XIX. Tivadar pápaszeme.

I.

XIX. Tivadarral, a hatalmas schwarzwaldi uralkodóval egy napon különös baleset történt; a fejedelem bolondul beleszeretett Elfrida hercegnőbe, a skót király másodszülött leányába. Emberi bölcsesség szerint fölöttébb könnyű lett volna az érdekes kis szerelmi kaland megoldása; XIX. Tivadar öt ország fölött uralkodott, kincsesháza hetedhét országon híres volt, ellenben Elfrida hercegnő, bármilyen filigrán és bájos is lett volna különben, aligha számíthatott különb férjre egy szegény, incifinci hercegecskénél. Az emberi bölcsesség azonban fölöttébb véges, óh, barátságos olvasóim; mert Elfrida hercegnő, ahelyett, hogy túláradó szívvel borult volna a hatalmas uralkodó keblére, unottan így szólott, mikor királyi atyja a nagy szerencsét közölte véle:

- Kell is nekem a koronája meg a birodalma... Írd meg neki, óh, felséges atyám, hogy kikosarazom...

A skót király, aki máris büszke volt arra, hogy a schwarzwaldi uralkodót a vejének nevezheti, elszörnyedve rázta meg ősz fejét.

- Nem kell neked, azt mondod... De hiszen ez lehetetlen, százszor is lehetetlen... Ő, aki öt ország ura...

- Én miattam száz ország ura is lehet, - mondta Elfrida hercegnő dacosan, - de hogy az én uram nem lesz, azt fogadom...

- És miért nem?

- Tudom is én... Nem lesz, mert nem akarom és ezzel punktum. Inkább még ma este bevonulok az Orsolya‑szűzek kolostorába...

Mit lehetett tenni ilyen szomoru körülmények között? Elfrida hercegnőt félkosztra fogták, huszonnégy órára bezárták a királyi palota könyvtárszobájába, de a dacos kis hercegnő, mikor másnap délben megint kibocsátották, akaratosan toppantott egyet a selyemcipellőjével és makacsul így szólott:

- Inkább még ma este apáca leszek, de nem megyek hozzá feleségül...

A skót király tehát föltette a pápaszemét, reggeltől estig bezárkózott az írószobájába és sajátkezűleg megfogalmazta azt a levelet, amelyet a schwarzwaldi uralkodóhoz intézett. A levélben kétségbeesve tudatta felséges barátjával, hogy a politikai viszonyok súlyos bonyodalmakkal terhesek, a horizonton nehéz fellegek úsznak, a kis leánya pedig egy makacs kis perszóna, akit kenyéren és vízen fog tartani egy teljes éven keresztül... “Ez azonban ne riassza vissza Felségedet - írta búbánatos episztolája végén, - mert az effajta siheder leányok szeszélye nem több a levegőben úszó pókhálónál... Az is lehet, hogy mire a hold megújul, már szerelmesen oda fog simulni a felséged viharedzett kebelére...”