A ravasz férj.

A fürdőben összetalálkoztam egy régi iskolatársammal, Molnár Gyurkával, aki a gimnáziumban híres volt a csinytevéseiről, de később a legcsöndesebb nyárspolgárrá lett. Már egyetemi polgár korában egész nap a hónapos szobájában pipázott és a legviharosabb időben is megőrizte a keleti hidegvérét. Mióta nem láttam, meghízott és főjegyzővé lett a vármegyénél.

- Szervusz! - mondta olyan hangon, mintha csak az imént váltunk volna el egymástól a rendes kávéházi asztalunknál.

Betértünk egy pohár konyakra a kávéházba, s Gyurka elmondott egyet‑mást az életéből, többek közt azt is, hogy öt évvel ezelőtt feleségül vette a megyei alispán leányát.

- Igen jó asszony, - mondta, - csak az a hibája, hogy a kolostorban mindenféle regényes hajlamot neveltek a lelkébe. Egyébként délben meg fogsz ismerkedni vele, mert remélem, hogy velünk ebédelsz.

Délben az uszodai hideg fürdő után, mikor a kis parti hajót kötelességszerűleg megvártuk, Gyurka bemutatott a feleségének, aki fáradtan ült egy öblös kosárpad mélyében, míg előtte egy pelyhesállu fiatalember hajlongott.

- Engedd meg, szívem, hogy Pap Lacit, a legjobb gyerekkori pajtásomat bemutassam neked. Ez a csinos fiú pedig Gál huszárhadnagy, a szomszédos tamásfalvi garnizonból...

Együtt ebédeltünk, a saccoba öltözött huszárhadnagy a szép asszony mellett ült (a jó Isten tudja, hogy mit sugdoshattak örökösen?), Gyurka vélem kocintgatott a régi jó idők emlékére, csak néha fordult oda a feleségéhez, mikor bort kellett önteni az asszony poharába, vagy valami pikáns ételt ajánlott neki. Egyébként abszolute nem vett tudomást arról, hogy a feleségének egy fiatal uriemberrel titkai vannak.

- Igaz is, - mondta az ebéd végén, - délután velünk fogsz jönni a tamáshegyi kirándulásra. A hegy csúcsáról pompás kilátás nyílik az egész vármegyére, esetleg még a bakonybéli apátság tornyát is megláthatjuk... Nem kérdeztem, hogy mire lesz jó, ha a bakonybéli apátság tornyát meglátjuk, hanem szívesen elfogadtam a meghívást s négy után ott vártam az egész társaságot a kávéházi teraszon. Vagy tíz‑tizenkét tagból álló karaván vetődött össze: a fürdőbiztos, két‑három fiatal leány, az öreg doktor, Gyurkáék, a hadnagy, két matrózsipkás úriember, meg a leányok édesmamái. Molnár Gyurkáné fehér csipkeruhát viselt, melyből hófehéren csillogott ki gyönyörü válla, míg karcsu dereka lomhán, kényeskedve hajladozott a zöld platánok között, mikor a Karolina‑udvar felől a hadnaggyal beszélgetve a kávéház felé jött.

- Pompás asszony, - szóltam az urához, aki az egyik süldőleánnyal beszélgetett.

Gyurka elégült pillantást vetett e fölfedezésre, aztán nyájasan belémkarolt, amíg a kivándorló karaván a majorság mellett fölkanyargó hegyi ösvényen megindult.

- Hála Istennek, meg vagyok elégedve a sorsommal. Mintafeleségem van, akit az ilyen magunkfajta öreg korhely meg se érdemel a jó Istentől. Annyira hű, egyszerü és jólelkü, hogy az egyetlen gyöngeségét szívesen megbocsátja neki az ember...

- Hát gyöngesége is van? - kérdeztem csodálkozva.

Gyurka nem válaszolhatott a kérdésemre, mert az öreg doktor megvárta a Kal József apát úrról elnevezett pihenőnél, s karonfogva magával vitte a hegyi ösvényen. Én a fürdőbiztossal csevegve haladtam fölfelé a Tamáshegy bokrai közt, tele tüdővel szíva magamba a pompás levegőt, mely a tó felől ideáradt. Édes nyári délután volt, a nap sugarai eltompultak a zöld falombok koronájában; az erdő mélyéről madárfütty hangzott felénk, távolról idáig hangzott a zuhatag egyhangu, álomba ringató muzsikája. Még az előző estén a budapesti kioszk akácfái alatt szívtam szalmaszálon a hideg narancslevet s most úgy éreztem, mintha ezer mérföldnyire volna tőlem a divatos kultura.

