Fekete kávénál.

Mikor a fekete kávéval és konyakkal végeztek s Honti, egy rugó megnyomásával, kitárta vendége előtt a dohányzóasztala kincseit, Vilma fölemelkedett a helyéből, s így szólott kacéran az urakhoz:

- Én most vissza fogok vonulni, mert úgyis tudom, hogy az asszonyokról meg a kártyáról beszélnek. Ebéd után, úgy hallottam, minden férfi az asszonyokról beszél s én, mint udvarias háziasszony, nem akarom önöket zavarni a mulatságukban...

Mosolyogva búcsút intett az aranyszőke fejével, de Szentgróthy gróf hangosan elnevette magát.

- Vallja meg őszintén, hogy a füst miatt akar elmenekülni innen... Csak nem képzeli, hogy mi ketten az asszonyokról beszélünk? Az ura azt se tudja, hogy más asszony is van a világon - bizony Isten, ez nagyon könnyü neki - ami pedig engem illet, én, fájdalom, már csak a képtári hölgyek iránt érdeklődöm. Az ember, egy bizonyos koron túl, egy szép képet többre becsül, mint egy eleven asszonyt...

- Igen, csak az a kérdés, hogy mit ért a kegyelmes úr ama bizonyos kor alatt?

- Hogy mit értek? Istenem, ez nagyon is relativ dolog, méltóságos asszony. Volt egy barátom, aki nyolcvanhat éves korában szeretett bele egy huszonkét esztendős leányba - az öreg Leonhardt báró, a volt madridi nagykövet - de sokkal többen vannak, akik a negyvenötödik évükön túl hasonlíthatatlanul inkább vágyódnak egy jó szakácsra, mint egy szeretetreméltó barátnőre... Az a kor, amelyikről én beszélek, akkor áll be, amikor az ember már csak az úgynevezett erkölcsi diadalokra utazik...

- Mi az az erkölcsi diadal?

- Várjon, méltóságos asszonyom, majd mindjárt meg fogom magyarázni a szavaimat. Nem veszi rossz néven, ha egy kissé szabadabban beszélek, mint ahogy illenék?

- Kérem, én már végignéztem az összes francia bohózatokat...

- Helyes, akkor képzelje, hogy most a színházban ül s nem egy köszvényes, öreg gróf beszédét hallgatja, hanem a Bissonét, Feydeauét vagy a többi lipót-köruti szerzőét... Tehát a fiatal ember és a vén ember közt szerelem dolgában lényeges a különbség...

- És pedig?

- A fiatal ember, még a legkomolyabb is, néha egyszerre úgy érzi, hogy az élete üres és unalmas... Az utcán tavaszi szellők áramlanak feléje s a szürke, rideg, otromba házak közül hirtelen nyiló rózsák illata csapja meg, A vére lüktetni kezd, a szíve dobog, az idegei remegnek a felindulástól s mindenütt szőke meg barna asszonyi fejeket lát, amelyek csábító mosollyal tekintenek rá. Egyszerre csak megejti az asszony titokzatos varázsa s a gyönyörűségtől szinte borzongva gondol egy magányos fészekre, ahol valaki szenvedélyesen reája borul... És az utcán, a klubjában, sőt Afrika sivatagain is az édes, a karcsu, a simulékony, a szerelmes asszonyról álmodozik, a forró, a fehértestü asszonyról, aki épp úgy ég, épp úgy lángol, mint ő... Nézze meg a tudóst, aki otthon matematikai tantételekkel bibelődik, az orvosdoktort, aki a boncolóasztal mellől jön, a világutazót, aki vad törzsek közt kóborol, a diplomatát, a politikust, az aszfaltbetyárt: mindannyi remegve gondol hirtelen egy gömbölyü női karra, mely hizelkedve fonódik a nyaka köré... És a dicsőségét, a vagyonát, a hírnevét, sőt az életét is kockára teszi valamennyi, csakhogy egy asszony a fülébe súgja, hogy: eljövök hozzád...

- És az öreg ember? Azt már ezek az érzelmek nem bántják többé?

- Százszor inkább bántják, mint a fiatalt. Méltóságos asszony, most egy csúf leleplezést fogok tenni: ne higyjen a tiszteletreméltó bácsiknak, akik hófehér szakállukat simogatva a patriárkák nyugalmával tekintenek a bűnökben tobzódó világra. És ne higyjen azoknak se, akik még csak deresedő fővel képviselik az erényt és a józanságot... A tiszteletreméltó bácsik ugyanis agyafurt huncutok, akik csak a látszat kedvéért adják a földi hiúságoktól megtisztult szentet. Ha látná, hogy az ő vén szívükben micsoda ijesztő forradalom tör ki néhanapján!... Azt mondják, hogy csupán egy jó szivar, meg egy jó ebéd érdekli őket? Ne higyjen nekik... Egy szerelmes szóért a legjobb lakomát is otthagynák, egy légyottért pedig talán az egész életükre lemondanának a dohányzásról...

