II.

A schwarzwaldi uralkodó, meglátván a skót király pecsétjét, nyájasan így szólott az íródiákjához:

- Hív szolgám, olvassad csak el fennszóval: mit közöl velünk a mi felséges barátunk?

Az íródiák felolvasta a levelet s ekkor különös meglepetés érte; a király nagyot csapott az asztalra s magából kikelve ordította:

- Nyomorult szolga, hát nem átallod, hogy ilyen gyalázatos üzenetet közvetítesz?... Rögtön be kell csukni a pernahajdert a flóriántéri vaskalitkába...

A szegény íródiákot elcipelték a poroszlók, de ez a kegyetlenség nem igen segített a szegény fejedelem baján; XIX. Tivadar sápadtan járt föl s alá a királyi park fái alatt s az olasz költők szonettjeit és ritornelljeit szavalgatta. Mert a szerelmes király semmivel se különb ám a szerelmes pásztornál; és XIX. Tivadar, mikor esténként fényes termében nyugovóra tért, szívesen cserélt volna a legutolsó apróddal is, akit a kedvese meghallgatott. Sápadt, fogyott a szerencsétlen fejedelem, Schoennichen, az udvari szakács, hiába készítette számára a legkívánatosabb nyalánkságokat és Joannes rhetor, az udvari könyvtáros, hiába olvasta föl neki a legpompásabb regényeket. XIX. Tivadar nem evett és nem ivott és mikor a regényben a szerelmesek megkapták egymást, kétségbeesve így sóhajtott föl:

- Mit ér, ha ezek a papiremberek boldogok lesznek, mikor magam meg elsorvadok a búbánattól?!

Addig búsult, addig sorvadozott a szerelmes király, míg végre Aloyzia Amáliának, az özvegy anyakirálynőnek is feltünt fejedelmi fia bánata. Az ősz hercegné aggódva kereste föl a királyt az udvari parkban, ahol XIX. Tivadar napestig a lehulló faleveleket nézegette.

- Mi bajod, büszkeségem? - kérdezte tőle az anyakirálynő gyöngéden.

XIX. Tivadar ekkor keserves könnyekbe tört ki, anyja keblére borult, mint valaha a schwarzwaldi kastélyban szokta és elkeseredve így szólott:

- Szerelmes vagyok, mint egy tejfölösszáju siheder - és meg fogok halni bánatomban, ha a jó Isten meg nem könyörül rajtam...

- Talán valami polgárlányba vagy szerelmes, szegény fiam? - kérdezte Aloyza Amália szánakozva.

- Óh, ha csak az volna... De akit szeretek, maga is egy király lánya...

Az anyakirályné büszkén emelte föl még mindig érdekes ősz fejét.

- Nos tehát? Ha szereted, miért nem veszed feleségül?

- Mert kikosarazott, óh, felséges anyám, - szólott XIX. Tivadar meggörnyedve.

Aloyza Amália megbotránkozva nézett az ég felé, mintha a haragos Isten villámát kérné le az akaratos fruskára... Azután maga is elcsüggedve suttogta:

- Pedig te vagy a legszebb, a legjobb, a legdélcegebb férfi az egész kerek világon...

XIX. Tivadar belekarolt az édesanyjába s míg a hervadó park magányos útjait járták, gyáván gőgicsélni kezdett, mint a gyermek, akit mestere a sarokba állított:

- Ha tudnád, felséges anyám, hogy mennyire szeretem!... Annyira tele van a szívem, hogy szinte szégyellek az emberek közé menni... Sem álmom, sem nappalom három hónap óta...

- És miért nem szeret az a kis zöldség? - kérdezte az anyakirálynő elgondolkodva.

- Hiszen, ha azt tudnám!... De nincs senki, senki, aki az igazat megmondaná...

Az anyakirálynő hosszabb ideig vizsgálta az eget, melyen már halavány csillagocskák bujtak ki, aztán szeretettel megsimogatta a király selyemszőke hajfürtjeit.

- Nekem te a legszebb és legjobb vagy az egész világon... De lehet, hogy csak az anyai szem lát ilyennek... Meg kell tehát kérdezned másoktól, mi lehet benned olyan kivető, amiért a makacs kis fruska kosarat adott?

XIX. Tivadar bevonult a tróntermébe, behívatta Hoys‑Hopp grófot, az udvarmesterét és harsányan így szólott a rövidlátó udvari méltósághoz:

- Egy‑kettő, járd végig a királyi palotát és csődítsd ide haladék nélkül az udvartartást... Hátha akad köztük egy becsületes ember, aki az igazat megmondja...