A villamos kocsik lármáját a mohos erdei fák susogása váltotta föl, egy lombhasadékon át idáig kéklettek a napsugárban fürdő tó habjai. Látszólag a fürdőbiztos anekdotáira figyeltem, de bensőleg ezt gondoltam magamban: Mily ostobaság négyemeletes bérpalotákban lakni, mikor zúgó erdők, kopogó harkályok, s nagybajuszu, komoly cincérek is vannak e nyomorult földtekén... Mikor az egyik kanyarodónál utolértük Molnár Gyurkánét, kedvtelve néztem végig megint a szép asszony gyönyörü alakján.

- Ritkán láttam ilyen kívánatos fiatal asszonyt, - szóltam a fürdőbiztoshoz.

Gyurits úr fitymálva húzta félre a száját.

- Szép, szép, de azért nem nagyon örülnék, ha én lennék a Gyurka helyében. Azaz, hogy néha, nem mondom, úgy huszonnégy órára, de állandóan: attól mentsen meg a jó Isten minden becsületes hazafit...

- Miért haragszik rá?

- Haragról, kedves barátom, szó sincs. Elvégre nem én vagyok az ura és így semmi közöm ahhoz, hogy őnagysága miképpen viselkedik? Én tőlem ugyan azzal kacérkodhatik, aki neki tetszik...

- Hát kacér?

- Oh, maga kis nebántsvirág, hát én tőlem kérdi? Nézze csak meg, hogy susog azzal a tejfelesszáju suhanccal, aki az oldala mellett kullog...

A Gyurka felesége csakugyan nem annak a mintaasszonynak a benyomását tette rám, akinek az imént az ura jellemezte. Kesztyüs kezét a hadnagy karjai alá füzte, s kipirult arccal, ragyogó szemmel hallgatta a sok titkot, amit a fiatalember a fülébe súgott. A magányosan haladó pár nem is vett tudomást a társaság többi tagjáról, egymáshoz húzódva, bizalmas beszélgetés közt haladtak fölfelé a hegyi úton, miközben Gyurkáné olykor a szerelmes asszonyok csodálkozó, feddő és mégis boldog pillantásával szögezte a szemét a kisérője arcára. Ha én vagyok a férje, ugyancsak nem nézem a különös idillt, de Gyurka közömbösen csevegett az öreg doktorral a Dunántúl klimatikus viszonyairól.

Másfélórai gyalogolás után szerencsésen feljutottunk a hegy ormára; a szobaleányok kicsomagolták az uzsonnakosarakat, a leányok az isteni kilátásban gyönyörködtek, a doktor fehér csontbotjával a nyugati hegyláncok felé mutatott, amelyeknek aljában állítólag látni lehetett a bakonybéli apátság tornyát, bár én nem igen láttam mást, mint néhány sötéten kéklő hegypupot.

Amíg a szobalányok a rögtönzött uzsonnával foglalatoskodtak, a társaság hangos lárma közt oszlott szét a hegyormot borító fák között. A bakfisok hancurozva kergették egymást, a matrózsipkás urak komoly arccal udvaroltak a mamáknak, a doktor és a fürdőbiztos szivarszó mellett gyönyörködtek a kilátás szépségeiben. Negyedóra, vagy talán félóra is eltelt, amikor az uzsonnát végre föltálalták a buja pázsitra (még fagylalt és tea is akadt másfélezer méternyire a tenger színe fölött) s az egyik balatoni tengernagy hangos kürtszóval hívta össze a szertecsatangoló kirándulókat.

A leányok kipirult arccal kerültek elő a sűrűségből, az öreg urak is letelepedtek a kövér fűre, a mamák kacérkodva dültek hátra a földre terített plaideken, csak Gyurkáné meg a hadnagy tűntek el valahol a titokzatosan susogó fák között. Az egyik admirális (Csepely telekkönyvvezető) több izben belefújt a havasi kürtjébe, de a szép asszony, úgy látszik, nem reagált a hívásra. Szeniczeyné, az egyik fiatal mama, gúnyosan félrehúzta a kicsiny száját.

- Vajjon nem történt‑e valami baj a kedves nejével?

A leányok vihogva lökdösték egymást, Bossányiné pedig (a másik mama) szende ártatlansággal jegyezte meg:

- Oh, nem kell tartani semmitől... Hiszen Gál hadnagy is vele van...

Gyurka nyugodtan szívta a cigarettáját (Istenem, hát csakugyan ily ostobák a férjek?) s öntelt mosollyal szólott hozzám:

- Gyere, hajszoljuk föl a szökevényeket... Bizonyosan ott lesznek valahol a Kinizsi vára mellett...

A hegyorom túlsó felén egy fekete váromladék állott; a Mátyás király híres hadvezére valaha a balatonmelléki hegy csúcsáról indult ki diadalmas csatáira. A romokat törpefenyők és mogyoróbokrok szegélyezték; egy hasadékon át látni lehetett a félig beomlott kapuboltozatot, melynek köveit egykor a Kinizsi paripája taposta. Mikor az omladékhoz közel értünk, susogás hangja ütötte meg a fülünket, de Gyurka óvatosan intett a mutatóujjával:

- Vigyázz, - susogta, - nehogy hirtelen meglepjük őket... Előbb köhögni fogunk, hogy jövetelünket észrevegyék...

