A meghivó.

Egy délelőtt, mikor a reggeli postát szétosztották, a szolga egy formás levélkét tett a Király Félix asztalára. Finom, rendkívül elegáns levélke volt, oly arisztokratikus címírással, hogy Király Félix egy darabig szinte megilletődve nézegette.

- Vajjon kitől jöhet? - szólott magában tünődve. - Annyi bizonyos, hogy nem valami polgári asszony írta; csak úgy áradoz belőle a főúri szalónok parfume-je... Ha végre csakugyan belémszeretett volna egy vérbeli hercegnő...

Egy hirtelen mozdulattal felszakította a borítékot s szinte megdöbbenve bámult a névjegyre, mely a következő pillanatban eléje bukkant.

A névjegy egyik oldalán ez a sor állott:

Mme és msr. Honti.

A másikon pedig ez:

“Kedves Félix! Már bizonyosan hallottad, hogy szerdán megérkeztünk a nászutunkról. A külvilág számára természetesen még nem egzisztálunk, de te, aranyifjúság gyöngye, kivétel vagy. Ha bájos unokahugodat, mint fiatal asszonyt, látni akarod, úgy vasárnap szívesen látunk ebédre. Idő: déli egy óra. Virág nem kötelező. A viszontlátásig - Vilma.”

Félix zsebredugta, majd újra kivette a névjegyet s ezt a műveletet vagy tízszer egymásután ismételte. És félóra mulva a bank összes osztályaiban, a levelezésben úgy, mint a könyvvezetésben, a folyószámlánál úgy, mint a titkárság kebelében lázasan, a nagy szenzációk izgatottságával ujságolták:

- Király Félix vasárnap délben a méltóságos asszonynál fog ebédelni... Bizonyos, hogy az atyaisten ő méltósága is tegeződni fog vele... Ennek a csirkefogónak ugyancsak jól meg van csinálva a karriérje...

Kipirulva, irigykedve beszéltek a meghivásról, majd a legtávolabbi osztályokból is átmentek egy pillanatra a levelezésibe, a hol Király Félix most már affektált hidegséggel fogadta a barátai gratulációját.

- Nagyszerü, hát mi különös van abban, ha a legközelebbi rokonukat meghívják? A vezér most már épp olyan rokonom, mint Vilma s csak természetes, hogy az asztaluknál is szívesen látnak. Honti különben, akármit beszélnek is róla a rossz nyelvek, tisztességes és szimpátikus fiu...

Per fiu beszélt a bank félelmetes elnökéről, míg a többiek, a gúnyos megjegyzéseiket elfojtva, helyeslőleg, majdnem áhitattal bólogattak... Félix, akit még tegnap senki se vett valami komolyan, akinek nem igen volt tíz forintig terjedő hitele s aki a bankban eddig a kedves és mulatságos clown szerepét játszotta, most egyszerre megnőtt, kiegyenesedett a szemükben; hiszen a hatalom káprázatos fényéből reá is esett egy sugárnyi... Akik eddig csak jóakaró lenézéssel beszélgettek vele, most tüntetőleg helyeselték minden szavát, hódoló tisztelettel beszéltek előtte a hugáról, akit maguk közt csak aféle női strébernek tartottak. Amíg pár héttel ezelőtt még ravasz kis macskának nevezték Lehmann Vilmát, most óvatosan ügyeltek, nehogy egy bizalmaskodó megjegyzést elejtsenek. Valósággal ijesztő volt, amint Oppenheim Gusztáv, aki előtt tekintély egyáltalában nem egzisztált s aki a jó Istent is csak per öreg emlegette, most előzékenyen, majdnem funeratori komolysággal fordult Király Félixhez:

- Azt hiszem, hogy a méltóságos asszony pompásan föst, mint fiatal menyecske... Ezidőszerint egyáltalában a méltóságos asszony a legszebb nő Budapesten...

Rauch pedig, a börzei diszponens, aki a női nemről általában fölöttébb lenéző véleményeket táplált s aki kóros becstelenségnek minősítette azt a szokást, hogy az asszonyokat a háremből kibocsájtják, sőt még azt is megengedik nekik, hogy a hivatalokban a férfiak helyét bitorolják, - Rauch most édes mosollyal veregette meg a Király Félix arcát s a meggyőződés szent hevével szólott:

- Ő méltósága szerény állásában is példányképe volt a nemes és tiszteletet parancsoló nőiességnek... Én, ha emlékszenek rá, már akkor megmondtam, hogy eljön az idő, amikor helyét a társadalomban elfoglalja...

Rauch szemtelenül hazudott, mert ő ilyesmit sohase mondott; de a sunyi Király Félix, aki pokolian mulatott az általános konsternáción, helyeslőleg intett a fejével:

- Az már igaz, a cégvezető úr mindjárt megmondta...

Délfelé Rubin úr - aki addig valami fontos kiküldetésben járt - szintén megjelent a hivatalában, miután már a lépcsőn értesült a Király Félix szenzációs meghivása felől. A levelezési osztály főnöke, akit kedvetlen ábrázata miatt a bank fiatalsága maga közt Savanyu Sámuelnek nevezett, most ragyogó életvidámsággal jelent meg az alantasa íróasztalánál.