Hoys‑Hopp gróf alázatosan elsomfordált s pár perc mulva - mialatt XIX. Tivadar édesanyjával együtt helyet foglalt az aranyos trónszéken - egymásután megjelentek az udvari notabilitások: Hoys‑Hopp gróf, az udvarmester, Lázsiás herceg, az udvarnagy, Gránát báró, az udvari fogatok gondozója, Kanonenstein lovag, a schwarzwaldi hadsereg fővezére, Schoennichen, az udvari szakács és Joannes rhetor, az udvari könyvtáros. XIX. Tivadar végignézett a hajlongó urakon és elszántan közelebb intette magához Hoys‑Hopp grófot, az udvarmestert.

- Hív szolgám, - szólott nyájasan, - mondjad csak meg: mi a te véleményed királyi urad férfias szépségéről?

Hoys‑Hopp gróf alázatosan meghajolt és a bámulat őszinte hangján suttogta:

- Felséged a legszebb férfi, akit életemben láttam...

A király intett, hogy távozhat s tekintetével Lázsiás herceghez fordult, a selyembe öltözött udvarnagyhoz:

- Mondjad meg igaz lelkedre: szerethetnek‑e engem magamért az asszonyi népek?

A herceg homloka a földet érintette.

- Óh, Felség, mily kérdés!... Ha Felséged csak egyszerü földmíves lenne, száz világszép hercegné törné magát egyetlen csókjáért...

Lázsiás herceg kétrét hajolva elvonult, utat engedve Gránát bárónak, aki a világért föl nem vette volna a szemét a király selyemszalagos cipellőjéről.

- Jó báróm, - mondta XIX. Tivadar esengve, - mit gondolsz: van‑e bennem valamely erény, ami királyi palástom alól is kitűnik?

- Az erények tündöklő mintája vagy! - deklamálta Gránát báró pátosszal...

Kanonenstein lovag, aki a nyers szókimondás hírében állott, dobogó léptekkel váltotta föl a trónus előtt a távozó főlovászmestert.

- Te egyenes és őszinte karakter vagy, - szólott a fejedelem a hadvezérhez. - Mondjad hát meg nyersen és cifrázgatás nélkül: mit tartasz a bátorságomról és az energiámról?

Kanonenstein lovag szívére szorította a kezét.

- Ha Felséged a Themistokles korában élt volna, - szólott érces hangon, - úgy ama görög harcosnak aligha van most ekkora híre...

A hadvezér is elvonult a többiek után és Schoennichen, az udvari konyhák ura lépett szepegve a trón elé.

- Kis Schoennichen, mi a véleményed az ízlésemről? - kérdezte XIX. Tivadar fürkészve.

- Óh, Felség, - sipítozta a kicsiny szakácsmester, - két nap, két éjjel kéne beszélnem, csakhogy a Felséged ízlését leírjam...

A király idegesen tovább küldte a vékonypénzü konyhai diplomatát s kegyesen intett Joannes rhetor felé, aki kerek ötven évet töltött el könyvei és thékái között.

- Tudós férfiu, - mondta a szerelmes király, - te bizonyára az igazat fogod beszélni, hiszen hosszu életednek majdnem a háromnegyed részét azzal töltötted, hogy egy csomag tarokkártyát pingálj... A világi hiúság nem igen ronthatott meg, mert te úgyszólván nem ismered az embereket... Mondjad hát meg igazán, a hited szerint: hogy állok én a műveltséggel és a tudományokkal?

Joannes rhetor jó darabig a körmeit nézte (mintha onnan olvasná le a feleletet), aztán mélységes meggyőződéssel dörmögte:

- Annyit tudsz, mint a hírneves Galenus, aki állítólag mindazokat tudta, amik valaha az ég és a föld között történtek...

XIX. Tivadar bosszúsan ütött a karjára, keze egy mozdulatával elbocsátotta az alázatos udvarlókat, szemét könnyek borították el, majd így szólott a hallgató anyakirálynőhöz:

- Alávaló hízelgők egytől‑egyig! Csak azt lessem, míg ezek az igazat megmondják!

A szegény király visszavonult termeibe, míg felséges anyja tanácstalanul járt föl‑alá, hogy a fia sebére orvosságot találjon. De hiába volt minden töprengése és búbánata, hiába a könyörgés, amit az ország bölcseihez és tudósaihoz intézett, XIX. Tivadar talán elsorvadt volna bánatában, ha egy nap - már tél volt és hó borította a székváros háztetőit - egy kopott, sasorrú öreg ember nem jelentkezik Hoys‑Hopp grófnál, az udvarmesternél.

- Mit kíván ön, öreg salabakter? - kérdezte az előkelő Hoys‑Hopp gróf, aki a szegény emberekkel nem igen szokott udvariaskodni.

A jött‑ment vendég; nem felelt mindjárt az udvarmester kérdésére, hanem előbb mereven a szeme közé nézett.

