II.

Már tavasz felé járt, közgyűlés előtt, - a mérleg összeállítása, a szilfai kőszénbánya‑vállalat számadásai miatt rendkívüli munkát adott - amikor a vezérigazgató egy napon így szólott az elnöki titkárhoz:

- Estére hozza, föl az iratait... éjfélig legalább nyugodtan dolgozhatunk... Nálunk issza meg a teáját... és később nekifekszünk a mérlegnek... Két‑három esti buzgó munkával könnyedén túl leszünk az egész bajon...

- Parancsolatjára,- mondotta Sós úr, aki időközben egészen csinos karriert csinált...

Az igazgató, mikor utóbb vacsorára hazatért, bejelentette Erzsike asszonynak az esti vendéget.

- Kilenckor ide fog jönni egyik tisztviselőnk, hogy a mérleg összeállításában segítsen... Be fogja hát küldeni a teát és maga akár kilenc után lefekhetik...

- Hogy hívják azt a tisztviselőt? - kérdezte Erzsike asszony kíváncsian.

- Sós Gyulának...

- Jesszusom, csak nem? - kacagott föl a szépasszony jókedvűen.

- Talán ismeri?

- Hogy ismerem‑e?... Hat teljes évig szerelmes volt belém és azt igérte, hogy agyonlő, ha máshoz megyek...

- Ne mondja...

- Láthatja, hogy még van a világon égő és romantikus szerelem... Asszonykorom óta még nem láttam a leánykori ideálomat, pedig sokszor álmodozva gondolok rá... Sós kisért haza délutánonként az iskolából és az utcasarkon tíz krajcárért ibolyát vett... A maga ötvenforintos bukétája nem tett oly boldoggá, mint az a tízkrajcáros ibolya...

- E szerint hát afféle regényes találkozás lesz?...

- Úgy van... Nem fél, hogy agyonlő az elhagyott ideálom?

Salamon, aki nem igen hitt a szerelmi gyilkosságokban, hidegvérűen szivarra gyujtott, utóbb pedig, mikor az előszoba csöngettyűjét szörnyen megnyomta valaki, mosolyogva így szólott a feleségéhez:

- Hát lefekszik, édes?

- Eszembe sincs, - mondotta a csinosan kiöltözött Erzsike asszony. - Itt fogom meginni magukkal együtt a teámat és ha lehet, újra magamba bolondítom az egykori imádómat...

- Ahogy gondolja...

Erzsike asszony tehát hátradőlt a hintaszékben, hanyagul kezébe fogta az esti lapot s gondosan ügyelt, hogy cipőcskéjének hegye kikandikáljon a vérvörös selyempongyola alól.

Az ebédlő ajtaján ekkor félénken kopogtatott valaki és Salamon úr vidáman így szólott:

- Szabad!

Sós úr szenzációs redingot‑kabátot, széles, angol kockás nadrágot, csinos lakkcipőt és puha, levantei nyakkendőt viselt. Előkelőbb volt, mint valaha, - és Erzsike asszonynak hirtelen eszébe jutottak a téli esték, melyeken Sós úr legendás türelemmel benzinezte otthon megvedlett Ferenc József‑kabátját... És dévajul ezt gondolta magában:

- Úgy látszik, csakugyan a fejébe vette, hogy még egyszer meghódít...

Sós úr azonban mély tisztelettel meghajolt, alázatosan kezét nyujtotta az igazgatónak, majd tisztesen helyet foglalt az ebédlő asztala mellett... És a házigazda mosolyogva így szólott:

- Úgy hallom, hogy már ismeri a feleségemet, - sőt sok időn át ott is lakott a sötét udvari szobában... Ez szép, mert a mai fiatalság havonkint változtatja a lakását... Aki hat évig pontosan fizeti az árendát, abban minden vállalat nyugodtan megbízhatik... Gyujtson rá egy szivarra... vagy egy jó gianaclis‑ra, ha úgy tetszik...

Sós rágyujtott egy szivarra, Erzsike asszony pedig fölöttébb csodásan lóbálgatta kávébarna cipőcskéjét... Biztatóan mosolygott az elnöki titkárra és utóbb barátságosan megkérdezte tőle:

- Látta azóta mamáékat?... Vagy találkozott Ellával és Karolinával?... Azok is jócskán megnőttek... és Karolin már pompás tájképet állított ki a tavaszi kiállításon... Emlékszik, mikor libákkal és pávákkal firkálta tele a maga francia regényeit?... Pajkos és engedetlen gyermek volt... de már akkor is sok volt benne az igazi művészből...

Sós úr, aki utóbb belemelegedett a társalgásba, teázás közben elmesélte az utóbbi évek történetét: a szünetlen lakásmizériákat, a háziasszonyok ridegségét és kapzsiságát, a puccos, cifrálkodó leányokat, akik jóformán csak akkor öltözködnek, ha vendég jön, a garzonélet ezer baját és nyomorúságát...

És Erzsike asszony diadalmasan így szólott:

- Lássa, hogy csak nálunk volt a legjobb dolga...

Salamon utóbb szivarokért ment át a dolgozószobájába és a faliszekrényben hosszadalmasan kutatott. A háziasszony ekkor merészen szembenézett egykori imádójával, s oly kacérul mosolygott rá, hogy Sós úr lesütötte a szemét. És Erzsike asszony így szólott:

- Emlékszik a hosszu téli sétákra... az Andrássy‑uti köröndre, mely fehér fényben csillogott a zuzmarás alkonyatban?... Kart karba öltve mentünk haza és maga az utolsó tíz krajcárjáért ibolyát vett nekem az oktogon sarkán... Emlékszik, mikor a Feuillet regényeit felolvasta... és tanítói komolysággal oktatott az être ige alakjaira?... És tudja még, mikor legelőször szerelmet vallott?... Én az Ella kabátját steppeltem odahaza a varrógépen, maga pedig egész este ott lebzselt a kicsike varrógép előtt... És emlékszik arra, mikor feleségül kért és azt ígérte, hogy agyonlő, ha máshoz megyek?... És lássa, akkor... mikor a templomból kijöttem... kissé remegve kutattam maga után a násznép között...

Erzsike asszony melankólikusan elhallgatott, Sós úr pedig alázatosan így felelt:

- Emlékszem... oh, hogyne... ifju és kissé bolondos voltam, mint annyi más... Hogy is gondolhattam volna komolyan arra, hogy a nagyságos asszony... Mindenkinek megvan a fiatalkori regénye... én együgyűen azt vettem a fejembe, hogy a nagyságos asszony egy ilyen szegény fickó iránt érdeklődhetik... Az agyonlövés meg a feleségül kérés azonban csak tréfa volt... én legalább sohse mertem volna komolyan gondolni reá...

- Hát nem szeretett? - kérdezte Erzsike asszony csodálkozva.

- Jobban szerettem, mint az életemet, mint az üdvösségemet...

És miközben Salamon úr lépései ismét az ebédlő felé közeledtek, elmerengve folytatta:

- Ha a régi barátság révén szólna érettem néhány jó szót az igazgató úrnak, egész holtom napjáig lekötelezne...