Az esték.

A diner után, melyet a főszezónban, a szálloda pálmás terraszán szolgáltak föl, a társaság családias fesztelenséggel töltötte el a pihenésre szánt órákat; aki az unalmas színházi előadások után nem vágyakozott, vagy a tengerpart magányosságát többre nem becsülte a bizalmas hoteltársaságnál, az szivarozva csevegett a foyerben, vagy a bájos asszonyoknak udvarolt, akik ragyogó estély-öltözékeikben, kacér mosollyal hallgatták a frakkos urak léhaságait... A társaság starja már a második napon Hontiné lett, aki valóságos rohamlépésekkel hódította meg az elegáns, nemzetközi semmittevőket...

Az egyik este, feketekávé után, valaki szóbahozta a modern költőket, s azt vitatta, hogy manapság nincsenek is többé igazi poéták... Legalább a hivatottak, a régi költők törvényes utódai, végképp kihaltak a folyton hidegülő világból... A társaság - inkább lustaságból, mint komoly meggyőződésből - helyeselte a szigoru itéletet, de ekkor Vilma asszony szerényen megszólalt:

- Nincs igazuk... költői lelkek ma is élnek a földön... De nem kóborolnak többé a várudvarokon, hogy a hatalmas zsarnokoknak hizelegjenek... A költők ma már nem viselnek tollas barétot, hanem többnyire kifényesedett saccot, mert a szabók a költészetet még mindig nem tartják komoly mesterségnek... A költők nem a várablakok alatt pengetik a lantjukat, hanem ötven forint havi fizetésért dolgoznak az ügyvédi irodákban, riportokat írnak a villamos elgázolásokról, vagy a falun, az Isten háta mögött élnek s a földet művelik... A várkisasszonyok viszont parkettes, fürdőszobás kastélyokban laknak, melyekbe a tudós elmék már bevezették a gőzfütést és a telefont... De csak a forma változott, maga a költészet ott él a kitaszítottak szívében, akik ma is csak az ablaküvegen át nézik, amikor a föld kiváltságosai a tizenkétfogásos table d’hote-nál ülnek... Költők ma is vannak és sohase is fognak kihalni, amíg virág, csillag és asszony lesz a világon... Persze nem azokra a költőkre gondolok, akik a saját fogatukon járnak, s igazgató-tanácsosi méltóságokat viselnek az előkelő bankokban...

- Hát milyenekre gondol? - kérdezte egy fiatal angol úr, aki a frakkjához sötétzöld csokrot viselt, azt állítva, hogy az lesz a jövő év divatja.

- Olyanokra, akiknek jóformán még a nevüket se ismerik... Ha nem untatom önöket, el fogok mondani egy kicsi verset, amit nemrégiben olvastam...

Viharos taps fogadta az ajánlatot s Vilma, szőke fejét a könyökére támasztva, halkan, a magasba szegzett pillantással, olyan hangon, mintha csupán önönmagának beszélne, előadta az ismeretlen poétája remekművét... Kétstrófás francia vers volt ez, egy szerelmes asszonyról, akit a nagy hajó örökre elvisz attól, akiért az életét is odaadná... Az asszony csöndesen nézi a fodrosodó hullámokat, melyek mind messzebbre-messzebbre viszik a virágos partoktól s míg körülötte a hajósok kiáltása, az utasok búcsúszava hangzik, halkan, könnytelen szemekkel mormolja: Adieu, szívem... Kétszer mondja ezt, minden drámai póz nélkül, míg a virágos part, a zajos kikötő elmosódik az alkonyat homályában.

A kis vers nem volt valami különös, de a Vilma ajkán csodákat művelt... Mikor reszketve, nagyranyilt szemével maga elé bámult s majdnem hangtalanul elsusogta a refrént, az angol hölgyek szeméből kicsordult a könny, a világhírü zongoraművész pedig végigsimogatta hófehér fürtjeit... És egy öreg úr, az isztriai miniszterelnök, a ki valamikor húsz esztendővel ezelőtt, a század egyik leghíresebb békekötési okmányát fogalmazta, magán kívül ugrott föl a helyéből s megindulva a kezét nyujtotta a szép asszonynak:

- Oh, madame, milyen nagy művésznő kegyed... Csak egy asszonyt ismerek, akinek a szívedobogását is meghallom a színpadon s ez Duse Eleonora... Kegyed a második, aki a szívével tud beszélni...