- Eszerint az egyik tizenkilenc, a másik egy hijján húsz... Vagyis a kegyelmes úrnak az a teóriája, hogy az öreg ember, meg a fiatal ember közt szerelem dolgában egyáltalában nincs különbség...

- Égbekiáltó különbség van, méltóságos asszony... Ha megengedi, el fogom mondani azt a kis történetet, amit Rajeczy Zsigmond, a birtokos szomszédom mesélt a minap, mikor a vicinálison együtt utaztunk Német-Komlósra...

- Valami pikáns történet?

- Nagyon tanulságos történet. Rajeczy Zsiga már aféle jó ötvenes, de úgy szemre nem igen látszik többnek negyvennégynél... Valamikor nagy szerencséje volt az asszonyok körül, mert bár többnyire odalenn él a pusztáján, jobban tud a nők nyelvén, mint akárhány budapesti zsúrlovag... Finom, elmés és kedves úriember, akiben egy szemernyi sincs a parlagi birtokos izléstelenkedéseiből... Egyidőben ő volt az előkelő társaságok lelke, most évszámra se mozdul ki a tanyájából, hacsak télen nem, amikor mégis elfogja a honvágy a frakkos, feketecsokros emberiség iránt... Vagy inkább - legyünk őszinték - a meztelenvállu asszonyok iránt, akik selyemcipőket hordanak és húszforintos angol parfume-öt csöpögtetnek a ruhájukra... “A múlt évben - mesélte nekem a vicinálison - majdnem két hónapig Budapesten kószáltam. Délutánonként az asszonyokat gardiroztam a jégre és a cukrászdába, este a házibálokon udvaroltam, éjjel kártyáztam a kaszinóban, délelőtt pedig aludtam, mint minden jóravaló pesti úr... Valami vacsorán összeismerkedtem egy nyirségi özveggyel, egy szőke, huszonhét esztendős asszonykával, aki két évig szigoru magányosságban viselte a gyászát, de most annál szilajabban kivánkozott ki belőle a temperamentuma és a fiatalsága... Bolondos, jókedvü és szellemes teremtés volt, aki engem, vén csacsit, érthetetlenül megtisztelt a jóakaratával... Annyira megtisztelt, hogy teljesen kiforgatott magamból... Mindig a szoknyája után futkostam s három heti ismeretség után azzal a szemtelen kivánsággal álltam elő, hogy hívjon meg egy csésze teára a zsófia-utcai kis palotájába... Nem haragudott meg, hanem kinevetett. Vagy két-három héten át folyton zaklattam a csésze teámért, annyira zaklattam, hogy végre kivett az erszényéből egy forintot s így szólt hozzám: Látom, hogy nem tudok magának ellentállani, hát itt a pénz, igyék ma egy csésze teát az én költségemre a kaszinóban... Ez a malicia csak annál jobban izgatott s most már mind makacsabbul ragaszkodtam az ostoba ötletemhez... Az asszonyka pokolian jól mulatott rajtam s már-már elhatároztam, hogy hazautazom a tanyámra, amikor egy este, a Műcsarnokban, míg a katonabanda a Carmen-t játszotta s kettecskén ültünk a nyolcméteres Riche-kép mellett, a jókedvü kis barátnőm egyszerre csak nagy komolyan néz a szemem közé s olyan furcsa hangon, melyet sohasem hallottam még tőle, hirtelen csak így szól hozzám: “Hát annyira kivánkozik az után a tea után?” “Óh, de mennyire!” - szóltam, míg a szívem kalimpálni kezdett az izgatottságtól. A szőke gyerekasszony erre úgy tesz, mintha a Riche-képet nézné, aztán félhangon ezt súgja a fülembe: “Jöjjön el hozzám holnap este kilenc órakor... Kap egy csésze teát, de meg kell igérnie, hogy tisztességesen viselkedik.” Csak nehezen álltam meg, hogy el ne kurjantsam magam örömömben s alig vártam, hogy végre egyedül lehessek a boldogságommal. Tizenegy felé végre hazakisértem őket s szokásom szerint fölnéztem még a kaszinóba... Jó ideig ott őgyelegtem a kártyaasztalok körül, de éreztem, hogy talán belebetegszem az izgatottságba, ha a sikeremet valakinek el nem mondhatom... Tudom, hogy ez alávalóság, de hidd meg, hogy a férfiak kilencven százaléka ilyen... Az egyik asztalnál ott kibicelt az öreg Bertalan doktor, a nyugalmazott törzsorvos, aki megcsontosodott agglegény s így a legtöbb éjszakáját ott tölti a játékosok háta mögött... Belekaroltam a csöndesen szivarozó vén doktorba s azon melegében elmondtam neki, hogy milyen szerencse ért... Az öreg úr megrázta a kezemet, de a pillantásán meglátszott, hogy kissé ostobának tart... Ő mindenkit ostobának tart, aki a grófné meg a szobaleány közt különbséget tesz, s aki nagyra van vele, hogy egy előkelő úriasszonyt meghódított... Másnap már ebéd után fölnéztem a kaszinóba s hét felé belekeveredtem valami kártyapartieba... Sokat nyertem s mivel nem akartam, hogy csúnya játékosnak nézzenek, hát gavallérosan addig játszottam, amíg a partnereim kivánták... Egyszerre csak észrevettem, hogy az öreg Bertalan doktor kiveszi az óráját, megcsóválja a fejét, aztán hol reám néz, hol az órára... Nem igen vetettem rá ügyet, hanem tovább osztottam... Vagy félóra múlva a doktor megint megnézi az óráját, aztán furcsa hangon így szól hozzám: “Tudod hány az óra?” - “Hány?” - kérdeztem. - “Féltíz múlt tíz perccel.” - “Nos?” - “Nincs neked valami sürgős dolgod valahol?” - “Nincs nekem, bátyám!” - “Gondolkodj csak egy kissé”. - Kiváncsian nézek rá, aztán megcsóválom a fejemet. “Biz én hiába gondolkodom”. - A doktor erre félrehív, aztán megbotránkozva ezt mondja: “Elfelejtetted, hogy ma este kilenc órakor egy csésze teára vártak valahol?” - “Dehogy is felejtettem”. - “És nem mégy el?” - “Miért mennék?” - “Azt kérdezed, hogy miért mennél?” - “Persze, hogy azt.” - Az öreg úr úgy néz rám, mintha azt hinné, hogy megbolondultam. “De hiszen tegnap magadon kívül voltál a boldogságtól, hogy az a szép fiatal asszony légyottot adott neked... És most nem akarsz elmenni a légyottra?” - “Nem, kedves bátyám, eszembe se jut, hogy elmenjek... Az én korombeli férfiak már nem a légyottra kivánkoznak, hanem arra a diadalra, hogy egy szép asszony légyottot igérjen nekik... Nem a szerelem tesz bennünket boldogokká és büszkékké, hanem az a tudat, hogy még szerelmet tudunk ébreszteni egy fiatal teremtésben... Talán az életünket is föláldoznók, hogy egy légyottot kicsikarjunk, de egy kártyapartiet se áldozunk föl, hogy a légyottot betarthassuk... Minek is?... A mi álmaink csak addig a pillanatig terjednek, amíg egy bájos asszony a boldogító igent kimondja... Valamikor szerelmes szavakra, forró ölelésekre, szenvedélyes csókokra vágyakoztunk, most már tökéletesen kielégíti a hiúságunkat, ha erkölcsi diadalt arathatunk...”