Pillantásom e percben a Kinizsi várának kapuboltjára esett s majd föl nem kiáltottam a rémülettől... A szép asszony ragyogó szemmel ült egy mohos kövön s napernyőjével álmodozva ütögetett egy kénsárga farkasvirágot. A lábainál ott hevert a hadnagy s kipirulva csókolgatta a Gyurkáné hófehér kezét. Megdöbbenve néztem a barátom arcába (nagy egek, mi fog itt történni a következő pillanatban!), de a Gyurka arcáról a különös látványra se tünt el az előbbi mosolygás.

Megfogta a kezemet, kissé hátrahúzott, aztán a szemével csiptetve, hangosan így szólott:

- Fogadni mernék, hogy itt lesznek valahol... Katának már régi óhajtása, hogy a Kinizsi‑várat megnézze...

A hadnagy hirtelen felugrott s mire egy‑két perc mulva beléptünk a várudvarra, a szép asszony már illedelmes távolban állt az udvarlójától... Gál közömbös arccal beszélt neki valamit a régi építkezésekről s bennünket megpillantva, képmutató egyszerűséggel szólott:

- A nagyságos asszony minden áron látni akarta a Kinizsi vércsefészkét... Hiába figyelmeztettem, hogy lekésünk az uzsonnáról.

Gyurkáné is meglepetve fordult felénk, s boldogan szaladt a tréfásan fenyegetőző ura karjába.

- Félt, ugy‑e, édes, hogy elvesztem! Nem kell aggódni, ha elvinnének is, visszahoznak...

Molnár gyöngéden megsimogatta a felesége rózsás arcát, aztán apailag így szólott hozzá:

- Menjenek előre, még valami beszédem van Lászlóval... De jó lesz sietni, mert nem kapunk mást, csak csirkecsontot...

Az asszony forró pillantással nézett az urára, aztán szófogadóan előresietett a hadnaggyal. Még vissza‑visszanézett egypárszor (szerelmesen, csókot intve az egyik ujjával), aztán eltünt a túlsó oldalra vezető gyalogösvényen...

Mi volt ez? Úgy éreztem, mintha csak álmomban láttam volna a furcsa jelenetet, - az egész történet érthetetlen, szinte megdöbbentő volt! Miért nem akarta Gyurka, hogy a felesége észrevegye? Ha szereti, hogy tűrheti el, hogy egy idegen férfi a kezét csókolgassa? Miért nézett vissza rá a szép asszony olyan szerelmesen? Kérdőleg pillantottam a barátom arcába, de még mielőtt szólhattam volna, Gyurka a vállamra tette a kezét.

- Nem érted, ugy‑e? - kérdezte mosolyogva.

- Őszintén szólva, nem.

- Édes fiam, normális asszony épp oly kevés van a világon, mint normális észjárásu poéta. Kata a legédesebb teremtés a föld kerekségén, de neki is megvan a maga bogara. Az a bogara, hogy én nem tudom megérteni a lelkét. Minthogy nincs egyéb dolga, hát egy olyan férfiről álmodik, aki épp olyan gyöngéd, épp olyan költői, mint ő. Ha sokáig egyedül vagyunk, kedvetlen és lehangolt, mert prózai és közönséges lénynek tart. Ilyenkor a regénybeli férfiideál jár az eszében, aki sárkányokat öl és pamutot gombolyít. Minden új ismeretség új reménységet kelt a szívében, hogy végre megtalálja az igazit. De mert alapjában hűséges és korrekt asszony, hát az első kétértelmü szóra visszafordul... Álmodozó kis bolond, aki tulajdonképpen minden rosszaságtól irtózik. Az ártatlan kacérkodása az én malmomra hajtja a vizet, mert ha a lelkiismerete fölébred, csupa gyöngédség és szeretet irántam. Ilyenkor úgy érzi, hogy kárpótlással tartozik nekem, s két‑három hétre újra átéljük a mézesheteink boldogságát. Érted most már, hogy miért tűröm, ha udvarolnak neki? De most jó lesz sietni, mert csakugyan nem kapunk az uzsonnából...

Pár perc múlva ott voltunk a kiránduló társaságnál, amely Katát szemtelen éljenzéssel fogadta. Amíg a fűben magunk is helyet foglaltunk, egy pillanatig az a kérdés járt a fejemben, vajon Gyurka nagy szamár‑e? vagy nagy filozófus? Az asszonyok pillantásából az látszott, hogy nem tartják filozófusnak.

.oOo.