A Zuzmara-bál.

Honti egy délben titokzatos arccal tért haza a feleségéhez:

- Tudod-e, mi az ujság? - kérdezte Vilmától, aki puha selyempongyolájában megennivalóan bájos volt.

- Micsoda?

- Ma délelőtt deputáció járt nálam a bankban s arra kért, hogy jelenjünk meg a Zuzmara-bálon, amelyet e hónap harmincadikán rendeznek. Azt mondtam, hogy előbb veled fogok tanácskozni, de nem nyugodtak, amíg végre meg nem igértem, hogy okvetetlenül elmegyünk...

- Mi az a Zuzmara-bál?

- Hát nem olvastál róla az ujságban?

- Tudod, szívem, hogy már két hete se volt a kezemben ujság... Amíg a berendezkedéssel egészen nem végzünk, kénytelen vagyok lemondani az irodalomról...

- A Zuzmara-bál, cicám, fényes mulatság lesz, melyet a fegyencek és egyéb gonosztévők gyermekei javára rendeznek. Két hét óta az egész város erről beszél, mert ilyen mulatság még talán sohase volt Budapesten... Az összes mágnáshölgyek megigérték, hogy ott lesznek s gondolhatod, hogy az előkelő polgári asszonyok se maradnak otthon... A bál neve onnan ered, hogy mindenki aféle télies, tündérmese-kosztümben jelenik meg... A bálterem fenyőerdőt fog ábrázolni, havas, zuzmarás fákkal s az ágakról lecsüggő jégcsapokkal. A rendezőség már a királynál is járt s ő felsége szintén megigérte, hogy ott lesz... Igy tehát sürgősen intézkedned kell, drágám, hogy a jelmezed idejére elkészüljön...

Vilma mosolyogva rázta meg a fejét.

- Nem lenne okosabb, ha szépen idehaza töltenénk azt az estét is? Hiszen tudod, hogy nem kivánkozom semmi mulatság után...

- Megigértem, hogy elmegyünk, hát most már hiábavaló a habozás... Aztán meg nem is akarom kitenni magamat annak a pletykának, hogy féltelek... Még azt találnák hinni, hogy elzárlak a világ elől...

Vilma hízelkedve kuporodott az ura ölébe s gyerekes naivsággal szólott:

- Ha te mindenáron azt akarod, hogy az egész világ belémszeressen, hát én nem bánom...

Másnap reggel a szobaleány megjelent a Korona-utcában az öreg nagyságos asszonynál (mert Lehmanné a leánya házassága óta odaköltözködött) s átadta a méltóságos asszony üzenetét, hogy a kedves mama okvetlenül készüljön el tizenegy órára, mert együtt fognak elmenni a Maison Grünfeld-be. Az öreg nagyságos asszony, félig boldogan, félig megbotránkozva csapta össze a kezeit:

- Csak nem akar megint új toaletteket csináltatni magának? Hiszen annyi a ruhája, hogy akár hatvanéves koráig is pompázhatna velük...

A szobaleány, aki odahaza hódoló tisztelettel beszélt az úrnőjével, de itt, az öreg nagysága házában, fesztelenül, szinte otthonosan érezte magát, nevetve intett a kezével.

- Ojjé, kezét csókolom, számít is a méltóságos asszonynál egy-két új ruha... A méltóságos úr tejbe-vajba fürösztené s akár színaranyból is csináltatna neki ruhát, ha úgy akarná...

Tizenegy órakor Vilma fölcsengetett az édesanyjáért s a fekete selyemruhás, elegáns öreg asszonyságot elvitte a kocsiján a Maison Grünfeld-be, Budapest legelőkelőbb divatüzletébe, ahol a mágnásasszonyok és a milliomosnék dolgoztatnak. A tárgyalás oly sokáig tartott, hogy Hontiné csak két óra táján tért haza s az urát már ott találta az ebédlőben.

- Nem gondolod, hogy gyanús ez az elmaradás? - szólt Honti, amíg a feleségének kezet csókolt.

Vilma, aki szinte kipirult a sietségtől, lihegve dobta le a kalapját és a bundácskáját.

- Optimista vagy lelkem, ha azt hiszed, hogy udvaroltattam magamnak... Sokkal rosszabb dolog történt rád nézve: harmadfél óráig voltam a Grünfeldné szalonjában... Ez pedig, amint tudod, méregdrága mulatság.

Ebéd alatt, mikor Honti lázasan érdeklődni kezdett a felsége kosztümje iránt, Vilma hamiskásan rázta meg a fejét.

- Óh persze, még csak az kellene, hogy előre eláruljam a titkomat... A kosztümömet csak a mulatság estéjén fogod meglátni, előbb egyetlen nappal se... De annyit elárulok, hogy oly szép leszek, mint valami tündérkirálynő...