- Igaz, hogy a király szerelmes? - kérdezte aztán valami különös ridegséggel.

- Igaz.

- És az is való, hogy az imádottjától kosarat kapott?

- Úgy van.

- És még most sem tudja, hogy miért kapta a kosarat?

- Még most sem.

- Akkor egy‑kettő, ne habozz, hanem vezess hozzá!...

Hoys‑Hopp gróf föltette a pápaszemét és gőgösen végignézte a kopott, tolakodó öreget.

- Hozzá? Téged? Ebben a ruhában? Még a folyosóra se vezethetlek így, nemhogy a felséges úr termeibe...

A vén peregrinus ekkor csodamódra fölegyenesedett, szeme csillogott, kezével parancsolva mutatott a palota belseje felé, aztán harsányan így szólott az udvarmesterhez:

- Tudd meg, hogy Joannes Franciscus Balthasarius Gärtneriussal beszélsz, a világ legelső alkhimistájával... És ha szegény urad bajára valaki a gyógyító flastromot ismeri, az a valaki bizonyosan én vagyok...

Hoys‑Hopp gróf ijedten meghajolt és habozás nélkül elvezette a titokzatos idegent a király legbelsőbb termeibe. XIX. Tivadar éppen kétezredszer olvasta végig a skót király levelét, mikor az udvarmester alázatosan belépett hozzá.

- Felséges úr, - mondta Hoys‑Hopp gróf félénken, - az ajtóban egy öregember várakozik, aki azt állítja, hogy be tudná gyógyítani a szíved sebét...

- Az én sebemet csak a halál tudja begyógyítani, - szólott XIX. Tivadar szomorúan, de azért bágyadtan intett Hoys‑Hopp grófnak, hogy vezesse be hozzá az ismeretlen orvos‑doktort...

Az udvarmester széttárta a szárnyasajtókat és a következő percben a király előtt állt az ősz Gärtnerius mester, az alkimisták királya, aki a madarakkal úgy beszélt, mint az emberekkel, akószám készítette a “prima matériá”‑t, mely az életet meghosszabbítja és tetszése szerint aranyat és gyémántot csinált az értéktelen kovakőből. A tudós mester meg sem hajolt a király előtt, hanem egyszerűen közelebb lépett a trónszékhez, miközben ráncos homlokát a tenyerével végigsimította.

- Azt hallom, hogy még most sem ismered az okokat, - mondta szárazon, közömbösen, - amelyek a királykisasszonyt arra késztették, hogy téged kikosarazzon...

A király szomorúan rázta meg a fejét s a kezével kétségbeesve intett.

- A királykisasszony is csak olyan asszony, mint a többi... És hol az a bölcsességben megőszült halandó, aki egy makacs kis fruska lelkébe látna?...

Gärtnerius mester fölemelte a kezét, mintha a hatalmas királynak csöndet intene és hidegen így folytatta:

- Mindent megtudnál, ha a más szemével nézhetnél királyi személyedre... Az igazi ok örökké rejtve marad előtted, mert senki sincs, aki az igazat megmondaná...

Én tehát készítettem számodra valamit, ami még a bajodon segíthetne...

- És mit készítettél? - kérdezte XIX. Tivadar kipirulva.

- Egy pápaszemet.

A király csüggedten bocsátotta le a karját és csalódva susogta:

- Egy pápaszemet? Mit segíthet egy pápaszem a bajomon?

Gärtnerius mester most egészen a király füléhez hajolt, mintha attól félne, hogy meghallja valaki, amit a fejedelemnek mondani fog. Aztán rejtelmes, fojtott hangon így szólott:

- Ez a pápaszem nem olyan üvegből készült, mint a többi, mert van egy tulajdonsága, ami egy egész kincsesháznál többet ér... Aki fölteszi, az nem a világot látja vele, hanem önmagát, az egész világ szemével...

- Nem értem, - dadogta XIX. Tivadar halványan.

- A pápaszem, - folytatta a vén alkhimista, - arra való, hogy mindenki a saját értékét megismerje általa... Mert miképp a saját hangját senki sem hallja igazán, a saját személyét is mindenki másnak látja, mint amilyen... De aki a csodapápaszemet az orrára biggyeszti, úgy látja magát, mintha idegen embert látna... Felséged tehát az Elfrida hercegnő szemével vethet magamagára egy pillantást...

A király arcát egyszerre égő pirosság öntötte el, tagjai remegtek az izgatottságtól és a türelmetlenség emésztő lázával kiáltotta a tudós Gärtnerius mesternek:

- Hol a pápaszem?

