A méltóságos asszony

A nászút.

A hotel portása, mikor a vendégeket az előkelő landauerból kisegítette, alázatosan a földig hajolt s mélyen megemelte aranyos sipkáját.

- Óh, a méltóságos úr, - mondta, miközben szolgálatkészen sürgött-forgott a kocsi körül. Nemcsak az az öröm látszott az arcán, hogy kedves vendéget üdvözöl, hanem az őszinte meglepetés is; hiszen a vezérigazgató karján eddig nem ezt a csillogószemü, rózsás teremtést látta, aki némileg bágyadtan, de boldog izgalommal állt az elegáns szálloda foyerjában.

Honti nyájasan intett a fejével s míg a komorna meg az inas a podgyász körül foglalatoskodtak, fiatalos jókedvvel súgta a felesége fülébe:

- Ez pompás hely, még a régi időkből ismerem. A régi, boldogtalan időkből...

Szerelmesen belekarolt a feleségébe, de nem folytathatta a törvényes flirtet, mert egy ünnepies megjelenésü úr, selymes gérokkban, kezében cilinderrel, hajlongva közelített feléjük. A maître de reception volt, aki egy futó pillantást vetett a kezében lévő szállodai tervrajzra, majd így szólott az orosz nagyhercegre hasonlító főpincérhez:

- Uraságoknak az első emeleti appartement-t fogja adni, a 42, 43, 44, 45, 46 és 47-et.

És Honti felé fordulva előzékenyen folytatta:

- Egy hálószoba, egy dolgozó, egy szalon, egy fürdőszoba s két helyiség a cselédségnek. Azt hiszem, hogy a méltóságos úr meg lesz elégedve...

Az aranysipkás groomok elkalauzolták Hontiékat a liftig s két perc mulva a nászutas házaspár már ott volt a fejedelmi lakosztályban. Vilma bámulva és megbűvölve nézett körül: ekkora fényt még világéletében sohase látott. Csupa selyem, csupa csillogás, csupa mesebeli luxus ragyogott körülötte: pálmák, japáni ernyők, világos selyemfüggönyök, réz - és mahagóni-butorok, ezer drágamívü, művészi csecsebecse. Pár percig szinte álmodva állt az ezeregyéjszakai környezetben s csak akkor mosolyodott el, amikor a pincér végre távozott a bejelentő-cédulákkal s a komorna, meg az inas is magukra hagyták őket egy pillanatra. Akkor nagyot sóhajtott, majd elgondolkodva dőlt az állótükörnek, mely ott állott az öltözőszoba közepén.

- Egészen bizonyos, hogy nem álmodom? - susogta halkan.

Honti könnyes szemmel közeledett feléje, gyöngéden magához szorította, majd megindulva szólott:

- Nem álmodik, drágám, mindez komoly és gyönyörü valóság... És ha valaki hálás lehet ezért a valóságért, hát én vagyok az... Föl szeretnék kiáltani örömömben, hogy maga itt van, egyedül van velem s minden szava, minden mosolya, minden mozdulata kizárólag az enyém... Ha tudná, mennyire tele van a szívem!... Lássa, nekem úgy tetszik, hogy az eddigi életem volt álom s csak most ébredtem föl az édes, a boldogító valóságra...

Hálásan megcsókolta a felesége kezét, majd egyszerre pajkos jókedv fogta el.

- Most azonban itt az ideje, hogy kényelembe helyezkedjék... Tizenkét óra a gyorsvonaton - ez nem csekélység... Én majd diszkrétül visszavonulok egy félórára - elhiheti, hogy nehezemre esik ez a diszkrétség - s beküldöm a komornáját, hogy a segítségére legyen... Amúgy is itt az ideje, hogy a rendes délutáni imádságomat elmondjam...

Vilma csodálkozva nézett az ura szemébe:

- Maga délutánonkint imádkozni szokott?

- Reggel is, délután is, este is imádkozom... Mert csak így róhatom le hálámat a jó Isten iránt, hogy magát nekem adta...

A fiatal asszony tréfásan ütött mutatóujjával az ura orrára, aztán a tükör felé fordulva, kihúzta a kalaptűjét. Amint így, fölemelt karokkal, ott állott, karcsu termetével, a napsugárban aranyként csillogó szőke hajával, Honti magánkívül szólott:

- Milyen szép vagy s hogy dobog a szívem, amikor itt látlak... És még akadhatnak ostobák, akik azt mondják, hogy te csináltál szerencsét, amikor feleségül vettelek... Ha minden órában hétszer imádkoznám a jó Istenhez, akkor se tudnám neki kellőképpen meghálálni a szerencsémet...

A fiatal asszony meghatottan borult az ura nyakába, a szemét lehunyta, majd hizelkedve végigsimogatta a férfi arcát. És így suttogta:

- Gyerek vagy, nagy gyerek vagy, de talán még százszor jobban szeretlek, hogy ilyen vagy...

Levetette a selyem utazóköpenyét s egy pillantást vetett a hosszu szobasorra, melynek ezer nippje káprázatosan csillogott a nap gyöngéden beszűrődő sugaraiban. Aztán szerelmesen belekarolt az urába s egy jó és szerény kis feleség aggodalmával szólott:

- Nem gondolja, hogy túlságosan nagy ez a lakosztály? Ha én miattam választotta, hát elhiheti, hogy rosszul tette, mert nekem az egyszerűbb lakás is megteszi... Hiszen ilyen termekben valószínüleg csak az uralkodó hercegnők laknak...