Hogy Vilma, ha tréfált is, de igazat beszélt, fényesen kiderült a Zuzmara-bál estéjén, amikor az öltözőszoba ajtaja egyszerre föltárult s a fiatalasszony, háttérben a szobaleányaival, mosolyogva, égő arccal, szépsége és ifjúsága egész tündöklő mivoltában jelent meg várakozó férje előtt s bájosan pukkerlizva szólott:

- Nos, hát tetszem-e magának, kis uram?

Honti tágranyílt szemmel bámult rá - s míg a szíve dobogni kezdett a gyönyörüségtől, halkan felelt:

- Hogy tetszel-e? Oly szép vagy, hogy szinte nem is merlek elvinni az emberek közé. Hiszen akinek szeme van, az okvetetlen beléd szeret... Igazat mondtál a minap; oly szép vagy, mint valami tündérkirálynő...

Odarohant a feleségéhez, hogy a keblére szorítsa, de Vilma gyöngéden elhessegette magától.

- Jézuskám, csak nem akarod tönkretenni a frizurámat? Az ölelést majd akkorra hagyjuk, ha a bálból hazajöttünk...

Amíg az inas leszaladt, hogy a fogatot a lépcsőház elé dirigálja: Honti szerelmesen, szinte áhitatos pillantással nézte a feleségét... És egyszerre úgy érezte, hogy álmodik: a csillár fényében úszó szalon eltűnt előle s ő megint, mint annyiszor, ott van kicsike gyerekszobájában, a szülői ház födele alatt, ahol egy sápadt asszony oly szeretettel, oly féltékeny gonddal dédelgette... Akkor, hálós ágyacskájában, mikor az éjjeli mécs szelid világa reszketett a csöndes szobában, gyakran felriadt pihenéséből s úgy rémlett neki, hogy a képeskönyvei hirtelen megelevenednek s a mesék tündérei ott rajzanak fölötte a levegőben... Ime, most visszatért a gyerekkori álomlátás: Csipkerózsika, mohos fátyolruhácskájában, hajában csillogó szentjánosbogarakkal, melyeknél csak nagy gyermekszemei fénylenek jobban, itt áll előtte és szeretettel reája néz... És Csipkerózsika, a mesebeli Csipkerózsika, most már mindörökké az övé...

Az inas visszatért és jelentette, hogy a kocsi indulásra készen áll... Vilmának a szobaleány a nyakába segítette a belépőjét s Honti is fölvette a kabátját. És a kocsi gyors galoppban megindult a homályos liget felé.

Mikor megálltak s a Vilma bolyhos belépője a villamos ívlámpák hófehér világosságában láthatóvá lett, a piros szőnyeggel leborított lépcső két oldalán halk éljenzés hangzott föl... A fiatal asszony kiváncsian nézett körül s egyszerre megismerte a régi barátait: Oppenheim Gusztávot, Sátori Bandit, a hebegő Wolf Jenőt, Cauders Félixet, meg a többieket, akik a régi, jó időkben testületileg szoktak várakozni rá a Zrinyi-utca szögletén... Akkor jó pajtás módjára parolázott velük, most diszkrétül megbiccentette feléjük a fejét, de kék szemei mosolyogva, derűsen pillantottak a fiúkra... Annyi meghittséggel, a régi cimbora annyi szeretetével nézett rájuk, hogy mindannyian egyszerre belébolondultak megint... Semmit se szólt, de az édes, a jókedvü, az okos szeme mintha érthetően ezt mondta volna:

- Most kissé szertartásosan kell viselkednem, mert az ember, hiába, tartozik valamivel a társadalmi állásának... Egy méltóságos asszony végre is nem állhat meg a lépcsőházban, hogy a bankbéli pletykákról kérdezősködjék... De ha tőlem függene, fiúk, bizony Isten a nyakatokba borulnék...

A Vilma szemei nem folytathatták tovább ezt a néma beszédet, mert a frakkos rendezők sorából most hirtelen kilépett egy rendjeles, idősebb úr, s udvariasan meghajolva így szólott:

- Csertő...

Honti kezet rázott az idegen úrral s magyarázólag fordult a feleségéhez:

- Báró Csertő Béla, a bál elnöke, édes szívem... A nevét bizonyosan jól ismered...

- Óh, ki ne ismerné a báró úr nevét, - szólt Vilma nyájasan, miközben keztyűs kis kezét befűzte az elnök karjába.

Csertő bárót valóban mindenki ismerte Budapesten: az öreg úr, akinek négyezer forintos évjáradékán kívül egyáltalában semmi vagyona se volt, évtizedek óta az élén állt minden jótékonysági mozgalomnak s szinte fiatalos rugalmassággal gondoskodott róla, hogy nevét az ujságokban kolportálja... Afféle önzetlen stréber volt, aki megelégszik annyival, hogy mindenki ismeri s ezért főképp a fiatal ujságíró-nemzedékkel ápolta a barátságot és a jó viszonyt.