- Hát vasárnap nagy kanállal eszünk, fiatal úr? - mondta jókedvüen.

Félix szerényen bólintott, Rubin úr pedig kedveskedve megölelte s a tisztelet hamisitatlan hangján szólott:

- Ördögadta fickója, magának csak mindenben szerencséje van... Budapest legszebb asszonyánál ebédelni: bizony Isten, jól megválasztotta az unokahúgát...

Rubin úr később jó darabig ott járt-kelt a Félix íróasztala körül, sejtetve, hogy valami még fúrja az oldalát. Mikor a többiek lassanként eltávoztak, újra megszólította a méltóságos asszony unokabátyját.

- Fogadjunk, hogy nem tudja, mit nevetek?

- Mit, főnök úr?

- Eszembe jut az a délután, amikor Lehmann Vilma kisasszony először nálam járt. A bájos kis huncut kedvét találta abban, hogy velem kacérkodjék, de én, aki nem vagyok valami fiatal csirke, rögtön láttam, hogy kivel van dolgom... Látszólag úgy tettem, mintha belemennék a tréfába, de belsőleg így szóltam magamban: “Ennek a kis lánynak több az esze, mint az egész banknak... Ami a külsejét illeti, hát leány, még pedig aranyos leány, de az okossága, a jelleme egy férfié...” És elhiheti, hogy boldog voltam, mikor a kérését teljesíthettem.

Félix helyeslőleg intett.

- Óh, a főnök úr híres a szeméről, még pedig méltán... Régóta tudom, hogy mindenkivel tisztában van, akivel tíz másodpercig beszél...

Rubin úr megkínálta fiatal kollégáját egy cigarettával, miközben némi önérzettel szólott:

- Az bizonyos, hogy van egy kis emberismeretem... És ha jó szemre van szükségem, hát nem megyek érte a szomszédba...

Király Félixet, mikor vasárnap délben ujonnan vasalt Ferenc József-kabátjában, kezében néhány szál rózsával, a Honti-palota halljában megjelent, frakkos, aranygombos komornyik fogadta, aki mosolyogva hámozta ki a kabátjából.

- A méltóságos asszony már várja a nagyságos urat... Erre méltóztassék... ide... a kis szalonba...

Félix dobogó szívvel lépett be az empire-butorok közé, de az izgatottsága rögtön elpárolgott, mikor Vilma a következő pillanatban eléje ugrott... Pajkos jókedvvel ugrott eléje, mint valami iskolásleány, aki most szabadult ki a szigoru igazgatónő kezei közül.

- Szervusz, már félóra óta várakozom rád... Szerettem volna pletykázni veled, mert az uram csak pont egyre jöhet haza... Jé, hát még virágot is hoztál, szegény fiu... Pedig harmincadikán, ahogy én ismerlek...

Kedvesen pukkerlizott s a virágot beletűzte az övébe, mely hófehér, indiai flanellbluzát hízelkedve körülfogta a derekán. Félix válaszolni akart a dátumot illető inszinuációra, de e pillanatban a sietségtől lihegő Honti jelent meg a kis szalon küszöbén.

- Elkéstem? - kérdezte szepegve.

Udvariasan kezet csókolt a feleségének, aztán nyájasan parolázott Király Félix-szel.

- Isten hozta, végre hát én is meg fogok hallani néhány jó kuplét... Már értesültem róla, hogy maga a legjobb kómikus lenne Budapesten, ha véletlenül nem arra született volna, hogy a Közgazdasági Bankot föllendítse.

Félix irulva-pirulva hajlongott, Vilma pedig tréfásan rászólt az urára:

- Ne hozza zavarba a szegényt... úgyis azt hiszi, hogy én rágalmaztam be... Csak nem fog talán kuplékat énekelni a vezérigazgatója előtt? Különben kikérem magamnak, hogy Félixet mint kómikust dicsérje, mert ő bankhivatalnoknak is tüneményes tehetség.

Honti csöngetett a komornyiknak, aki konyakot hozott és begördítette a dohányzóasztalkát - s Félix egy pillanatig kábultan meredt maga elé, mert úgy érezte, hogy hirtelen belecsöppent az ezeregyéjszaka hihetetlen álomvilágába... Oly furcsa és valószinűtlen is volt, ami történt vele: Vilma, aki még nemrégiben önkezűleg söpörgetett az ágy alatt a kender-utcai lakásban, most egy párisi szabónő remekében dőlt az ébenfazongorának, a vezérigazgató pedig, a szédületes magasságban trónoló, misztikus ködbe burkolt vezérigazgató, akitől élet és halál, karriér és elzüllés függött, a saját kezével tartja oda neki a gyujtót, hogy a cigarettáját meggyújthassa... Nem csoda, hogy az élelmes Félix, aki a Közgazdasági Bank legnagyobb csirkefogójának hírében állt, pár percre elveszítette a hidegvérét s pirulva, zavarba jött diák módjára sütötte le a szemét a kis szalon szőnyegére...