Honti megölelte a feleségét s mosolyogva válaszolt:

- Édes kis szívem, legyen nyugodt; a maga viszonyai most már megengedik az ilyen fényűzést. Nem szép dolog a dicsekedés, de ki kell jelentenem, hogy én a legnagyobb fáradsággal se tudom elkölteni az évi jövedelmemet... Akkor se tudom, ha maga mindig úgy fog öltözködni, mint az uralkodó hercegnők... Ne takarékoskodjék hát, mert becsületszavamra mondom, hogy abszolute nem tesz nekem szolgálatot vele... Sőt akkor szerez örömet, ha igazán azokkal a szabókkal dolgoztat, akik vérbeli hercegnők toalettjeit készítik...

Csöngetett a komornáért s mégegyszer gyorsan megcsókolta a Vilma rózsás, gyönyörü arcocskáját.

- Gyorsan búcsuzkodjunk, mert Marie előtt úgy illik, hogy szertartásosan viselkedjünk... Pá, drágám, siessen az öltözködéssel, mert borzalmas dolog ám egy hosszu félóráig egyedül lenni.

Átment a harmadik szobába, hogy a maga podgyászát rendezgesse. Vilma pedig egyedül maradt a besiető komornával. Amíg Marie, aki szintén szerelmes volt az úrnőjébe, ügyes készséggel szorgoskodott körülötte, a fiatal asszony szinte álmodva állt a nagy tükör előtt, mely pompás termetét visszasugározta. Mily csodálatos, mily hihetetlen volt mindaz, ami negyedfél hónap alatt történt vele! Honti megjelenése a kenderutcai lakásban, az eljegyzés, a jegybenjárás napjai, a hivatalnokok üdvözlő deputációja, a bukéta, amit a cinikus Király Félix a meghatottságtól reszketve nyújtott át neki, e szavak kíséretében:

- Én az első perctől fogva bizonyos voltam benne, hogy így történik minden... Hiszen a Sorsnak is van annyi esztétikája, hogy a te bájosságodat milliókba foglalja...

Aztán a véletlen találkozások a fiúkkal, akik lelkesedve, de félénk tisztelettel köszöntötték, a séták a napsugaras utcákon, a fogat, melyet a vőlegény a rendelkezésükre bocsátott s az anyja kimondhatatlan boldogsága, amikor Honti egy napon szinte zavart pillantással vonta félre:

- Kedves mama, itt ez a könyvecske... A boltokban, ahol vásárolni fognak, ezekkel a csekkekkel fizessen... Csak arra kérem, hogy minél több pénzt adjon ki, mert nagyon megharagszom ám, ha holmi takarékoskodásokkal bajmolódnak...

És végül, a szabókkal, fehérnemü-boltosokkal, bútorkereskedőkkel, diszítőkkel való végtelen tárgyalások után, maga az esküvő a jezsuita templom ragyogóan kivilágított hajójában: a püspök gyönyörü beszédje (ő excellenciája volt valaha a Honti keresztapja), a pénzfejedelmek, a miniszterek, a politikusok, a szép asszonyok, akik zsufolásig megtöltötték a kis templomot s elbájolva, félhangosan suttogták a szertartás után:

- Milyen bájos, akárcsak Titánia királynő a Szentivánéji álom-ban... Ilyen menyasszony huszonöt esztendő óta nem volt Budapesten...

Csak akkor ébredt föl a kábultságából, mikor már ott ült a férjével a külön kupéban s a vonat, hatvan kilométernyi sebességgel, robogott vele Olaszország felé az éjszaka sötétjében... Akkor az okos és józan Vilmát egy pillanatra különös elérzékenyülés fogta el; sírva borult a férje kezére s hálásan, mondhatatlan boldogsággal a szívében, rebegte:

- Igérem, hogy mindig jó és hűséges felesége fogok lenni...

Mindez most mégegyszer végigvonult a lelkén, amíg a komorna hizelgő becézgetéssel forgolódott körülötte... De az álmodozásában most egyszerre megzavarta egy türelmetlen kopogtatás s Honti tréfásan átszólt a másik szobából:

- Még mindig nem szabad?

- De igen, - felelte Vilma, - most már bejöhet... A többit már maga előtt is elvégezhetem...

Tíz perccel később Honti és a felesége megjelentek a nagyteremben a table d’hote-nál. Beléptükre általános szenzáció támadt; mindenki meglepetve fordult az ajtó felé, hogy a gyönyörü asszonyt megnézze... Az angol hölgyek a szemükhöz emelték lorgnettjüket, a kis missek lelkes áhítattal tekintettek rá, a porosz miniszter leejtette a villájáról az ecetes ugorkát, a világhírü zongoraművész szinte átszellemülve emelte föl havas fejét, a nyugalmazott tábornok pedig, aki az asztalfőnél prezideált, félhangon így szólott:

- Sapristi, ez már aztán beszéd...

Hontiék nem törődve az általános riadallal, szerényen helyet foglaltak az asztalnál... A pofaszakállas pincér Vilma elé tartotta az ezüst leveses tálat s mély tisztelettel így szólott:

- Méltóságos asszony, parancsoljon...