Az alkhimista aranyos tokot vett ki a tógája zsebéből, óvatosan fölnyitotta a kulccsal elzárt lakatot s egy fényesre csiszolt, drágamívü pápaszemet szedett elő a selyemmel bélelt skatulyácskából. A király gyermek módjára kapott utána, de mielőtt a csodálatos pápaszemet az orrára illesztette volna, így szólott a szolgálattévő kamaráshoz:

- Küldjed be azonnal az egész udvart...

Gärtnerius mester félreállt a kárpit mögé, onnan nézve, amint a legfőbb udvari méltóságok egymásután bevonulnak a trónterembe; Hoys‑Hopp gróf, Lázsiás herceg, Gránát báró, Kanonenstein lovag, Schoennichen, a szakács és Joannes rhetor, az udvari könyvtáros. Mikor mindannyian együtt voltak, XIX. Tivadar odaintette őket a trón köré és - ekkor egyszerre föltette az orrára a Gärtnerius mester csodatevő pápaszemét...

...Álom volt‑e, ami most egyszerre játszott vele? A király úgy érezte, hogy valami láthatatlan erő leemeli az aranyos trónszékről s odahelyezi a hajlongó udvaroncok közé, akik mindnyájan hódolattal nézik őt. A király is egy pillantást vetett a trónusra, s ime: saját magát látta ott hermelines palástjában, fején a nehéz koronával, a fekete csatornákkal, melyeket omló könnyei ástak... XIX. Tivadar kiváncsi pillantást vetett önmagára - és majdnem elszédült ijedtében! Mi ez? Hát csakugyan ő lenne ott, ő, a hatalmas fejedelem, a pityergő szerelmes álorcájában? A király megborzadt a látványtól, s míg a többivel együtt ő is a földig hajolt, ekképp szólott, majdnem dideregve a felindulástól:

- Ezt a koronás, gyönge, tehetetlen gyermeket szeretné Elfrida hercegnő? Ezt a pulyát, ezt a gyávát, ezt a siránkozót? Van jó dolga, hogy egy igazi férfi után vágyakozzék, ne az ilyen könnyekben úszó báb után...

Egyszerre dühös harag fogta el, ledobta orráról a pápaszemet (a kristály ezer darabra törött szét) és rekedten, magánkívül kiáltotta:

- Elő azzal a nyomorulttal, aki ezt a hitvány pápaszemet készítette!... Százszoros halált érdemel az istentelen, aki a királyt, ilyen gyöngének, ilyen nyimnyámnak tünteti föl...

A poroszlók most előcipelték Gärtnerius mestert, aki csodálkozva így szólott:

- Engem okolsz,- engem hibáztatsz a pápaszemért? Nem én tüntettelek föl ilyennek, hanem csakugyan ilyen vagy...

- De még akkor se szabad megmutatnod, hogy ilyen vagyok! - kiáltotta magánkívül a király.

Leugrott a trónusról, selyemcipellőjével összetaposta a pápaszem széttörött darabjait, aztán haragtól remegve ordította:

- Azonnal a vérpadra viszitek a nyomorultat, aki a királlyal ilyen gyalázatos játékot űzött... És félóra múlva okvetetlen hallani akarom, hogy a fejét elválasztottátok a törzsétől...

- Az igazságot ölöd meg! - szólott mosolyogva Gärtnerius mester.

- Vesszen veled együtt az igazság! - kiáltotta könyörtelenül a fejedelem...

*

Gärtnerius mester fejvételéről sokat beszéltek az országban és így történt, hogy a kegyetlen ítélet híre a skót király udvarába is elhatott. És mivel a posta még akkor lassabban járt valamivel, mint manapság, csak kerek három hét múlva ért el Schwarzwaldenbe az az udvari futár, akit Elfrida hercegné a hír vétele után egy kicsiny levélkével útnak indított.

A levélben ez állott:

“Most hallom, hogy Felséged a vérpadra küldte azt a merész fickót, aki fejedelmi személyét kisebbítette. Bravó felség! A királykisasszonynak is éppúgy az erő imponál, mint a mezítlábos libapásztorlánynak. A siránkozó kérőt könnyedén visszautasítottam, az erős férfinak ezt kiáltom: Jöjj mielőbb, hogy ajkadat ezer csókkal illethesse

a te kicsiny, szerelmes

Elfridád.”

Hogy XIX. Tivadar azonnal útra kelt, azt talán fölösleges is elmesélnem. Négy hét mulva megtartották a lakodalmat s a király csakhamar hazahozta az ő szerető és szépséges feleségét. És amíg ők, rózsaillatos tavaszi estéken, szerelmesen csókolóztak a királyi palota bástyaablakában, a Gärtnerius mester fejetlen törzse lassan porladt az útszéli árokban, amelybe a hóhérlegények elföldelték.