Okos szerelem.

I.

- Nos, és ha mégis máshoz mennék feleségül? - kérdezte Erzsike kisasszony ingerkedve.

Sós úr együgyü és elkeseredett arcot vágott.

- Ne tréfáljon, - hebegte ijedten, - az ilyesmit még bolondságból sem lenne szabad mondania. Máshoz - no hiszen egyéb se kéne... Magát is agyonlőném - és magamat is, akár a pintyet... Jó lesz még e gondolatot is kiverni a fejéből.

Az Erzsike kisasszony szüleinél - a tizennyolcforintos udvari szobában - lakott hat esztendő óta Sós úr. Mikor Szombathelyről Budapestre jött s háromszáz forintnyi fizetéssel gyakornokul lépett a bankjába, a lakáskeresés gondjai között egyszerre eszébe jutott a Heinrich-család, mely szintén az ő szülővárosából költözködött föl pár évvel ezelőtt a fővárosba. Heinrichet, aki Szombathelyen nyakkendőket és selyemszalagokat árult, tönkretette az oktalan konkurencia, s mivel a felesége inkább százezerszer meghalt volna, semmint a földijei előtt nyomorogjon, lesujtva hagyta el mindörökre a fő‑utcát. Heinrich urat valami gazdagabb rokona ügynöknek ajánlotta be egyik virágzó gőzmalomhoz, Heinrichné asszony maga állt ki délelőttönkint a konyhába, a lányok közül pedig ki a zeneakadémiát, ki a polgári iskolát látogatta. Sósnak, aki szörnyen elhagyottnak érezte magát a nagyváros lármájában, egyszerre eszébe jutott a derék Heinrich‑család, s nagy utánjárással szerencsésen kiderítette az Eötvös-utcai lakás címét. Heinrichné örömkönnyekkel fogadta, a leányok ezer kérdéssel halmozták el, és Sós úr még aznap este elfoglalhatta udvari szobáját. Egyelőre abban állapodtak meg, hogy a gyakornok a reggelit és a vacsorát is otthon kapja, s a Heinrich‑családdal együttesen fog kirándulni vasárnaponként a Városligetbe. Igy is történt, a szülők is, a leányok is családtagnak tekintették fiatal földijüket és Sós úr esténként híven referált mindarról, ami a bank beléletében nappalonként előfordult. Oly részletesen mondott el mindent, hogy a leányok, akik a banknak még csak a táján se jártak, közelről ismerték mindazokat a személyiségeket, akiknek a Sós úr életében részük volt; Salamont, az igazgatót, Terényit, a levelező‑osztály főnökét, Basch urat, a pénztárost, Gyulát, a levelező‑osztály szolgáját, - s bár a valóságban még egyiket sem látták, apróra tájékozva voltak mindazokról a szóváltásokról, intrikákról és üzletekről, amelyeknek a híres bank színhelye volt. Sós néha kipirulva jött haza, s vacsoraközben önérzetesen így szólott:

- Azt hiszem, hogy nem teszi ki az ablakába, amit ma délután mondtam neki... Igy még aligha beszéltek azzal az elkapatott fráterrel... Ha velem kezd, tudom istenem, hogy jóval kezd...

- Kiről beszél? - kérdezte a jámbor Heinrich megrémülve.

- Hát Terényiről, a levelező‑osztály főnökéről... De azt hiszem, elmegy most már a kedve attól, hogy velem tovább is hepciázzék...

Lassankint végre kitudódott, hogy Terényi hónapok óta formálisan üldözte Sós urat, aki azonban távolról sem alkalmas médium arra, hogy egy brutális feljebbvaló alávalóan kínozza. Sós ma bátran kimondta, ami a szívén feküdt, kikért magának mindennemü sértegetést és oly érthetően célzott a lovagiasság mezejére, hogy a gyáva irodamoly ijedten elhallgatott. Heinrich úr és a leányok megdöbbenve hallgatták az aggasztó összeszólalkozás történetét, csak a jó Heinrichné mondotta hosszasabb tűnődés után:

- Kár volt... talán mégsem kellett volna... hiszen utóvégre mégis csak a följebbvalója... hátha alattomban bosszút forral...

Sós úr, bár később rohamosan előrehaladt a hivatalos ranglétra lépcsőfokain, állhatatosan ott maradt a Heinrichék udvari szobájában. Valljuk meg őszintén: neki nem a homályos, ócskán bútorozott szoba tetszett (a ripsz‑garniturából már kibújt a tengeri‑fű), hanem a ház legidősebb leánya, Heinrich Erzsike kisasszony. Erzsike a tizennyolcadik évében járt, zongorajátékával a zeneakadémia legelső díját nyerte meg, hosszu, gesztenyeszínü haja volt és friss, pirospozsgás arcocskája; többnyire ugrált és villásreggeli után kutatott, - szóval egészséges, jókedvű és bájos volt, aki lakkcipőjével és karcsu kamáslijával tetszése szerint taposhatta a Sós úr hevülékeny szívét. A szülők örömmel látták a két gyermek fejlődő bizalmasságát s este, lefekvés után, egyértelműen megállapodtak abban, hogy az Erzsike jövője, Istennek hála, biztosítva van. Sós úr később maga is kijelentette, hogy Erzsikét másfél év mulva feleségül veszi, - még pedig azért másfél év múlva, mert a nősüléshez előírt fizetést, fájdalom, csak akkor fogja elérni...

De addig is majdnem jegyesekként viselkedtek, néha - különösen este - karonfogva jöttek hazafelé a zeneakadémiából, s a prezumtiv‑vőlegény vasárnap délben ibolyát és tearózsát hozott a kisleánynak... És Erzsike kebelére tűzvén a harmatos virágot, hóbortosan így szólott:

- A levest, a levest, mert éhenhalok...

- Mit csinálna, ha mégis máshoz mennék feleségül? - kérdezte egy napon ingerkedve Erzsike kisasszony.

Sós úr, mint föntebb már megírtuk, alaposan ráijesztett a kisleányra, amennyiben komolyan kijelentette, hogy a hűtelen leányt gondolkodás nélkül lelőné... Sőt végigsimítván hullámos szőke haját, még komorabban, még meggyőzőbben folytatta:

- Esküszöm, hogy nem tréfálok, amikor ezt mondom... Agyonlőném abban a percben, amikor az oltár elé lépne...

Erzsike később alaposan bebizonyította, hogy nem gyáva leány, - e párbeszéd után hat hónappal férjhez ment Salamon Károlyhoz, a Sós úr bankjának vezérigazgatójához, aki egy Margitszigeti táncmulatság alkalmával halálosan beleszeretett. Heinrich‑mama sírva ölelte meg Sós urat, s férfiasságára és méltányosságára hivatkozva, elnézést kért csapodár leánya számára... És Heinrich úr az ijesztően sápadt fiatalembert a karjába fűzve, okosan így szólott:

- Salamonnak negyvenezer forintnyi évi jövedelme van, - gondolja meg, micsoda szerencse ez reánk nézve!... Legyünk igazságosak: maga se magához menne feleségül, ha az Erzsike helyében lenne...

Sós úr köszönés nélkül elrohant, - este pedig targoncást küldött az ott hagyott holmijáért. Heinrichnének, aki aggódva hallotta a minapi párbeszédet, különböző szenzációs esetek jutottak az eszébe, melyekben az elhagyott szerető a hűtlen leányt agyonlövi, de Erzsike fitymálva ezt mondotta:

- Ojjé, fél ám tőle a kis cica...