A báró bekalauzolta Vilmát a nagy terembe, ahol egyszerre minden szem feléje fordult: oly szép volt, hogy Honti szinte szégyenkezve ballagott utána. A gyönyörűen földiszített helyiség zsúfolásig tele volt már vendégekkel; a művészileg imitált, havas fák között, melyeknek ágairól hatalmas jégcsapok csüggtek le, zöldszakállu gnómok, komikus erdei manók, bundás jégsarki utazók sürögtek-forogtak s a tömegből itt-ott frakkos, dekorált urak, magasrangu katonák bukkantak elő, akik koruknál fogva már nem tartották kötelezőnek magukra, hogy jelmezt öltsenek... A falak mentén, a jégszövetekkel letakart karosszékekben, az asszonyok csillogó sokasága foglalt helyet: tündérek, aranyhaju Loreleyk, moszatos ruháju sellők, cárnők fejedelmi prémpalástban s egzótikus, grúz hercegasszonyok, ezüstös derekakban, fejükön festői fátyollal... A stílszerűség talán hiányzott az ünnepről, de a látvány mégis meseszerűen kábító volt... Vilma bámuló szemmel nézett körül s ámulva szólott a gavallérjához:

- Gyönyörü!

- Ugy-e, hogy szép, ugy-e, hogy nem mindennapi látnivaló?... És lássa, méltóságos asszony, ebben a nagy sokaságban maga a legszebb...

A katonabanda most megszólalt az emelvényen s a jégvirág fehér fái közt egy keringő édes dallama suhant végig... Vilma fölvette a legyezőjét, de mielőtt ideje lett volna rá, hogy az égő arcát lehűtse, egy fiatal fókavadász mély tisztelettel meghajolt előtte:

- Szabad kéchnem, méltóságos asszonyom?

Cauders László volt, a Közgazdasági Bank grandseigneurje, a milliomos-családból származó, madármellü kis neuraszténikus, aki minden második héten kétségbeejtette a familiáját egy-egy új messalience tervével, de aki most, hihetetlen következetességgel, még mindig szerelmes volt Lehmann Vilmába...

A fiatal asszony mosolyogva intett s a következő pillanatban végigsuhant a nagyterem parkettjén... A tánc kimondhatatlan élvezetet szerzett neki, a szíve dobogott, az arca szinte lázban égett, de azért jól hallotta a bámuló fölkiáltásokat, melyek körülötte hallatszottak:

- Nézze, mily bájos, mily gyönyörü teremtés... Az igazi Csipkerózsika aligha lehetett szebb nála... Mintha egy angol képeskönyvből ugrott volna ki a táncterem parkettjére...

Amikor az idegbeteg fókavadász karján a helyére visszatért, nagy meglepetés várakozott rá: az ura jókedvűen beszélgetett Karnevál herceggel... Azzal a Karnevál herceggel, aki oly sűrűen szerepelt a hatvanas évek báli tudósításaiban, de akiben most dobogó szívvel ismerte föl Szentgróthy grófot, az egykori udvarlóját.

- Ne nevessen ki, - szólt Szentgróthy gróf, míg derűs arccal kezet nyujtott neki, - néha a vén embereknek is joguk van ahhoz, hogy maskarát csináljanak magukból...

Vilma szó nélkül biccentett a fejével, - egyszerre oly elfogulttá lett megint, mint valaha, tizenötéves bakfis korában... Mindenkivel szemben meg tudta őrizni a nyugalmát és a felsőségét és most mégis zavartan sütötte le a szemét... Már-már érezte, hogy nevetségessé válik s idegenszerü hangon, tettetett könnyűséggel szólott:

- A kegyelmes úr, mint vén ember, ez nagyon jó...

A gróf kómikus grimaszt vágott s tréfás sóhajtással válaszolt:

- Fájdalom, ebben én vagyok a legilletékesebb... Az arc még hazudhatik, méltóságos asszonyom, de a közérzés sohase hazudik... Már pedig ami az én úgynevezett közérzésemet illeti...

Lemondólag intett a kezével, de egyszerre csak megváltozott az arca: Honti ugyanis egy pillanatra eltávozott, hogy az öreg Wachsmann bárót, a Magyar Bank elnökét üdvözölje... Szentgróthy gróf hirtelen közelebb lépett Vilmához s a szemébe nézve komolyan kérdezte:

- Nagyon boldog?

És Vilma, aki eddig leányosan ügyetlen és elfogult volt, most bátran fölemelte a tekintetét s nyugodtan, szinte tüntetőleg válaszolt:

- Nagyon boldog vagyok, gróf úr... Az uram a legjobb és a legderekabb ember az egész világon...

Szentgróthy gróf mintha gúnyosan mosolygott volna, de Honti újra visszatért s ez megakasztotta a további beszélgetést... A vezérigazgató nagy boldogságában nyájasan megölelgette a grófot.

- Nagyon örülnénk, ha a kegyelmes úr egyszer megtisztelne bennünket... Például talán holnap, ebéd után, egy csésze feketére...

A feleségére nézett s csodálkozva látta, hogy a Vilma arca komoly, majdnem barátságtalan... De a következő pillanatban már az ő vonásai is kiderültek s szeretetreméltó mosollyal szólott:

- Nagyon kedves volna, ha eljönne hozzánk...