Vilma asszony e naptól fogva a hôtel dédelgetett kedvencévé lett... Mikor reggel, rózsásan kipirult arcával a mindig szomorúan mosolygó Honti karján megjelent, a foyerban izgatott örömkitörésekkel fogadták... Az urak virágokat raktak a lábai elé, az angol misszek ott simogatták, ahol hozzáfértek, az isztriai miniszterelnök pedig a karját nyújtotta neki, hogy a reggeliző terembe kalauzolja... Az öreg zongoraművész, aki a finom bókok nagymestere volt, lekötelező udvariassággal kérdezte:

- Madame-nak Lehmann a családi neve?

- Az, mester.

- Méltó név a legbájosabb asszonyhoz, akit hosszu pályafutásom alatt ismertem... Ugyebár a Leman-tótól kapta a nevét?... Annak is olyan a színe, mint a kegyed szemének...

A bókot hangos elismerés fogadta, mert az agg mester, mint a lapok ujdonságrovata negyven éven át hirdette, egyike volt a legszellemesebb művészeknek... Ő volt az, aki annak idején rendes vendége volt a windsori kastélynak, egy bókja révén, amit a hatvanas években mondott a szeretetreméltó angol királynőnek...

Késő este, mikor a hôtel lármája lassanként elcsendesedett, Vilma asszony, a komornájával tartott bizalmas tête à tête után, könnyü pongyolában, mosolygó arccal kukkantott be a férjéhez, aki türelmetlenül várakozott rá.

- Meg volt velem ma elégedve? - kérdezte törlőzködő cica módjára, míg gyerekesen a Honti térdére ült.

A vezérigazgató bágyadtan nézett a felesége szemébe, nagyot sóhajtott, aztán álmodozva felelt:

- Azt kérdezi, meg voltam-e elégedve? Oh, ha csak sejtené is, hogy milyen büszke vagyok magára... Mindenkit meghódít... senki sincs, aki a legelső pillanatban meg ne szeretné... Büszke vagyok... és mégis valami nagy fájdalom fog el, amikor azt látom, hogy mennyire imádják... Ne higyje, hogy talán a féltékenység beszél belőlem... ilyesmire még álmomban sem gondolok... De néha úgy szeretném, ha senki se látná... ha a szépsége, a kedvessége, a drága pillantása egészen az enyém volna... Persze, ostobaság, amit mondok, hiszen nem kivánhatom, hogy mindenki elől elzárkózzék... sőt ha akarná, sem engedném, hogy megtegye... Annyi az egész, hogy végtelenül szeretem... Annyira szeretem, hogy szinte nem is merek hinni a boldogságomban...

Vilma gyöngéden megsimogatta a nagy gyermek forró arcát, szőkefürtös fejét az ura vállára hajtotta s csábító, mindent sejtető pillantással gügyögte:

- Ne féltsen... hiszen minden csak magáért történik... Ha szeretnek, azért vagyok oly boldog, mert tudom, hogy maga büszke a feleségére... Mindenkit meg akarok hódítani, az egész világot, csakhogy maga még jobban szeressen, mint ahogy eddig szeret...

Átkulcsolta a Honti nyakát, oly szenvedélyes erővel, hogy gyöngén megtűzött, aranyszőke haja zuhatagként végigomlott a vállán... És míg a férfi, a boldogságtól sápadtan, ott érezte a szíve fölött az asszony forró és reszkető testét, a pajkosan, szemérmesen lezárt szempillákkal súgta a fülébe:

- Még panaszkodol?... Hiszen este, mikor az idegenek magunkra hagynak bennünket, egészen a tied vagyok... Ne bántson, ha szeretnek és dédelgetnek... s csak arra gondolj, hogy ilyenkor egyedül leszünk... Mit törődöl a hideg nappallal, amikor az édes, a boldog, a gyönyörűséges este mindennap elérkezik a számodra?

Égő ajkát odaszorította az ura ajkára s Honti egy pillanatig úgy érezte, hogy meg kell halnia boldogságában... Aztán az ő arcát is elöntötte a vér pirossága s magánkívül, a felindulástól remegve szólott:

- Milyen más vagy most, mint odahaza voltál, amikor kisleányos szorgalommal dolgoztál naphosszat az irodában... Hány asszony lakik benned?... Néha a félénk Grettchen vagy, néha a csábító, bibliai asszony, akiért meghalni is gyönyörűség... Mi vagy hát igazán, mondd meg nekem?...

Vilma nem felelt, hanem a két keze közé fogta az ura arcát és sokáig komolyan nézett a szemébe... Aztán lehajtva a fejét, ezt susogta:

- A tied vagyok... a mindened vagyok... elégedj meg vele...