A komornyik szerencsére jelentette, hogy az ebédet föltálalták s Vilma, oldalba bökve az unokabátyját, nevetve megszólalt:

- Tudja a jó Isten, micsoda szép lányon jár az eszed! Hát légy egy kissé udvarias és nyujtsd a karodat a háziasszonynak...

A bohém hang magához térítette Félixet; daliásan kiegyenesedett s míg a szeme fölragyogott a büszkeségtől, könnyedén mondta:

- Óh, kérlek...

Az ebéd fényes volt, az italok kitünőek, a kiszolgálás pedig egyszerűen fejedelmi, - de Félix, ha egy pillanatra föl is melegedett, csakhamar ismét visszaesett az előbbi zavarába... Hiába volt a Vilma minden jókedve és pajkossága: a derék fiu izgalma annál nagyobb lett, minél barátságosabb és fesztelenebb hangon beszélt hozzá a bank félelmetes atyaistene... De a zavara akkor hágott a tetőpontjára, mikor Honti fölemelte poharát és maga is meghatva kissé a pillanat ünnepies voltától, leereszkedőleg így szólott:

- Édes fiam, most már ne méltóságos urazz többet, mert megharagszom... A feleségem unokabátyja nekem is csak olyan kedves rokonom, mint neki... Mától fogva tegezni fogsz és ezzel vége...

Félix odaütötte a poharát a Hontiéhoz, míg Vilma csillogó szemmel szólott:

- Az uram már épp úgy szeret, mint én, hiszen annyi sokat beszéltünk rólad, amíg odavoltunk... Hiába adod hát a szentet, ő már az összes bolondériáidat ismeri...

Félix úgy érezte, hogy elsülyed zavarában s félig-meddig öntudatlanul ült az asztalnál, míg a komornyik nesztelenül ide-oda járt... Néha szólt valamit, amin a vezérigazgató nagyokat nevetett, de mindez úgy tünt föl neki, mintha valami álombéli csoda játszódnék le előtte... Csak akkor tért kissé magához, mikor Honti ebéd után megint fölkelt a helyéből s mentegetődzve így szólott:

- Nekem, fájdalom, futnom kell a Hungáriába, mert Rohrbach, a frankfurti kollégám, várakozik rám... De te csak maradj s mulattasd a hugodat, hiszen a te vasárnapodat nem foglalják le az üzleti tárgyalások...

A fekete kávét megint a Vilma kis szalonjában szolgálták föl s Félix, kényelmesen hátradőlve, a háziasszony engedelmével rágyujtott a szivarjára... Mikor a gyufát bele akarta dobni a hamutartóba, a fiatal asszony mosolyogva rászólt:

- Várj, ne dobd el...

S kivéve a dobozból egy vékony, egyiptomi cigarettát, maga is hősiesen rágyujtott, miközben a füsttől hunyorgatva elnevette magát.

- Micsoda pofont kaphattam volna, ha a mama jelenlétében cigarettázom... De most azt tehetem, ami nekem tetszik.

Félix bámuló pillantást vetett a húgára s az elragadtatás őszinte hangján szólott:

- Szavamra mondom, a cigaretta kitünően illik az édes és huncut arcodhoz. S ha méltóztatol adni valamit az én szerény izlésemre...

A fiatal úr nem fejezhette be a mondatot, mert Vilma tágranyílt szemmel nézett rá s szinte megdöbbenve kérdezte:

- Hogyan mondtad?

S hiába várva a válaszra, a fejét csodálkozva megrázta, miközben a szeméből tavaszias jókedv sugárzott:

- Méltóztatol, - ugyebár így mondtad? Félix... kedves öregem... mégis csak nagyobb szamár vagy, mint gondoltam... Mióta beszélsz olyan szertartásosan, mint egy spanyol udvarnagy?... Igazán azt hiszed, hogy én mássá lettem két hónap alatt?... Hát vedd tudomásul, hogy én most is csak a régi Lehmann Vilma vagyok s a nagy szerencse nem zavarta meg annyira a fejemet, hogy ilyen szörnyü tisztességre reflektáljak... Azelőtt úgy beszéltél velem, mint a jó pajtásoddal, - kikérem magamnak, hogy ezután is másképp beszélj... Sőt ha hónap végén ismét meg találsz szorulni egy kis polgári kölcsön miatt, hát épp úgy számíthatsz reám, mint a régi, boldog napokban...

A mutatóujjával ráütött a bátyja orrára, s ez a művelet annyira föllelkesítette Félixet, hogy majdcsaknem a könnyei is kicsordultak... És mámorosan, a meggyőződés őszinte hevével szólott:

- Úgy segítsen az Isten, hogy te vagy a legokosabb nő, akivel életemben találkoztam...

Vilma könnyedén vállat vont.

- Nekem mondod? Én sokkal jobban tudom, mint te... De most hagyjuk a bókokat, inkább azt pletykázd el, hogy a fiúk mit beszélnek rólam odabenn a bankban?... Bátran beszélhetsz, bizonyos lehetsz benne, hogy nem haragszom meg...