- Ime, méltóságos asszony, a Rajeczy Zsiga kis története... Tanulságos történet, mert szembetűnően kiviláglik belőle, hogy az öreg ember érzései csak külsőleg hasonlítanak a fiatalok érzéseihez... Szomoru dolog, de fájdalom, mi már csak az erkölcsi diadalokra utazunk...

A gróf szerényen meghajolt, Honti udvariasan bólogatott, Vilma pedig egy pillanatig fürkésző arccal tekintett a vendége szeme közé... Miért tüntette föl magát Szentgróthy ilyen ártatlannak? Miért akarta azt a látszatot kelteni, hogy ő már egy asszonyra se lehet veszedelmes többé? Miért adta mindenáron a megrokkant, fogatlan tigrist? Az okos Vilma, tisztában volt vele, hogy ilyen színben egy férfi se tünteti föl magát ok nélkül s mivel több volt az emberismerete, mint a legtöbb hazai drámaírónak, csakhamar belátott a Szentgróthy furfangos lelkébe... És a mig szendén, bájos mosollyal hallgatta a férfiak csevegését, a lelke mélyén így szólott:

- Ezt a kis történetet nem nekem mondta el, hanem a naiv, hiszékeny uramnak... Még a gyanúját is el akarja hárítani annak, hogy veszedelmes tudna lenni; így akar módot találni arra, hogy velem a kedve szerint pajtáskodhassék... Ami az uramat illeti, nála alighanem el is érte a célját, de én, kegyelmes úr, valamivel keményebb dió vagyok, mint gondolni méltóztatik... A kis adomácskái igen elmések, de adomákkal csak aktiv diplomatákat lehet elbolondítani, nem pedig felnőtt és épeszü asszonyokat...

És lekötelező szeretetreméltósággal fordulva Szentgróthy felé, gyerekes naivsággal mondta:

- Meséljen valamit a kegyelmes úr Szent-Pétervárról, ahol, úgy tudom, évekig tartózkodott... Mily gyönyörüek lehetnek a havas utcák, melyeken aranyos szánkók suhannak végig!... Meséljen valamit a hercegnőkről, akiknél bizonyosan rengeteg erkölcsi diadalt aratott...