha a főpincér humoros fickó, jóakaratúlag futni hagy, ha nem, - nos, hát akkor kidobnak az utcára. És e föltevéssel merészen beléptem egy üllői‑úti kávéházba, zsebemben az utolsó négy krajcárral...

Litván jóakarólag bólogatott.

- Természetes, - mondta, - végre is öröklött joga minden embernek, hogy egy forró kávét felhörpinthessen...

- Leültem, - folytatta Croce úr, - és a kávéból csakhamar nem maradt más, mint a csésze és az alpakka‑kanál. A kávé után egy darabig böngésztem az újságokat, de - egyszerre megállt a szívverésem és a lélegzetem elakadt. Sápadtan meredtem a kávéház padlójára. Tudják‑e, mi feküdt ott, alig két lépésnyire a lábaimtól?

- Nos?

Croce úr most izgatottan emelte föl az egyik karját.

- Egy huszas, egy ujdonatúj, csillogó ezüsthuszas... Egy szórakozott vendég vesztette‑e el, vagy egy jótékony tündér tolta‑e a lábamhoz, nem tudom. De ez a huszas a büszke, emelt fővel való távozást jelentette most, holott másként!... Föl akartam ugrani, hogy a pénzdarabot észrevétlenül fölvegyem, de hirtelen ijedten álltam meg...

Kertész doktor kétségbeesve dadogta:

- Miért állt meg?

- Két lépésnyire az asztaltól egy másik vendég ült, aki szintén csillogó szemmel meredt az értékes pénzdarabra. Ő is csak tőlem félt, mert ő is észrevette, hogy én szemet vetettem a bitangban heverő kincsre. A huszas kacérul hevert kettőnk közt a kávéház padlóján, mint egy kokett leány, aki mindakét udvarlóját számon tartja. Mit tegyek, mihez fogjak most? Egy homályos ösztön így szólt bennem: Böjtöld ki! És én kezembe fogtam megint az újságot, de az újság mögül gondosan szemmel tartottam a csillogó pénzdarabot. Utóbb pedig óvatosan lyukat téptem a Times kemény papirján és míg látszólag az angol újságot olvastam, a lyuk mögül elszorult szívvel kémleltem az idegent, aki szintén egy tekintélyes újságsánc mögött várta a következő fejleményeket...

Litván mohón húzta közelebb a székét.

- És kié lett a huszas?

- Reggel három óráig, - folytatta Croce úr, - eredménytelen maradt az ádáz vetélykedés. Háromfelé egyszer csak úgy rémlett előttem, hogy az idegen bágyadtan dől a márványasztalra és kimerülve, álmosan hunyja le a szemét. Fölhasználtam ezt a pillanatot és hirtelen lehajoltam a huszasért, - de furfangos vetélytársam erre szintén fölugrott a helyéből.

- Uram, - suttogta félelmetesen, - micsoda jogon merészkedett fölemelni a huszast?...

- Ne csináljon feltünést, - szóltam megdöbbenve, - hanem mondja meg gyorsan, mit kiván?

Titokzatosan közelebb hajolt a fülemhez.

- Osszuk meg, uram, - súgta halkan, - osszuk meg testvériesen a talált pénzösszeget.

- Áll az alku, - feleltem fojtott hangon.

Letelepedett az asztalomhoz és udvariasan bemutatkozott:

- Drávai, festőművész.

- Örülök, - mondtam, - Croce kompozitör.

Letettem a huszast a márványasztalra, - de ki írja le rémületünket, amikor közelebbről megvizsgáltuk a pénzdarabot! A huszas - ah, hogy dobog a szívem, mikor rágondolok, - a huszas hamis volt, uraim. Egy érték nélkül való, jellemtelen huszas volt, amely a becsületes huszasok ábrázatával jelent meg a világ előtt.

Drávai értelmetlenül bámult rám.

- Hát most mit tegyünk?

Szomorúan válaszoltam:

- Önnek könnyű, mert ön ki fogja fizetni a pálinkáját. De nekem négy krajcár az összes vagyonom.

A festő hangosan kacagni kezdett:

- Úgy ön a gazdagabb, mert nekem csak két krajcárom van.

- Hát miből fizetünk?

- Ha én tudnám...

Rezignáltan fütyölni kezdtünk, Drávai a taktust verte a kávés‑kanállal. Később vidáman koccintgattunk a vizespoharakkal s túláradó hangulatban ittuk meg a testvér‑kelyhet.

A kávéház lassanként egészen kiürült, s a pincérek gyanakodva néztek végig rajtunk. A festő álmodozva szólott:

- Csak már kidobtak volna bennünket...

Ekkor - hajnali négy és öt óra közt egyszerre csak így szóltam Drávaihoz:

- Van egy ceruzád?

- Igen.

- Add ide!

Ideadta a ceruzát és én dúdolgatni kezdtem a Clairette‑keringő motivumait. A zene muzsája maga is bohém asszony s meg tudja érteni a bohémeket. A hangulatok csodálatos áramlata kezdett hullámozni a szívemben, s pajkos dallamok, melódiák táncoltak körülöttem a levegőben. Nem telt bele félóra, - s a Clairette‑valcer az utolsó hangjegyig meg volt rögzítve a márványasztalon.

Drávai értelmetlenül kérdezte:

- Mi ez?

- Op. 40, - szavaltam patétikusan, - op. 40, de te ehhez csacsi vagy, barátocskám.

Odahívattam a kávést, - a kövér maitre a számolást félbehagyva, sietett a kasszából az asztalunkhoz.

- Mi tetszik?

- Uram, - szóltam elszántan, - egy átkos véletlen folytán mindketten otthon felejtettük a pénztárcánkat. Zálogban hagyhatnám ugyan önnél az aranyórámat, de ugyanezen véletlen folytán az aranyórám is otthon maradt. Kénytelenek volnánk tehát adósságot csinálni káprázatos helyiségében, ha szerencsére nem volnék abban a helyzetben, hogy egy briliáns üzletet ajánljak fel önnek.

- És mi az?

- Ime, - és a márványasztalra mutattam - e hideg kőről a század leggyönyörűbb keringőjét olvashatná le uraságod, ha egyáltalán értene a kótaolvasáshoz. E keringőnek én vagyok a szerzője és a tulajdonjogot mától számított négyezer esztendőre átengedem önnek, ha kis költekezésünkön felül még készpénzben ad negyven krajcárt. Kitünő üzletre tesz szert, mert maga a muzeum ezreket fog önnek adni a márványasztalért...

A kávés nagyot nevetett és kifizette a negyven krajcárt. A tulajdonjogot később csakugyan eladta egy zenekereskedőnek, aki csinos összeget nyert az op. 40‑en, de mi még azon az éjjelen utolsó krajcárig elvertük művem egész tiszteletdíját...

Croce úr mosolyogva hajolt meg:

- Ime, tisztelt uraim, ez a Clairette‑keringő története.

Kertész doktor, aki annak idején az attaséról, az exotikus dolgozószobáról és az ezüsttel kivert zongoráról beszélt, úgy összehúzta magát karosszékében, mint egy sündisznó. Croce úr pedig fölemelte a poharát és így szólt:

- Mecénásom, a kávés egészségére!...